NAPÚT 2007/5., 124–127. oldal
Tartalom
Marion Wagner
Theater an der Ruhr
Dr. Vancsura Rudolf
Az erdő és az ember
Képregényes elmélet
Manapság – a vizuális tömegmédiumok világában – egyre inkább háttérbe szorul az olvasás, az olvasás képessége. Ez a képesség nem egyszerűen a betűk felismerését, azok sorozatának összeolvasását rejti magában, hanem egyúttal azt a kicsit sem elhanyagolható folyamatot, mely az olvasás során lép működésbe: ez a befogadó fantáziája, mely kiegészíti, „kiszínesíti”, gyakran továbbszövi az olvasottakat. A tömegmédiumok az írott szöveghez hasonlóan, szintén történeteket mesélnek a befogadóknak, viszont a befogadás folyamatából nagymértékben kirekesztik a fantázia működését. Gondosan elkészített cselekménysorokat, eseményláncolatokat nyújtanak kép és hang formájában, s ezeknek a befogadásánál nincs szükség a néző kreatív fantáziájára. Nincs szükség azon apró (vagy kevésbé apró) kiegészítésekre, melyektől sokkal személyesebbé, maradandóbbá válhat az észlelés. Az olvasás ilyen mértékű háttérbe szorulásánál fontos szerep juthat egy olyan médiumnak, mely köztes szerepet tölt(het) be a nyelv és az audiovizuális médiumok között. A képregény médiuma igencsak összetett, s az olvasó-nézőhöz eljuttatott közlés egyszerre jön létre a nyelv és a megrajzolt képek elemeiből. A képregénynek véleményem szerint éppen ez a fajta izgalmas kettősség adja azt a lehetőséget, hogy miközben vizuális elemekből építkezik, mégis meghagyja olvasójának azokat az üres helyeket, melyeket a befogadó képzelőereje tölthet fel vagy gondolhat tovább. Scott McCloud, amerikai képregényrajzoló 1993-ban megjelentetett kötetében (Understanding Comics. The Invisible Art) arra vállalkozott, hogy a tágabb olvasóközönség számára is érthetővé és láthatóvá tegye e művészeti ág elméletét, eszköztárát és egyben gyakorlatát is. Idén a Nyitott Könyvműhely kiadónál magyarul is megjelent kötet, A képregény felfedezése címmel, a magyar olvasók számára is hozzáférhetővé vált, ami többek között azért is fontos, mert értő olvasása után sokak felszámolhatják a hosszú időn keresztül rögzült negatív előítéleteiket a képregénnyel kapcsolatban. A képregényről képregényben (vagy akár mondhatnánk, képregényül) beszélő könyv egyszerre történeti, elméleti, ugyanakkor – s nem utolsósorban – szórakoztató munka, mely nemcsak a műfaj eredetét és kialakulását próbálja bemutatni, hanem sokkal nagyobb hangsúlyt kap az alkotási és a befogadási folyamat: azaz hogyan születik meg egy képregény, s hogyan olvassuk azt. McCloud olyan, az olvasóban magától működő mechanizmusokra is rámutat, melyeket egy-egy képes történet olvasása közben automatikusan elvégzünk, azonban nem vagyunk tudatában ennek jelentőségével.
A bostoni származású McCloud többek között a Zot!-tal és az Abraham Lincolnról szóló (The New Adventures of Abraham Lincoln) képregényekkel a háta mögött vágott bele – meglehetősen fiatalon – A képregény felfedezésébe, mely megjelenése óta megkerülhetetlen alapművévé vált a képregény szakirodalmának. Kötetében tematikus fejezetekben járja körül a képregény alkotóelemeit, s a gyakran önreflexív, néhol gunyoros narráció forrása pedig nem más, mint a szerző maga. A meglehetősen egyszerű stílusban megrajzolt alak képkockáról képkockára, oldalról oldalra vezeti végig az olvasót a képregény rejtelmein, s hol kilép a panelekből, hol pedig saját magán szemlélteti elméleti okfejtéseit.
Ha valaki eddig azt hitte volna, hogy a képekben való elbeszélés csupán a XIX. vagy a XX. század találmánya, az az első fejezetben rögtön rádöbben, hogy már a XVI. században is léteztek képes könyvek. Ilyen például az a kihajtogatható könyv, melyet Cortez talált meg hódításai során, s mely tíz méteren keresztül mesél 8-szarvas Tigriskarom indiánfőnök életéről. De ide sorolhatjuk McCloud szerint a sokkal korábbi bayeux-i faliszőnyeget, mely az 1066-os normann hódítást mutatja be. Mikor a szerző a múlt rajzolt alkotásaiból szemezget, mindig szem előtt tartja az elején megfogalmazott (szűk) definíciót: „Egymás melletti rajzok és más képek megadott sorrendben.” Ezt a meghatározást azonban nem tekinti véglegesnek, hanem csupán köztes állapotnak, mely kiegészülhet további kikötésekkel vagy feltételekkel; s e definíció rugalmas voltát mi sem jelzi jobban, mint hogy a szerző inkább szeretne vitákat generálni, mint megváltoztathatatlan kijelentéseket tenni. A képregény történeti fejlődésének bemutatása mellett sokkal jelentősebbek azon szempontok, melyek szerint McCloud további fejezetekre osztotta esszéképregényét: kitér az alakok absztrakt vagy kevésbé absztrakt voltának jelentőségére, a képkockák egymáshoz való viszonyára, magára a képkockára, annak formájára, a hangulatábrázolásra, vagy éppen a képek és nyelv viszonyára a képregény médiumán belül.
A képkockákban megjelenő alakok megrajzoltsága, a rajzok stílusa természetesen a képregényrajzolók szerint változik, azonban fontos megemlíteni, hogy a képek valósághűsége vagy absztrahált volta jelentős mértékben meghatározza a befogadást. Hasonlóképpen van ez a nyelv esetében is: „A szó minél bátrabb, direktebb, annál alacsonyabb szintű megértést igényel, annál gyorsabban felfogható, és jobban hasonlít a képre.” Ahogyan ez – megfordítva – a képre is igaz: „Minél elvontabb egy kép, annál inkább hasonlít a szóra, és annál jobban hagyatkozik a megértésre.” S minthogy a képregény a kép és a szó ilyen vagy olyan összefűzéséből keletkezik, McCloud ezen megállapításai rávilágítanak arra, hogy a kép és a nyelv játékából milyen lehetőségek születhetnek. Egyfelől: „Az egységes képregénynyelv igénye ahhoz a centrumhoz vezet bennünket, ahol kép és írás csupán ugyanannak az éremnek két oldala.” Másfelől: „A képregény magas szintre fejlesztésének igénye viszont kifelé vezet bennünket, ahol a szó és kép leginkább elválik.” Az absztrakciók különböző szintjeit a szerző egy egyenlő oldalú háromszögben vázolja fel, amelyben a bal oldali sarokban található a „valóság”, a jobb oldaliban a nyelv, s a tetején pedig a képi sík. A bal oldali sarokban a valóság-realisztikus ábrázolásmód található, a háromszög tetején pedig egy olyan képi valóság, ahol a vonalak, görbületek csupán önmagukért vannak, nem mutatnak túl megrajzolt voltukon: csupán önmagukat jelentik. Például Milton Caniff – kalandokat vadászó pilótahőse – Steve Canyonja (realisztikus vonalakkal megrajzolva) a bal oldalon található, Frank Miller Batmanje szintén a bal oldalon, viszont már fentebb, leegyszerűsített vonalai okán közelebb a képi síkhoz, Hergé punkfrizurás, ma már a belga képregény klasszikusának számító, nyomozói karrierjéről híres Tintinje pedig a jobb oldalon, közel már a nyelvi határvonalhoz, ahogyan szintén itt futunk szembe Art Spiegelmann holokausztot bemutató, önéletrajzi remekműve, a Maus című képregény állatfiguráival. Míg azonban sokan azt hiszik, hogy a képregény sikeressége csupán a képregényfigurák megrajzoltságán múlik, érdemes figyelni a panelek, avagy a képkockák elhelyezkedésére és a bennük megrajzolt mozdulatsorok váltakozására is.
A képkockák nem egyszerűen csak a képregény kivitelezésének eszközei, ennél sokkal nagyobb a jelentőségük. Az egymás után következő panelek segítségével válik érzékelhetővé az olvasó számára az idő, tehát az időt a tér segítségével észlelhetjük. Ahogy sorjáznak a képkockák, úgy telik az idő; természetesen ez ismét problémát okoz, hiszen az ábrázolt jelenettől és a rákövetkezőtől függ, milyen gyorsan vagy éppen lassan telik az idő. Ha az egyik képkocka egy lecsukott szemet, a következő meg egy kinyitottat ábrázol, akkor a két panel között eltelt idő csupán egy pillanat. Azonban az is előfordulhat, hogy egy hosszabb képkocka fél- vagy egypercnyi elbeszélt időt is megjelenít. Ahogyan az olvasó magától értetődően összeolvassa a paneleket, a keretezés folyamatát végzi. McCloud keretezésnek nevezi azt a folyamatot, melyben a befogadó a különböző, egymás után következő képkockákat összeköti, s egységes – térben és időben – zajló cselekménnyé, cselekménysorrá alakítja őket. S itt kell megemlítenünk a narrációs technikák elemzését is, melyet a szerző hat (panelről panelre történő) váltás segítségével kísérel meg bemutatni: pillanatről pillanatra, cselekményről cselekményre, szereplőről szereplőre, jelenetről jelenetre, nézőpontról nézőpontra, s végül az utolsó és legritkábban használt a logikai ugrás. Felmérése alapján a képregényrajzolók többsége a cselekményről cselekményre való váltást használja leginkább, s emellett a szereplőről szereplőre, jelenetről jelenetre való váltások is gyakoriak, viszont McCloud különbségeket mutat ki a nyugati és a keleti képregények technikái között. Ez utóbbiak gyakran használnak késleltető, elkalandozó megoldásokat, amely megoldások a nyugati képregénytípusra kevésbé jellemzőek.
Minden elméleti és tudományos megállapítás ellenére is Scott McCloud A képregény felfedezése című munkája izgalmas és érdekfeszítő olvasmány, s nemcsak azoknak, akik eddig is a képregény szerelmesei voltak, hanem azoknak is, akik mindeddig nem szenteltek túl nagy figyelmet e művészeti ágnak. Talán főként ez utóbbiaknak ajánlom: e képregény segítségével esetleg megszüntethetik negatív előítéleteiket, berögzült nemtetszésüket ezzel az igenis figyelemre érdemes művészettel kapcsolatban. A szerző-elbeszélő néhol gunyoros, gyakran ironikus stílusban folyamatosan kérdéseket tesz fel, melyeket hol megválaszol, hol nyitottan hagy. S néhol – talán hosszúra nyúlt fejtegetései közben – kilép a képkockából, és kérdéseit egyenesen az olvasónak szegezi. Úgy tesz, mint egy valódi – kicsit túlképzett – képregényfigura. Ha pedig mi, olvasók, merünk végre belépni a képregény rejtélyekkel, humorral, tragédiákkal fűszerezett világába, csodálatos élményben lehet részünk.
(Scott McCloud: A képregény felfedezése. Ford.: Bánföldi Tibor, Kepes János. Budapest, Nyitott Könyvműhely, 2007. A két képkocka részlet a kötetből.)
Vincze Ferenc