NAPÚT 2007/6., 88–92. oldal
Tartalom
Mark Szergejevics Haritonov
Hetvennel visszapergetve
Philip Larkin
Régi szerelmes dalok
Peter Stamm
Agnes
(Részlet)
…1…
Agnes halott. Egy történet ölte meg. Számomra nem maradt más belőle, csak ez a történet. Azon a kilenc hónappal ezelőtti napon kezdődött, mikor először találkoztunk a Chicago Public Libraryban. Hideg volt, mikor megismertük egymást. Hideg, mint szinte mindig ebben a városban. Most viszont hidegebb van, és havazik. A Michigan-tó felől havat hord a viharos szél, s üvöltését még a nagy, szigetelt ablakon keresztül is hallani lehet. Havazik, de a hó nem marad meg, csak ott, ahol már nem éri a szél. Eloltottam a villanyt, s bámulom a kivilágított felhőkarcolók tetejét, egy fényszóróval megvilágított amerikai zászlót, melybe újból és újból belekap a szél, és az alant fekvő üres tereket, ahol most az éjszaka közepén is zöldről pirosra és pirosról zöldre váltanak a lámpák, mintha semmi sem történt volna, mintha semmi sem történne.
Egy rövid ideig itt laktam Agnessel ebben a lakásban. Ez volt az otthonunk, de most, hogy Agnes elment, idegenné és elviselhetetlenné vált a lakás. Csak egy centiméternyi üveg, csak egy lépés választ el Agnestől. Az ablakok viszont nem nyílnak ki.
Már ki tudja, hányadszor nézem meg ezt a felvételt, amit Agnes akkor csinált, mikor a Columbus Day alkalmából kirándulni mentünk. Columbus Day in Hoosier National Forest, írta gondosan formált betűivel a dobozra és a kazettára, s két vonallal alá is húzta, mint ahogyan kisiskolásként a számítások eredményeit húztuk alá. Levettem a tévé hangját. A képek valószerűbbnek tűnnek, mint az engem körülvevő lakás. Valami különös fény van bennük, a széles mező fénye egy októberi délutánon.
Egy üres mező, közel s távol sehol egy város, egy falu, még egy farm sem. Rövidre vágott sorozatok, anélkül hogy a kép lényegesen megváltozna. Mindig újabb nekifutások és próbálkozások a táj bemutatására. Néha megsejtem, hogy éppen miért kapcsolta be Agnes a kamerát: egy furcsa formájú felhő, egy reklámtábla, egy távoli erdősáv, mely szinte láthatatlan a nagylátószögű lencsével. Aztán én, ahogyan a kormánynál ülök. Grimaszolok. S majd a kísérletezés, hogy önmagát is megmutassa: a visszapillantó, abban óriásként a kamera, és mögötte, alig észrevehetően, Agnes maga. Aztán végül még egyszer Agnes, ezúttal a kormánynál, amint épp egy elhárító kézmozdulatot tesz.
A parkfelügyelő. Szintén elutasítóan int kezével, viszont Agnessel ellentétben, nevet közben. A kezére közelít, ami egy térképlapon éppen egy utat mutat, mely a képen már felismerhetetlen. A felügyelő visszaroskad a székébe, kinyit egy fiókot, s néhány brosúrát vesz elő. Nevet, és egyet a kamera elé tart: How to survive Hoosier National Forest. A kép ingadozni kezd, s alulról egy kéz nyúl az ismertető után. A parkfelügyelő rendületlenül beszél, arca elkomolyodik. A kamera elfordul tőle, röviden engem vesz. Hirtelen az erdőt, lazán egymásra hányt farakást. A földön fekszem, úgy tűnik, mintha aludnék, de legalábbis becsuktam a szemem. A kamera felülről rám közelít, egyre közelebb jön, míg életlen nem lesz a kép, végül visszahátrál. Aztán bebarangolja az egész testemet, a fejem búbjától egészen a lábujjamig, majd vissza. Hosszasan elidőz az arcomon, ismét megkísérel közelebb jönni, a kép azonban megint életlen lesz, s újból visszahátrál.
- Videó nem kell? – kérdezte a hátrafésült és bepacsulizott hajú eladó, mikor órákkal ezelőtt leugrottam sörért az üzletbe. Agnes felől érdeklődött. Elment, mondtam, mire személyeskedve nevetni kezdett. – Egyszer mind elmennek – mondta –, de ne fájjon a fejed, a világ tele van gyönyörű nőkkel.
Agnes, nem tudta, miért, de nem szerette az eladót. Fél tőle, mondta csak, és kacagott, amikor kinevettem. Félelmet kelt, mint az ablak, melyet nem lehet kinyitni, mint a légkondi következő számlája, mint az ablakpucoló, aki egy délután ott lebegett egy gondolában a hálószobánk ablaka előtt. Nem szerette a lakást, a házat, s az egész belvárost sem. Eleinte nevettünk ezen, aztán többé nem beszélt erről. Viszont észrevettem, hogy a félelem még mindig itt van, s közben olyan nagyra nőtt, hogy Agnes már nem is tudott beszélni róla. S minél jobban félt, annál szorosabban kapaszkodott belém. Kifejezetten belém.
…2…
Mikor Agnest először megláttam, a Public Libraryban ültem, s a Chicago Tribune régi köteteit bújtam már napok óta. Az előző év áprilisában történt. A nagy olvasóteremben éppen velem szembe ült le, véletlenül, a legtöbb hely ugyanis foglalt volt. Egy ülőpárnát hozott magával, egy háromszög alakú habpárnát. Egy jegyzettömböt helyezett maga elé az asztalra, mellé néhány könyvet, két vagy három ceruzát, egy radírt, egy számológépet. Mikor felnéztem a munkámból, találkozott a pillantásunk. Tekintetét lassan az asztalra irányította, elvette a legfelső könyvet a kupacból, s olvasni kezdett. Megpróbáltam kibetűzni a magával hozott könyvek címét. Úgy tűnt, észrevette, és a rakást egy könnyed mozdulattal maga felé fordította.
Egy amerikai luxusvonatokról szóló könyvön dolgoztam, és éppen azon voltam, hogy elolvassam egy politikus a hadsereg bevetéséről szóló állásfoglalását a Pullmann-sztrájk kapcsán. Egészen belegabalyodtam ebbe a sztrájkba, mely a könyvem szempontjából semmilyen szerepet sem játszott, azonban teljesen elbűvölt. Munka során mindig hagytam, hogy a kíváncsiságom vezessen, és ezúttal ez messzire vezetett a témámtól.
Mióta Agnes leült velem szembe, nem tudtam koncentrálni. Külsőleg nem volt túl feltűnő, karcsú volt, s nem túl magas, sűrű barna haja a válláig ért, arca sápadt és sminktelen volt. Csupán a tekintete volt rendkívüli, mintha a szemei beszélni tudnának.
Nem tudom megállapítani, hogy már ott beleszerettem-e, mindenesetre érdekelt és foglalkoztatott. Újból és újból ránéztem, lassan már szégyelltem magam, de nem tehettem mást. Nem reagált, nem nézett fel, s ennek ellenére biztos voltam benne, hogy észrevette a pillantásaimat. Végre felállt, és kiment. Követtem, de anélkül, hogy tudnám, miért. Mire az előcsarnokba értem, már sehol sem láttam. Kiléptem az épületből, s leültem a széles lépcsőre, hogy elszívjak egy cigit. Habár nem volt hideg, dideregtem a túlfűtött könyvtárban való hosszú ücsörgés után. Délután négy volt, s a járdán a turisták és a vásárlók között már az első hivatalnokok is hazafelé igyekeztek.
Előre éreztem az előttem álló este ürességét. Szinte alig ismertem valakit a városban. Senkit, hogy teljesen pontos legyek. Néha beleszerettem egy arcba, de megtanultam elkerülni ezeket az érzéseket, mielőtt még veszélyesekké váltak volna. Volt mögöttem néhány megfeneklett kapcsolat, s pillanatnyilag, anélkül hogy elhatároztam volna, jól kiegyeztem saját magányommal. Ugyanakkor tudtam, hogy amíg az ismeretlen nő velem szemben ül, nem tudnék már nyugodtan dolgozni, ezért aztán a hazamenet mellett döntöttem.
Elnyomtam a cigimet és éppen fel akartam állni, mikor a nő, alig pár méternyire tőlem, a lépcsőre ült, kezében egy pohár kávéval. Jövet kilöttyentette a kávét, és miután a papírpoharat letette maga mellé a lépcsőre, egy összegyűrt papír zsebkendővel körülményeskedve szárazra törölte ujjait. Aztán a mindig nála lévő kis hátizsákjából elővett egy csomag cigit, s gyufa vagy gyújtó után kezdett kutatni. Megkérdeztem, adhatok-e neki tüzet. Felém fordult, mintha meglepődött volna, azonban szemében nem látszott semmilyen meglepődés, inkább valami, amit nem értettem.
– Igen, kérem – mondta.
Meggyújtottam a cigarettáját, magamnak is egy másodikat, és ott cigiztünk egymás mellett, anélkül hogy szóltunk volna egy szót is, de legalább egymás felé fordulva. Valamikor feltettem egy jelentéktelen kérdést, s elkezdtünk beszélgetni, a könyvtárról, a városról, az időről. Csak már mikor felálltunk, kérdeztem meg a nevét. Azt mondta, Agnesnek hívják.
– Agnes – mondtam –, ritka név.
– Nem Ön az első, aki ezt mondja.
Visszamentünk az olvasóterembe. A rövid beszélgetés elűzte a feszültséget, s ismét dolgozni tudtam, anélkül hogy folyamatosan rápillantanék. Ennek ellenére rá-ránéztem, barátságosan viszonozta a pillantásomat, de nem nevetett. Tovább maradtam, mint terveztem, és amikor végre Agnes összepakolta a cuccait, suttogva megkérdeztem, hogy vajon holnap is itt lesz-e.
– Igen – mondta, s először nevetett.
…3…
Következő nap már korán a könyvtárban ültem, s habár Agnesre vártam, minden megerőltetés nélkül a munkámra tudtam koncentrálni. Tudtam, hogy jönnie kell, s hogy beszélgetnünk kell egymással; cigizünk majd, esetleg kávézunk. Kapcsolatunk a fejemben már sokkal előrébb tartott, mint a valóságban. Már ábrándozni kezdtem róla, s közben kétségek is gyötörtek, hiszen semmit sem beszéltünk meg előre.
Jól haladtam a munkával, olvastam, jegyzeteltem. Mikor Agnes dél körül megjelent, felém biccentett, s aztán ismét elhelyezte habszivacs párnáját az egyik közelemben lévő széken. Szétpakolta dolgait, mint előző nap, elővett egy könyvet s olvasni kezdett. Talán egy óra múlva elővette cigarettáját a hátizsákjából, röviden rápillantott, majd utána rám nézett. Mindketten felálltunk, s elindultunk – a köztünk lévő széles asztal két oldalán – a központi folyosó felé, mely a helyiség középtengelyét alkotta. Elkísértem a kávéautomatához, ismét kiloccsantott egy kis kávét, ismét leültünk a könyvtár előtti lépcsőre. Előző nap Agnes inkább félénknek tűnt, most sokat beszélt, nagy hadarással, ami engem nagyon meglepett, hiszen jelentéktelen dolgokról beszélgettünk. Nyugtalan volt, és mégis úgy tűnt – a másik nevénél még most sem tudtunk többet egymásról –, mintha egy éjszaka alatt egymás bizalmasaivá váltunk volna.
Agnes egy barátjáról, Herbertről beszélt, s már nem tudom, hogyan lyukadtunk ki nála. Nem sokkal ezelőtt ennek a Herbertnek egy különös élményben volt része. Egy nagy hotel előcsarnokának kávézójában ivott valamit, mesélte Agnes. Egy délután történt mindez.
– Egypárszor jómagam is voltam vele ott – mondta Agnes –, van ott egy zongorista, és a város legjobb cappuccinóját is itt készítik. Az előcsarnokból néhány lépcsőfok vezet le a kávézóba, s mikor Herbert lement a lépcsőn, egy nő jött vele szembe. Nem volt idősebb nála, és egy fekete ruhát viselt. Amikor a nőt meglátta, így mesélte Herbert, egészen különös dolgokat kezdett érezni. Egyfajta szomorúságot, de valamiféle biztonságot is sugárzott. Úgy érezte, mintha ismerné a nőt. Ugyanakkor biztos volt benne, hogy azelőtt még sohasem látta. Mindenesetre gyengének érezte magát, s megállt.
Agnes elnyomta a lépcsőn a cigijét, majd a csikket beledobta a kávéspohárba.
– A nő is megállt – mesélte tovább. – Néhány másodpercig így álltak egymással szemben. A nő aztán lassan odament Herberthez. Szorosan előtte felemelte kezeit, átkarolta a nyakát, és szájon csókolta. Átölelte a derekát, mondta Herbert, de a nő kibontakozott az ölelésből, s egy lépést hátrált. Herbert oldalra lépett, és a nő nevetett, majd továbbment; felfelé a lépcsőn. S mikor elment mellette, kezével megsimogatta a férfi karját.
– Különös történet – mondtam –, megpróbálta kideríteni, hogy ki volt a nő?
– Nem – mondta Agnes, és hirtelen mintha szégyellte volna, hogy elmesélte nekem ezt a történetet, felállt, és azt mondta, vissza kell mennie dolgozni.
Amikor másnap harmadszorra találkoztunk, megkérdeztem Agnest, nem lenne-e kedve beülni velem a szemközti kávézóba.
– Ott kihozzák a kávét – mondtam –, s így végre nem koszolod össze a kezed.
Átmentünk az utcán. Agnes ragaszkodott az átjáró használatához, s a lámpánál megvártuk, míg az Walk-ot mutatott.
Már hetek óta szinte minden reggel ebben a kávézóban ittam a kávémat, és olvastam az újságot. Meglehetősen ütött-kopott hely volt, s a széles, vörös műbőr padok túl lágyak és kellemetlenül mélyek voltak. A filteres kávé szinte átlátszó volt, s gyakran keserű, mert túl sokáig hagyták melegedni, de ennek ellenére szerettem a kávézót, mivel még mindig egyetlen pincérnő sem ismert, s nem kezdett el velem csevegni, s mert nem tartottak fent nekem törzsasztalt, és mert minden reggel megkérdezték, mit rendelek, habár mindig ugyanazt rendeltem.
Megkérdeztem Agnest, min dolgozik. Elmesélte, hogy fizikát hallgat, és a disszertációját írja. A kristályrács szimmetriacsoportjainak szimmetriájáról. S részmunkaidőben asszisztensként dolgozik a chicagói egyetem Matematika Intézetében. Huszonöt éves.
Azt mondta, csellózik, szereti a festészetet és a verseket. Chicagóban nőtt fel. Az édesapja pár évvel ezelőtt nyugdíjba ment, s szülei Floridába költöztek, s őt egyedül hátrahagyták. Agnes egy apartmanban lakott a külvárosban. Alig voltak barátai és barátnői, csak három vonós lány, akikkel minden héten találkozott, együtt játszottak egy kvartettben.
– Nem vagyok túlzottan társasági ember – mondta.
Elmeséltem Agnesnek, hogy írok. Nem érdekelte, nem kérdezett semmit a munkámmal kapcsolatban, s így nem említettem, hogy könyveim jelentek meg. Tulajdonképpen örültem, hogy nem érdeklik ezek a dolgok. Túlzottan nem voltam büszke arra, hogy szakkönyveket írok, s vannak érdekesebb beszédtémák is, mint a cigaretták, a bicikli vagy a luxusvonatok története.
Csak címszavakban beszéltünk magunkról, ehelyett művészetről és politikáról elmélkedtünk, az őszi elnökválasztásról és a tudomány felelősségéről. Agnes előszeretettel beszélt ötleteiről, s ezt a szokását később is, mikor már jobban ismertük egymást, megtartotta. A magánélete nem foglalkoztatta, legalábbis nem beszélt róla. Mikor beszélgettünk, mindenben, amit Agnes mondott, volt valami különös komolyság, nézetei szigorúak voltak. Sokáig maradtunk a kávézóban. Csak mikor úgy délfelé egyre több vendég érkezett, s a pincérnő türelmetlenné vált, mentünk vissza.
Vincze Ferenc fordítása
Peter Stamm 1963-ban született. Kereskedelmi tanulmányai után angol irodalmat és pszichológiát hallgatott. Jelenleg Winterthurban él. Az első regénye – Agnes – 1998-ban jelent meg az Arche Kiadónál. Szintén itt látott napvilágot egy évvel később a Blitzeis című elbeszéléskötete, majd 2001-ben az Ungefähre Landschaft című regénye, 2003-ban pedig újabb elbeszélésgyűjteménnyel jelentkezett, In fremden Gärten címmel. Tavaly, 2006-ban a S. Fischer Kiadónál jelent meg az An einem Tag wie diesem című legújabb regénye.