NAPÚT 2007/6., 121–126. oldal
Tartalom
Peter Carey
Disputa az unikornisokkal
Lászlóffy Csaba
Fehér csontunk, hűlt porunk?… Egy frászt!
Michel Onfray
A végzet asszonyának elmélete
(Egy angyal emlékére)
Bárki tűnődik is a végzet asszonyának természetén, lelkiségén, mindenképpen az elkerülhetetlen tragédiával kerül szembe, amelyet a féktelen és radikális szabadság gyakorlata von maga után. Mert a valóság társadalmi és kollektív regiszterén szinte semmi sem tűnik kártékonyabbnak, mint ez a mágikus és csodálatos hatalom, amellyel szemben ellenérzéssel viseltetünk, különösen pedig akkor, ha a világtól ezért javakat, anyagi vagy egyéb előnyöket kapunk viszonzásul. A nomád lelkek, akik mindennemű társadalmi megállapodottságtól undorodnak, egyetlen tulajdona a szabadság. Az egyén és a társadalom közötti elviselhetetlen antinómiából, óhatatlanul két dolog következik: a zárt, kasztjellegű és zsarnoki társadalomban a szabad, szabados és kicsapongó egyén mindig a dinamit erejével hat. Annál is inkább, ha ez az egyén – nő.
Mi határozza meg e végzet asszonyának nőiességét?
Az örök asszonyi valamiféle feltételezett töredéke, amely csillagpor gyanánt járja útját a világegyetemben? Vagy a férfiak bizonyos fikciója, hogy annál erősebben megalapozhassák a nőkön uralmuk logikáját? Netán egyfajta társadalmi elképzelés, amelynek érdekében áll, hogy a nőt egész sor totemmel társítsa, amelyek áthatják és szerkezetileg maghatározzák a különféle csoportokat, nemzeteket és civilizációkat? Egyként hajlok mindezen feltevésekre, és véleményem szerint a kicsapongó (libertine) nő már Linnénél megjelent és sorsa már akkor eleve megpecsételődött.
A kicsapongó öltözet, amennyire jól áll és elbűvölően hat Don Juanon, pontosan annyira kölcsönöz szánalmas prostituált külsőt, ha nőre adják. Ez a típus minden társadalomban magához ragadja a lehetőséget, hogy elkerülje a feleség és családanya társadalmi alternatíváját. Mivel nem akar már harmadik lenni a családapa és a gyermek mellett, ez a szabados lény megáll a saját lábán, elutasítja a külső, tetszőlegesen megvonható támogatást, nem keres és nem talál semmiféle létokot önmagán kívül. Egyébiránt minden nő a végzet asszonya lehetne, ha nem vállalná a házasság és az anyaság sorsát, kötelezettségét, ám ez az a két világ, amelyben a nőnek ugyebár nem juthat kifinomult, egyéni szerep. Mert milyen egyénisége volna a családanyának vagy a hűséges hitvesnek?
A kicsapongó nő megadja magának azt a jogot, amelyet általában és a hagyomány szerint csak a férfiak engednek meg maguknak: szexuális szabadságuk korlátlan gyakorlását, amely szerinte éppen úgy jár neki, mint ahogy a férfiak maguknak követelik. E nőalak Karl Krausszal szólva „a vágy és nem a gyermekszülés asszonya”, minden kötelmet lerázva magáról nem vesz már tudomást a birtoklás érzéséről, felszabadultan és ujjongva kéjeleg, mindenben a gépies és idomított, házasított nő, a feleség és családanya ellentéteként; ő a nemi élvezet lelkes híve és szószólója, nemi élmények mohó gyűjtögetője, a szerelem alvajárója. Alban Berg Lulu személyében ábrázolja e nőalak sorsát: e teremtést tulajdon szépsége átkozza el, veti alá a kicsapongás szükségszerűségének, ezért engedelmeskedik tulajdon szabados természetének, vak és nemtörődöm meteorként hányódva a hímnemű csillagok között.
Ahol a természet (natúra) a többnejűségre, a többférjűségre, a különféleségre, a mozgásra, a szabad választásra, az átmenetiségre utal, ott a kultúra a monogámiát, a hűséget, a mozdulatlanságot, a változatlanságot, az egész életre szóló elkötelezettséget sugallja. A végzet asszonya az előbbi, a természetes, túlságosan is természetes világ mellett dönt, mert ez biztosítja egyedül lehetséges szabadságát, engedelmességét a szükségszerűségnek. Minden helynek hátat fordít, ahol kikristályosodnak, megdermednek a dolgok, elhervad minden szépség, elsorvad minden életerő, minden könnyedség otromba nehézkességnek adja át helyét, testével-lelkével kívánja a nomád életet, a táborozást a csillagos ég alatt, nap mint nap, új meg új helyen. Izolda ő, aki a hajnali szürkület gyöngyházfényű homályában választ új Trisztánt magának.
A kicsapongó nő követeli magának a választás, az akarat jogát. A döntés hatalmát nem kéri a férfiaktól, hanem elveszi tőlük, majd rajtuk gyakorolja. A nőkkel ellentétben, akik kérik a választójogot, ő amazonok módjára ragadja magához. Minél kevesebb a joga a választásra, annál inkább követeli. A hatalom akarásának ez a gyakorlata persze állandó háborúhoz vezet a férfiakkal, és évezredek óta dühöng közöttük a harc a szolgaságért vagy a rabszolgaságért. De jobb harcolni a szabad nőkkel, mint békét kötni a szolgalelkűekkel. Inkább az ádáz csata Luluval, mint a langyos kiegyezés az idomított és családias asszonnyal.
Lulu nemi vágya, libidója egyre terjeszkedik, életereje fokozódik. Minden méltatlan a szemében, ami bármire is kényszerítené őt. Vajon el tudnánk őt képzelni hűséges hitvesként, akinek egyetlen gondja férjének jóléte? Vagy áldozatos családanyaként, akit csak a szoptatás és a pelenkázás érdekel? Az életösztön összpontosul a szeszélyeiben, ez bolyongásainak egyetlen törvénye a világban. A zsidó-keresztény törvények szerint ő erkölcstelen, viszont új, másokra is érvényes etikát iktat törvénybe: nem tiltja azt másnak, amire följogosítja önmagát. Abszolút hedonizmusa nem ismeri el és nem tiltja a törvények érvényét sem jobban, sem kevésbé másra, mint önmagára nézve. A világ csupán alkalmi találkahely az állandóan mozgásban lévő akaratok számára. A férfi és női kicsapongó morál mindenekelőtt olyan interszubjektivitás akarása, amelynek nincs egyéb határa, mint az egyik fél szakítási szándéka vagy elutasítása.
A polgári morál totemet fabrikált magának tartós használatra, olyan formákra redukálva a szerelmet, amelyek feltételezik az érzelem és a szükségszerűség, a szenvedély és a józan belátás, a ragaszkodás és a jó üzlet, az egyéni egyedi és a kollektív társadalmi, az egyed és a faj egymást kiegészítő összebékítését. Ezen erővonalak metszéspontjában található az otthon, a család, a monogámia, a hűség, az anyaság, az apaság. Minden egyetlen mozdulatlan fókuszpont felé tart, amely az örök visszatérésnek, a perpetuum mobilének felel meg: a boldog házaspárnak az a sorsa, hogy lassan hamvadjon el a társadalmi szertartások állandó ismétlődésének hétköznapiasan langyos hőfokán, létrehozva a hatalmas közösségi építmények genealógiai sejtjeit. Lulu a maga naiv módján e totemre ront tűzzel-vassal.
A végzet asszonya irgalmatlan harcot vív a csordaszellem kikristályosított formáival, a társadalmi hazugságokkal, a törzseket összetartó mítoszokkal. Wedekind a következőt írja a színháznak és Lulu alakjának szentelt lapjain kora erkölcstelenséget és obszcenitást bírálgató polgári morálja ellen: „Az emberiség a legközelebbi szabadságharcát a szerelem feudalizmusa ellen fogja megvívni.” A polgári erkölccsel az emberi morált állítja szembe. A művész a katolicizmussal kacérkodó kapitalista, ipari társadalom pozitív jogszemléletével szemben mindenkinek a vágyakra, az örömre és a kéjre való természetes jogát hangsúlyozza. Alban Berg a következő alcímet adhatta volna operájának: Az ő moráljuk és a miénk.
Addig is, amíg az általános, szabados forradalom nem túl valószínű, feltételezett győzelmét várjuk, Lulu diadalát, amelyet személyiségét az egész társadalomra kiterjesztve ér el, arra vagyunk kárhoztatva, hogy fájdalmas, tragikus, sötét korban éljünk, amely – gondolkodjunk józanul – valószínűleg addig tart, amíg világ a világ. Még nem érkeztünk el a hedonizmus kellemes korszakába, bár egyre kevésbé vagyunk kiszolgáltatva a múlt bukott, aszketikus ideáljának, ekképp még mindkét világot el kell viselnünk, és még mindig szenvedünk egy máig tartó múlt görcsös szokásaitól. A régi beidegződések élősködnek jelenlegi tetteinken, és a szokások megnehezítik a forradalmi etika diadalra jutását. A kicsapongó férfi ezért figyelhet meg önmagán a megszokásból származó reakciókat és reflexeket, amelyektől nehéz megszabadulni. Mindezek skálája a féltékenységtől a kizárólagos birtoklásig vagy egyéb zűrzavaros érzésekig terjed, e skálán válaszol a megszokás miatt polgári módon, amikor pedig művészként akar gondolkodni és érezni. A retorika erejével támaszt alá egy konzervatív, sőt reakciós logikát, hogy legitimálja saját tévelygését, sőt eltévelyedését.
Lulu tombol, dühöng és megaláz, mert cselekszik, gondolkodik és szereplőként viselkedik egy hedonista univerzumban, amely a régi világot gyászolja. Partnerei viszont megmaradtak a régi értékeknél. Ő a korlátlan szabadságot iktatja törvénybe, a többiek viszont a konformizmust, a jó szándékú és együgyű monogámiát, a házastársi hűséget és a családi otthon biztonságát. „Mindenki magának akarja a több férjű nőt – írja Karl Kraus. – E vágyat és semmi egyebet kell minden szerelmi tragédia elsődleges forrásának tekintenünk. A férfi azt akarja, hogy őt válasszák, ám nem adja meg a jogot a nőnek a választásra.” Wedekindnél és Alban Bergnél szintén mindenki ennek a logikának engedelmeskedik: orvos és festőművész, lakáj és gimnazista, professzor és újságíró, atléta és aggastyán, herceg és rendező, de még a leszbikus grófnő is csak magának akarja Lulut, csak magának, mindenki más kirekesztésével. Ami pedig a kicsapongó nőt illeti, ő mindent és mindenkit akar, egyszerre vagy egymás után, neki igazán tökmindegy. Ő nem akar tudni semmit és a primitív módon megélt ártatlanságot élvezi.
Ekképp Alban Berg operájában a tragédia akkor következik be, amikor egyik vagy másik szereplő felfedezi a másik természetét. Minden ilyen lelemény a negatívumot, a bűnt, az öngyilkosságot, a halált vonja maga után. Mihelyt valaki jól értesülten sok mindent megtud Luluról, sorsa lehető legrosszabbra fordul: Dr. Goll, orvosprofesszor, az első férj, agyvérzésben hal meg, amikor szobája ajtaját belökve meglepi a festőt felesége lábainál, amely viszonyban Lulu a Nelly névre hallgatott. A festőért, az új férjért, öngyilkosság formájában jön el a halál, amikor értesül feleségének – akit éppen Évának hívnak – múltbéli, beláthatatlan hódításairól. Mindezt Schön mondja el neki, aki táncosnőt csinált Luluból, és fenyegeti, zsarolja, hogy mindent tovább is ad róla. Ugyanez a Schön viszont rájön, hogy Lulunak a legtöbb esetben mindig van valakije férjén kívül, sőt, a férfi fiával, Alwával is viszonya van. Ez okból Schön Lulu szeme láttára öt golyót röpít saját testébe, ám e látványra az asszonynak szeme se rebben. A fiúval való viszonyában Lulu Mignon néven szerepelt…
Tehát lehetőleg a másikról nem kell tudni semmit, mert a tudás az eredendő bűn, ha ugyan van ilyen, meg kell elégednünk a másikra vonatkozó minimális információval, nem szabad arra törekednünk, hogy megismerjük múltját, amelyre nyilván a jövője is hasonlítani fog, sőt a jelene se foglalkoztatasson minket igazán: ettől kell őrizkednünk, ezt kell magunknak megtiltani. A múltra és a jövőre vonatkozó féltékenység, akár képzelgés, akár valóságtartalmú, a birtoklás, a birtokon belüliség vágyáról árulkodik, a mindenhatóságot akarja. Ez pedig a régi kisajátító polgári világ modellje: ettől kell megszabadulnunk. Maga Lulu, a szabadosság allegóriája, majdnem szintén úgy esik áldozatul az etikai romhalmaznak és hatalmi következményeinek, mint az ő áldozatai: összeesik, elájul a színházban, mert nem akar táncolni szerelmének, Schönnek szeretője jelenlétében. Mihelyt megtudja, hogy a másik lány jelen van, összeroskad, halottnak tetteti magát, igyekszik az öntudatlanságba, szimbolikusan a tudat másik oldalára menekülni.
Mi az, amit nem láthatunk be? Hogy nem egyedül vagyunk a világon. Mit lehetetlen megérteni? Hogy léteznek mások is, hogy mások is legalább olyan jók, mint mi vagyunk. Hogy kétes minden helyzet, de különösen a szerelmi kapcsolat, mert e téren soha nem biztos semmi. Nincs abszolút, radikális, végérvényes, örök monogámia, és csak egy illúzió idejére tart az egész. Mitől óvakodjunk? Attól a bizonyosságtól, hogy a libidó, a nemző erő, a faj munkája, a gyönyör igényének egyenlőtlensége olyan mozgásokhoz vezet, amelyek hatására földrészek emelkednek föl, míg mások eltűnnek a mélyben. Ne higgyük el, hogy senki sem tehet semmit e különböző rétegek e tektonikus elmozdulásával szemben. Gyilkos téveszme, hogy az új kérő többet adhat, mint az előző, vagy akár a következő, akik voltak vagy lesznek. Ennél sokkal többet ér a pillanat ártatlansága, a jövő elképzelhetetlenségével párosuló feledés hatalmas ereje. Elégedjünk meg a jelen pillanattal és próbáljuk meg azt a legnagyobb intenzitással átélni.
Ha elutasítjuk a természetes poligámiát, ha szükségszerűséget tulajdonítunk a civilizációs monogámiának, akkor vagy e kihívás szellemében élünk, vagy a halálösztönnek szolgáltatjuk ki másokat és magunkat is. A hazugságnak, a csalásnak, az illúziók dédelgetésének, sőt az öngyilkosság elkövetésének vagy a mások megsértése, megölése, legyilkolása vágyának – mert ugyan van-e egyéb megoldás? Wedekind, Kraus és Berg kora többé-kevésbé egyidejű Freud ezen ösztönökre vonatkozó munkáinak megjelenésével. A dekadens és szimbolista századvég, a halálösztön szenvedélye, a dekadencia, a bukás, a felbomlás Luluból sötét és gyilkos, bűnöző hajlamú hősnőt csinál, aki elvágott torkokat és revolvergolyók ütötte sebekkel teli mellkasokat hagy maga után. Vágytól megittasult leszbikus nők, akik a kolerában találják meg az üdvösséget, hasfelmetszők, sorozatgyilkosok, kerítő hercegek és márkik, gyilkos négerek és szadista idomárok, vérbajos újságírók és sikkasztó bankárok, csurom vér kések és vérszomjas tömeggyilkosok, gyászos utcák és meredek, sikamlós lejtők jelzik az útját. Érosz és Thanatosz társítása elárulja az évszázad szenvedélyét a vérszagú sperma és morbid előszeretetét a hullaszagú testek iránt.
A vétek, a bűntudat, a fájdalom, a büntetés, a szenvedés, a bűn, a gyilkosság a kicsapongó nőből olyan lényt csinál, aki pusztulást hagy maga mögött. Miben áll ez a végzetszerűség? A latinok fátumában a végzet föltételezi, hogy nem lehet megmenekülni előle, bármit is teszünk, mint ahogy szinte lehetetlen megszabadulni a férfiak számára azoktól a nőktől, akiken az első pillantásra látszik, hogy katasztrofális hatásúak. Az életösztön, amelyet a civilizáció és a kultúra megnyirbál, majdhogynem tilalmaz és társadalmi körülmények közé kényszerít, föloldódik a halálösztönben és különféle formáiban. A végzet asszonya e feloldódás kérlelhetetlen előmozdítója.
Az erotika és a halál e társításában a polgárság a freudi értelmű szublimáció eszközeit keresi és találja meg. Inkább a hulladékot, nem a hódítást ünnepli a kicsapongó nőben. Nem annyira a haladást, mint inkább a hanyatlást csodálja személyében: a kicsapongó nő a negatívum emblémája lesz, az értékek átértékelésének alkalmául szolgál. Lulu nőnemű Don Juanként korlátlanul, határtalanul éli meg az életösztönt. Hímnemű ikertestvéréhez hasonlóan nagy ostobaságnak tartja, hogy csak egyet lehet szeretni, mert ez az összes többi lehetőség rovására megy. Halálos bűnnek minősül a szemében, hogy valaki eltiltja magától az egész világot, annak egyetlen apró része, szánalmas, nevetséges töredéke kedvéért. A kicsapongó szükségszerűségének csak egyetlen szabadság felel meg: a beleegyezés. Lulu a beleegyezés, tehát a szabadság asszonya. Ezzel rémíti halálra a morális bizonyosság, a gyakorlati erények és a világi igazságok képviselőit.
Ez a szabadság támadja meg a civilizáció fétiseit, az életösztön ront rá a halálösztönre, a felfegyverzett cinizmus a csordaember ostobaságaira: mindez elég ahhoz, hogy a kicsapongó nőt végérvényesen a végzet asszonya közelében keressük? A kicsapongó nő, aki jól ismeri a levés ártatlanságát, az értékek átértékelését, az emberi és az emberfölötti között feszülő vágy kötelét, ezért szabadságát az engedelmesség szükségszerűségében találja meg, megízlelve a nagy egyedüllétet, a szolipszista sivatagokat, a túlvilág nélküli univerzum magányát, mit sem tudva a ressentimentről, megnyugszik saját ereje örök visszatérésében, miután meggyőződött a valóság tragikus és tékozló természetéről. Ő „par excellence” nietzschei lény, mert a dionüszoszi metafizikát szemlélteti legapróbb részleteiben, csakúgy a másságban, mint az interszubjektivitásban.
A végzet asszonya ő a radikális módosulás miatt, az elkerülhetetlen forradalom okán, amelyet végrehajt annak testében, akivel összehozza a sors, vagy akit kiválaszt és megérint. Akit választ, átalakítja, rákényszeríti az életösztön vállalását, egészen a halálösztön peremvidékéig, a szakadékig, amelyben elveszhet, lelkével, szabadságával, erejével, méltóságával, azonosságával, sőt egész létével együtt. Orvosprofesszor vagy gimnazista, festőművész vagy újságíró, atléta vagy grófnő, aggastyán vagy herceg – Lulu mindegyiknek elcsavarta a fejét, megváltoztatta, átformálta őket. Megkaparintotta testüket, lelküket, beléjük fecskendezte az életöröm erőszakosságát, amely időnként visszájára fordulva a felbomlás hatalmas erejévé alakul és felzabálja mindazokat, akik éppen tőle veszítették el eszüket.
A kicsapongó nő elfogadja az életörömöt, de megáll azon a ponton, ahol megérzi a felbomlás szagát. A végzet asszonyát viszont éppen ez az illat vonzza, úgy ápolja a halálösztönt, akár valami mérges palántát, amelynek a növekedéshez és a fejlődéshez az akasztottak spermájára, az öngyilkosok vérére, majd újabb áldozatok lelkére volna szüksége. A nőnemű Don Juan cseppenként veszi el a kiválasztottak spermáját, egészen az utolsó vérig. Néha egészen a halálig elmegy a gyönyör útján, sőt ő maga is lehet az általa fölszabadított, félelmetes erők áldozata. Egyébiránt elképzelhetetlen, hogy a kicsapongó nő vagy a végzet asszonya anyaságot vagy párkapcsolatot vállalna, a házasság, a monogámia és a hűség annyira idegen tőle. Tragikus természetének rendeltetése és lényege föltételezi a rombolást, a megsemmisítést. A férfiak, akik tekintetével egyetlenegyszer is összeakadt a tekintete, mintha óriáskígyóval néztek volna farkasszemet, tudják jól, hogy kővé váltak tőle, életük visszanyerésének reménye nélkül.
Romhányi Török Gábor fordítása
Michel Onfray francia filozófus 1959-ben született Normandiában. 1989-től megjelenő munkái sikerének köszönhetően 2002 óta független filozófusként és íróként tevékenykedik, és ugyanebben az évben megalapította az észak-franciaországi Caen-ban saját főiskoláját (Université populaire). Onfray filozófiai munkásságára nagy hatással volt Nietzsche, Freud és Marx, elméleteit és gondolkodásmódját az epikureus és hedonista filozófiai hagyomány formálta.