NAPÚT 2007/6., 116–121. oldal
Tartalom
Rose Ausländer
Jeruzsálem • Megtalálni I.
Michel Onfray
A végzet asszonyának elmélete
Peter Carey
Disputa az unikornisokkal
1.
Az unikornisok nem fogták fel, amit előadtam.
Túlságosan bonyolultnak tetszett számukra, noha igen bő lére eresztve vitáztunk róla. Csökönyösen ragaszkodtak ahhoz a feltevésükhöz, hogy én egyik halott hozzátartozójukért jöttem, holott azt már elvitte az a másik ember, aki előttem érkezett. Kedélyeskedve ismételgették, hogy én tehát olyasmit keresek, ami nem létezik.
Türelmet erőltetve faggattam őket, miért gondolják, hogy csupán egyetlen oka lehet jöttömnek, mire akként világosítottak fel, hogy ez az örök menetrend: jönnek az emberek, hogy gondozásba vegyék a megholt unikornist, amiként a keselyűk repülnek az elpusztult állati tetemekre.
Azzal hozakodtam elő, hogy a szerintük gondoskodó emberek voltaképpen igen kegyetlenek, de tamáskodva fogadták megállapításomat és azt bizonygatták, hogy az emberek Istentől kapott feladatuknak tesznek eleget – mintaszerűen. Leszögezték, hogy tehát az emberek semmiképpen sem tehetők felelőssé az unikornisok haláláért.
Kirukkoltam erre a lőfegyverek mibenlétével. Kiderült azonban, hogy a leghalványabb ismeretük sincs effélékről, amiként egyéb harci eszközökről sem. Ezt megértve részletes szóbeli leírást adtam a hegygerincet átszelő lövészárokról. Elmagyaráztam nekik, hogy a futóárok mögött fegyveres emberekkel megtömött autók özöne gyülekezik. Ámde azt is menten tudomásul kellett vennem, hogy az autókról sem tudnak semmit, viszont élénken érdekelte őket a rendeltetése és általában a természete. Azt viszont a lényegtől elterelő mozzanatnak véltem, hogy az autók sajátos viselkedésmódjáról értekezzek, ezért nem is feleltem erre irányuló, kíváncsi kérdéseikre. Arra irányítottam inkább a figyelmüket, hogy az emberek számára nagybecsű érték az unikornis, és ezreket képesek fizetni a kitüntető alkalomért, ha puskavégre kaphatnak egyet. Szemléltető módon beszéltem nekik az emberekről, akik sunyin és mohón gubbasztanak, kúsznak-másznak a lövészárokban, feszülten lesve, hogy mikor nyargal át egy unikornis az ingoványon.
Megint hangsúlyosan visszatértem a fegyverekkel kapcsolatos problémához, de az unikornisok nyilván mulatságosnak vagy unalmasnak ítélték ezt a buzgalmamat, és érdektelenségüket érzékeltetve ténferegtek a barlangjuk előtt. Moorav névre hallgató vezetőjük pedig jóságos, de feddő mosollyal arra okított, hogy istenkáromlást művelek a fegyveres emberek gyalázatos szándékait részletező szónoklatommal, hiszen csakis magának Istennek van hatalma ahhoz, hogy elvegyen egy életet.
Úgy belelendült saját oktatói szerepkörébe, hogy az időknek arról a kezdetéről adott elő egy mesét, amikor az unikornisok még örök életűek voltak és mind az emberek, mind az állatok tisztelettel övezték őket, és nem volt a természetben ellenségük. Sejtése szerint ez valamikor a pogány időkben lehetett, amikor Isten még nem látogatott a földre, ellenben (most szó szerint idézem, amit mondott): „a halál ajándékát” adományozta az unikornisoknak.
Mindezt kapcsolatba hozta egy másik mondával, amely arról szólt: miképpen vergődtek át az unikornisok egy nagy vízen, hogy tüzelő napmeleggel sújtott, idegen világukból mostani otthonukba érkezzenek. Itt kapták Istentől a halál ajándékát, és ugyancsak itt rendelkezett úgy Isten, hogy a hímek az ingovány északi részén lévő barlangban lakjanak, a nőstények meg a déli barlangban. Ez a törvény ma is pontosan érvényesül a valóságban.
Óvatosan rákérdeztem, hogy vajon a történetben szereplő Isten megjelenése nem esett-e véletlenül egybe az ember megjelenésével? Moorav kétkedve csóválta a fejét. Úgy vélte, Isten földi megjelenése, amennyiben létezhetett efféle egyáltalán, inkább az unikornisok képében történt, ámbár ő nem valami nagy szakértő ilyesmiben, ezért legjobb lesz, ha egyik papjukhoz fordulok bizonyosságért.
Nem engedtem azonban ilyen könnyen a magaméból, ezért mellének szegeztem a kérdést: azt a jelenséget miképpen magyarázza, hogy ámbár a hímek és nőstények barlangjai között mindössze pár kilométernyi távolság van, mindig ezen a tájékon gyilkolják le az unikornisokat. Azt felelte Moorav, hogy ez így természetes, hiszen az unikornisok nem kóborolnak el másfelé erről a vidékről. Itteni szabad kószálásuk a magyarázat arra is, hogy soha nem a barlangjában pusztul el egy unikornis, hanem vándorlása során az Isten ege alatt.
Nem szabadulhattam az erősödő meggyőződéstől, amely szerint az unikornisok bizony eléggé fafejűek, ez azonban csak növelte bennem a vágyat, hogy védelmezzem őket a gazdag gyárosoktól, akik lemészárlásukra gyülekeztek.
Lankadatlanul ösztökéltem őket, hogy próbálják védeni magukat a gyilkos szándékkal érkező emberek ellen. Az Istennek ugyanis létezhet hatalma, hogy életeket vegyen el, de nem használ hozzá lőfegyvert, mert nincs neki. Ezt az érvemet hallva, elkomolyodtak, amit a magam részéről a kitűzött célom irányában tett haladásként fogtam fel. Moorav kilépett a többiek által formált körből, és néhány társával a barlang mélyébe húzódtak tanácskozni.
Akik a társaságomban maradtak, azoknak továbbra is a korábbi nyomon haladva soroltam érveimet, amelyek szerint Isten – amennyiben létezik – bizonyosan soha nem vesz a kezébe lőfegyvert. Aprólékosan magyaráztam, hogy tulajdonképpen mi is az a puska, és példaként a magaméra is hivatkoztam, amelynek a működéséről már szereztem némi tapasztalatot. Bele is rajzoltam a formáját a barlang bejárata előtti poros talajba. Közben szóba hoztam az emberek egymás közötti háborúit is, meg azt az állandó törekvésüket, hogy az általam porba rajzolt puskánál sokkal veszedelmesebb fegyvereket hozzanak létre. Azután ecseteltem az emberi kegyetlenséget az állatvilággal szemben. Hivatkoztam a fókák lemészárlására, a bárányok és tehenek szisztematikus pusztítására, a lovak igába fogására, és tájékoztattam őket a cirkuszok és az állatkertek létesítéséről és működtetéséről.
Az említett állatokról soha nem hallottak, csupán az oroszlán volt ismerős számukra legendáik egyike nyomán.
Előálltam azzal a kérdéssel is, hogy ők mivel táplálkoznak? Félreértették azonban a kérdésemet és kérésnek fogták fel, ezért ételekkel kínáltak, éspedig vadmézzel, barna kenyérrel meg tejjel. Ekkor arra kérdeztem rá, hogy esznek-e húsételt, de ezúttal sem értették jól, amit kérdeztem. Ki kellett mondanom, hogy húsétel alatt az állatok testéből készült eledelekről beszélek. Bármennyire törekedtem azonban, hogy érthető legyek (kijelentvén, hogy momentán semmi óhajom efféle eledelhez), mégis kérésféleként kezelték szavaimat és zavartan sutyorogni kezdtek egymás között.
Nekihevülten folytattam értekezésemet az emberek bűneiről, de váratlanul félbeszakított a Moorav nevű főnök, aki két társa kíséretében visszatért a barlang mélyéről. Valósággal könyörögve kért, hogy hagyjam abba szónoklatomat. Azzal érveltem, hogy kizárólag az ő védelmük érdekében jártatom a számat. Nem vitázott, hanem bemutatta két társát, akik egyike pap volt, bölcs és tudós, aki jól ismeri Isten útjait és törvényeit. Öreg volt a pap és olyan fehér szakállat viselt, amihez hasonlót korábban nem láthattam ebben a környezetben. Neki is magyarázni kezdtem, hogy az ő hasznukra szolgálóan cselekszem, amikor megismertetem őket azzal az emberi tulajdonsággal, amely szerint szükséges más élőlények elpusztítása, hogy megehessék a húsát.
Ebben a pillanatban fiatal hímek préseltek össze két oldalról, olyan erővel, hogy úgy éreztem, szétmorzsolnak és összetörik valamennyi bordámat.
A pap olyasfélét sziszegett, hogy istenkáromlás, amit művelek.
Azt nyögtem válaszként, hogy jövetelem egyetlen célja, megvédelmezni őket a haláltól. Dehogy akarok én teológiáról diskurálni – engem csupán a tények vezérelnek. Rögtön le is csaptam következő tény-kérdésemmel: igaz-e, hogy az unikornisok halálának pillanatában állandó kísérőjelenség egy hatalmas durranás?
Azt dörmögte a pap, hogy ez igaz, de hát sok olyan durranás is létezik, amelyhez nem társul haláleset.
Megint nekiveselkedtem, és törekedtem, hogy növeljem ismereteiket a lőfegyverekről, lövedékekről, ballisztikáról.
A pap azt a – szerinte talán zavarba ejtőnek szánt – kérdést vetette közbe: miképpen lehetséges, hogy az unikornisok még sohasem látták azt a gyilkoló szerkezetet, amiről annyit szavalok s ami őket is fenyegeti. Megint leírtam a lövészárkot, amely keresztülfut a hegytetőn, és azt is megint elmondtam, hogy az ember nagy távolságból is képes gyilkolni. Arról sem hallgattam, hogy a lelőtt unikornis fejét levágják a gazdag gyilkosok, és kérkedő módon otthonaik falát díszítik vele. Mindeközben azonban forrni kezdett bennem a méreg. Az unikornisok ugyanis nem figyeltek rám, hanem inkább egymás között pusmogtak. Az a meggyőződés erősödött bennem, hogy a korábban tapasztaltaknál is korlátoltabbak.
Ámde olyasmi következett, ami világossá tette, hogy ők is kiábrándultak belőlem. Egyszer csak szétrepedt a hátamon a ruha, mert térdre kényszerítettek, és négy lábon kellett menekülnöm szarvaik döfködése elől. Közben szünet nélkül szajkózták, hogy istenkáromló vagyok. Elfutotta szememet a könny, de nem a fizikai fájdalomtól sírtam. Váratlan hirtelenséggel rám települt egy hatalmas unikornis és belepréselte arcomat a porba-piszokba. Egyúttal bizonyosra vehettem, hogy valóban eltörtek a bordacsontjaim.
Szúró fájdalmat éreztem az oldalamban és egy olyan ütés ért a fejemen, amitől minden sötétbe borult. Ennyi, amire emlékszem az eset kapcsán.
2.
A vadászok találtak rám a mocsárban, és mit sem tudva küldetésem különös voltáról, igazán gondos elsősegélyben részesítettek, majd egy közeli kórházba vittek, ahol szintén első osztályú ellátást kaptam.
Amikor kiengedtek, a jobb lábam gipszben volt és bordáim erősen sajogtak. Visszatértem az ingoványos vidékre, de előzőleg vásároltam egy puskát, amit magammal vittem. Az volt a célom, hogy bemutatom és elmagyarázom az unikornisoknak a puska természetét – hadd lássanak egyet közelről végre! –, és ha jó szerencsével járok, úgy rendezhetem a sorsukat, hogy elvándoroljanak a mocsár olyan távoli részébe, ahol remélhetőleg sohasem lesznek felfedezhetők.
Nem érzékeltettem velük sértettséget az engem ért durva támadásért. Beláttam, hogy ezt a tudatlanságuk számlájára írhatom, és valójában nem is várhattam egyebet.
3.
Moorav meglepődött, amikor meglátott. Nem lenne igazam ugyanakkor, ha azt állítanám, hogy akár ő, akár társai barátságtalanul fogadtak volna. Jól megvendégeltek, és öreg papjuk mellém húzódva szintén rágta a barna kenyeret és érdeklődött, hogy minden tekintetben felépültem-e. Kérdésével főleg viselkedésbeli „bajom”-ra utalt, s külön rákérdezett, hogy „abból” kigyógyultam-e.
Rögtön bejelentettem, hogy fegyvert hoztam, s az majd igazolja normális voltomat. A pap sejtelmesen mosolyogva megjegyezte: reméli, nem kezdek megint mindent elölről. Szóbeli csata indítása helyett felmutattam a puskát, és felvilágosítást adtam a típusáról is. Az öreg egyházfi rápillantott s néhány rövid kérdést tett fel, amelyekre röviden, tárgyszerűen válaszoltam. A többiek inkább az anyaga és a megmunkálása mikéntje iránt érdeklődtek s a működésére mérsékelten voltak kíváncsiak.
Étkezés után invitáltam őket, hogy jöjjenek velem a barlang bejáratához. Moorav ideges lett a javaslatomtól, de ragaszkodtam tervem kivitelezéséhez. El is értem, hogy a bejárathoz gyülekezzenek, ott félkört alkottak mögöttem, vállhoz szorítottam a puskatust és belelőttem az ingovány fölötti légtérbe.
Különös, de nem volt valami megrendítő hatással rájuk az esemény. Azt mondták, hogy ez nem olyan durranás volt, ami halált jelez, és igazukat bizonyítandó körbemutattak, hogy lássam: valóban senki nem halt meg. Addig-meddig, hogy most is nevetni kezdtek rajtam. Én viszont, a magam részéről, megint közel álltam hozzá, hogy beguruljak, mindamellett elszántan törekedtem, hogy bizonyítsam a magam igazát.
Végül Moorav lépkedett a közelembe és azt javasolta, célozzak és lőjek őrá, mert csak ezen a módon érhet nyugvópontra a vitánk. Természetesen tiltakoztam az ellen, hogy meggyilkoljam. Ezen az aggodalmamon Moorav nevetni kezdett, és olyasmit mondott, hogy az én gyenge pontom az ijedősség. (Ennek a második látogatásomnak az alkalmával azt a megfigyelést tettem, hogy úgy kezelnek, akár egy bolondot szokás, aki azonban nem életveszélyes. Az istenkáromlással kapcsolatos vádaskodást ezúttal mellőzték.)
Nekikeseredve kérdeztem a csoport főnökét, hogy valóban felkészült-e a halálra, valóban tudja-e, mit vállal népe szolgálatáért?
Azt felelte, hogy az unikornisok csak a pogány időkben voltak halhatatlanok, manapság viszont mindenki meghal, s ő egyáltalán nem fél a haláltól.
Amikor elköteleztem magam az őket felvilágosító munkára, nem számítottam rá, hogy ilyen súlyos feladat elé is kerülhetek, ha viszont most nem cselekszem, soha nem bizonyíthatom be az igazamat. Felemeltem a fegyvert és a csövét Moorav fejére irányítottam. Pár pillanatig bizonytalankodtam, de minthogy az unikornisok továbbra is vihorásztak mögöttem, meghúztam a ravaszt. Felnyögött Moorav és megtántorodott. A fején ütött sebből vér kezdett ömleni és lassan egész valójában leomlott a porba, miközben a szemei úgy mozogtak, mintha keresnének valamit.
Nagy lett a csend mögöttem. Egyetlen szó nem hangzott.
4.
Magam ástam egy szerény sírt Moorav-nak. Nagyon lassan haladtam vele, mert az unikornisoknak nem voltak alkalmas szerszámaik, továbbá ők még most is arra vártak, hogy egy ember jön majd Mooravért, valami más ember, mint aki én vagyok.
5.
A barlangra csönd települt egész napon át. Csoportokba húzódva heverésztek az unikornisok, de nem beszéltek egymással. Végül a pap közelített hozzám és jelezte, hogy váltani szeretne néhány szót. Szerinte nagy horderejű, de nem jó szolgálatot tettem az ő népének azáltal, hogy elvettem tőlük a halált, amit eddig úgy tekintettek, mint Isten ajándékát. Most már egészen bizonyosan elvándorolnak majd az ingovány egy másik részébe, ahogyan én is óhajtottam. S az egyben visszatérés lesz a régi időkbe, amikor nem létezett a halál. És ez azt is jelenti, hogy Isten és ellenségek nélkül belesüppednek az unikornisok lassanként a közönybe és eluralkodik rajtuk a kétségbeesés, aztán leginkább csak álomfejtéssel foglalkoznak, mert valószínű, hogy a halálról, vagy pontosabban: a haldoklásról álmodnak. Végül azonban elfelejtik majd, hogy létezett valaha egyáltalán halál.
Feltárta előttem a pap, hogy maradásra próbálta bírni az unikornisokat, de irtóztak a javaslattól, és mindez annak is főpróbája volt, hogy mennyire van még tekintélye előttük. A próba bizonysága szerint nem engedelmeskednek többé neki, és nem hallgatnak rá. Azt az egyetlen dolgot kérte tőlem, hogy használjam a fegyveremet ellene is. Nagy szívességet tennék vele.
Mély szomorúsággal eltelten újratöltöttem a puskát. A barlang mélyén csöndben heverésztek az unikornisok. Még nem tudták, hogy örök életűek lesznek.
Csák Gyula fordítása
Peter Carey Ausztrália legünnepeltebb élő írója. Ausztrália Victoria államának Bacchus Marsh nevű kisvárosában született, 1943-ban. A reklámszakmában dolgozott Melbourne-ben, Londonban és Sydneyben. A nyolcvanas évek vége óta New Yorkban egyetemi tanár. Gyorsan felívelő írói karrierje az 1974-ben megjelent The Fat Man in History című novelláskötetéhez kapcsolódik. (A kötet címadó darab szerepelt az Európa Könyvkiadó 1983-as Égtájak antológiájában.) Az itt közölt fordítás az 1995-ben kiadott gyűjteményes kötetből (Collected Stories) való.