NAPÚT 2007/6., 23–25. oldal
Tartalom
Hörcsik Richárd
Pataki bölcső
Lászlóffy Csaba
1. Az angyalok relatív örökkévalósága • 2. Apokrif időtlenség • 3. A születés – A szálfa • 4. Imre herceg halála – (Kóda)
Bánki Éva
A lovag meséje
Egyszer egy lovag fontos küldetésben járt: egy levelet kellett elvinnie a mainzi érseknek. Szépen sütött a nap, álmos nyári délután volt, mikor is egy kőfal mellett különös madárhangokra lett figyelmes. Megállt egy percre (hiszen minden küldetés ráér – minek is sietne?), és fülelni kezdett. Sok hangot felismert – fülemülét, rigót –, ám volt egy különös madár is, amelyik a dalával elbűvölte a lovagot. Bekopogott a kertkapun.
Várt, várakozott, mígnem egy ősz szakállú, titokzatos öregember jött elé. – Hogy mersz ide belépni, fiam? – kérdezte. – Nem érzed, hogy már a túlvilágon vagy? – Meghökkent a lovag: – Ma reggel egészségesen, frissen indultam, hogy elvigyem ezt a levelet Mainzba. Hogy lennék én a túlvilágon…? Láthatod, kard van a vállamon, és a ruhám még piszkos az út porától… – Jól mondod – felelt az öregember. – Néha meg se kell halnunk, hogy a másik világban is otthon legyünk.
A lovag fel-alá sétálgatott a virágzó kertben, de azt a különös hangú madarat most is csak a távolból hallotta. A fehér ruhás öregember, mint akinek dolga támadt, hirtelen eltűnt a fák sűrűjében. A lovag bágyadtnak érezte magát, de csak ment tovább, a madárhang irányába. Az ösvények, bokrok ugyanolyanok voltak, mint a környék akármelyik kolostorában, ám ebben a különös, borostyánszínű fényben minden lépés nehezére esett. Letelepedett hát egy csörgedező patak mellé. – Mégsem lehet ez olyan kert, mint a többi – gondolta töprengve. – Mintha ebben a kertben megfeledkeztek volna az időről: egyszerre nyílik a vadrózsa, a nárcisz, az orgona – ki látott még ilyet!
Mintha a fény is egyszerre áradt volna fentről és lentről. Furcsa bágyadtságot érzett, lehajolt, és kortyolt a patak vizéből. Ekkor érezte meg, hogy valaki figyeli.
– Vajon ki lehet az? – töprengett a lovag, és körbepillantott. Szitakötők reszkettek a a fényben, virágillattól fűszeres szélroham rázta meg a bokrokat. A különös madárhang most a fák közül hívogatta.
Bár bágyadtnak érezte magát, a lovag felkelt, és ment tovább, ahogy a szélroham vagy a madárhang parancsolta. – Mit tegyek…?, mi történik most velem…? – töprengett. De csak ment tovább, mintha az ösvényeket a Gondviselés terítené a lába elé. Egy hófehér szökőkút várta az út végén, amely oly kecses, oly gyönyörűséges volt, mintha nem is kövekből, hanem hangokból formálták volna.
– Most jól figyelj! – mondta az öregember, aki újra ott termett az oldalán, és úgy szólt hozzá, mintha gyerekkorától ismerné. – Én bűnös vagyok! – nyögte a lovag. – Felfrissült a lelkem ebben a kertben, ám tudom, hogy embert öltem, hogy paráználkodtam. Boldogabb lennék, ha kegyelmed kiengedne innen. Értsd meg, szennyesnek érzem magam. Félek.
Az öregember elmosolyodott, és a szökőkút vizéből egy cseppet a lovag szemébe freccsentett. – Ha akarsz, menj, senki sem tartóztat. A lovag előrehajolt és belenézett a kútba. A víz mélyén mozaikképek sorakoztak. De micsoda képek! Milyen mesteriek! Olyan színesek és varázslatosak, hogy a lovag minden félelmét elfelejtette. Az elsőn egy picinyke kislány vesz búcsút a szüleitől, míg a következőn ugyanezt a kislányt már egy sziklára épült várban látta. Ám a többi képecske – ahol a színek nem voltak ilyen élesek – egészen zavarba hozta a lovagot. Mintha egy fiatal lány álmait látná – csupa olyan titkot, amit a nők nem bíznak a férfiakra. De hátra voltak az utolsó mozaiklapok.
Milyen keveset tudtam eddig Lajos gróf hitveséről – suttogta a lovag, aki a képekről már felismerni vélte Erzsébetet. Aztán látott egy különös öregembert is (gyöngyöket, drágaköveket fontak a szakállába), aki kelet felé, egy fényes csillagra mutogat. Máshol a serdülő Erzsébet száguldozott vad csikókon. A következő jelenet pedig igazán ismerős volt: a grófnő kenyeret visz a kosarában, a férje megállítja, és a kenyerek rózsákká változnak. – Látod – súgta az öregember –, a szentség nem szorul magyarázatokra.
A lovag furcsa bódulatot érzett, mintha a csodás szökőkútban maga a kert is tükröződne. A mozaikképek között meglepve ismerte fel Frigyes császárt, aki mint ifjú szerelmes térdepelt Erzsébet lábainál, ám lám csak, az özvegy grófné szégyenlősen elfordítja arcocskáját. A távolból harangzúgás, ünnepi lárma hallatszott.
A képek hullámoztak, mintha csak a szél kergetné őket. Az utolsónál vérvörösre festette a kutat a mozaiklapok ragyogó fénye. – Most avatják szentté Erzsébetet – suttogta a lovag, és nemcsak a harangokat hallotta, de még a könnycseppeket is látta a császári vőlegény orcáján. Tömjénfüst szállt fel a kútból, a képen lobogtak-áradtak a zászlók, és a lovag látta, hogy Frigyes császár a püspökökkel együtt a vállára veszi a koporsót. A drapériák fölött egy repülő ágyon ott mosolygott Klingsor varázsló.
Különös zene áradt a kútból. A lovag, akit percek óta ájulás környékezett, csak annyit tudott sóhajtani: – Erzsébet, én úrnőm. Én is az ő útján akarok járni!
– Ez az út Erzsébeté volt – mondta az öreg. – Mindenkinek a sajátját kell megtalálnia.
A lovag kábán ébredt. – Nem emlékszem, hogy elaludtam volna – töprengett zavartan.
Néhány perc múlva rálelt a lovára. Megnyugodott, amikor megtapogatta a köpenye ujjában őrzött pergamentekercset, és már indult is tovább a mainzi érsekhez, ahogy megbízták, ám egész úton megmagyarázhatatlan módon álmosnak érezte magát. Szépen sütött a nap, a parasztok vidám arccal jártak-keltek az aratás után – de a lovagnak semmi sem esett jól: sem a kenyér a fogadókban, sem a gyümölcs az út mentén. Valami betegség lappang bennem, gondolta.
Barna ruhás szerzetesek jöttek szembe, és csodák csodája, az énekük a kertben hallott hangra emlékeztette. Ez az! – jutott eszébe a különös madár. A szerzetesek mögött anyák haladtak púpos, vak gyerekekkel, egy őrült kötőféken és a legvégén egy sánta, aki bukdácsolva zárta a menetet.
Visszafordult a lován, és megkérdezte, melyik szenthez igyekeznek. – Thüringiába, Erzsébethez – felelt a sánta. A lovag megrázkódott, mert eszébe jutott az álombeli nőalak, de akárhogy is törte a fejét, nem tudott visszaemlékezni minden részletre.
Ám ahogy átkelt a Rajnán, eszébe jutott, mit is mondott a fehér ruhás öregember. Talán Erzsébet hívott álmomban magához, talán nem feleltem meg neki? – töprengett, és megértette, miért érez a szíve mélyén napok óta keserűséget.
Végre elfogyott az út, és megérkezett Mainzba, ahol rögvest kihallgatást kért ura nevében az érseki palotában. Míg várakozott a nagyteremben, hallotta, ahogy keletről jött követek valami pogány veszedelemről dadognak. – Magyarok – súgta az egyik pfalzi követ –, valami tatárok rohanták le országukat. – De a lovag nem nagyon figyelt, csak téblábolt a fogadóteremben és a többi követtel együtt mustrálgatta a híres kárpitokat, díszfegyvereket.
Az érsek úr őkegyelmessége azonban hamarosan magához rendelte. – Mi hírt hozott nekünk? – kérdezte barátságosan. Átvette a levelet, feltörte a pecsétet, végigolvasta, aztán huncutul elmosolyodott. – A mi barátunk, ez a derék lovag véletlenül egy szerelmes levelet adott át nekem. Felolvasom, mi is van benne – mondta hamiskásan az udvaroncoknak. – Ha te is velem akarsz élni, én is veled akarok élni. Elisabeth. Ennyi áll a levélben – szólt, és visszaadta a pergamentekercset.
A lovag sarkon fordult, és most már tudta, mit kell tennie.