NAPÚT 2007/5., 95–102. oldal
Tartalom
Szabó Csilla Judit
Havas reggelek ÖRVÉNYlenek…
Deres Péter
Aktus és infarktus
1 Szentjóbi Szabó László: Első Mária magyar királynak élete. Regénytöredék, Magyar Museum, Kassa, 1793.
2 Pintér Jenő: Kármán József. in: Dolgozatok Békefi Remig egyetemi tanári működésének emlékére, Bp., 1912.
3 A debreceni Kossuth Egyetemi Kiadó 1999-ben a lap teljes anyagát megjelentette, betűhű szöveggel, Szilágyi Márton szerkesztésében.
4 Ld. Szilágyi Márton: Az Uránia eszmetörténeti helye a források tükrében. in: Folytonosság vagy fordulat? Debrecen, 1996., ill. Szilágyi Márton: Kármán József és Pajor Gáspár Urániája
5 Ld. Némedi Lajos: Kármán József „A kincsásó” című elbeszélésének forrása. Irodalomtörténeti Közlemények, 1971/3., 481–488. p.
6 Még 1867-ben, A magyar költészet története. Az ősidőktől Kisfaludy Sándorig című, 1853–54-ben tartott előadásait javítva-átdolgozva közreadó könyvében is fenntartásokkal beszél róla: „…nem tudjuk, mennyi belőle övé, mennyi azon széplelkű szerencsétlen nőé, ki Kármán iránti szerelmének áldozatja lett.” Valójában sokkal több érv szól a mű fiktív természete és irodalmi példakövetése, mint dokumentum volta mellett.
7 Régi magyar regénytükör. Halász és társa Kiadó, 2000
8 Kármán József művei, I–II. Bp., 1880.
9 Fried István: Élet és irodalom a „Fanni hagyományai”-ban. in: Hagyomány és ismeretközlés. Salgótarján, 1988.
10 Ld. Abafi Lajos: Kármán Józsefről (in: K. J. művei. Bp., 1880.)
11 Toldy Ferenc három évszázad (a XVI–XVIII. század) magyar regény- és novellairodalma koronájának nevezi. (In: Kármán József írásai és a Fanni hagyományai. Pest, 1843.)
12 i. m.
13 A korszak regényirodalmát áttekintő könyvemben a művel bővebben foglalkozom, több szemelvényt és a regény keresztmetszetét is mellékelve. (Régi magyar regénytükör. 2001, Halász és társa Kiadó)
14 Császár Elemér: A magyar regény története. 2. kiadás, Bp., 1939.
15 Gálos Rezső: Kármán József. Bp., 1954.
16 Némedi Lajos: Kármán műve-e A fej-veszteség? in: Az egri főiskola évkönyve, 1955.
17 Toldy Ferenc: A magyar költészet története. Pest, 1867.
18 Hogy messzebb ne menjünk: a cenzúrával, mely 1806-ra odáig megy, hogy királyi udvari rendelet tiltja a regények nyomtatását, behozatalát és árusítását. (ld. Ballagi Géza: A politikai irodalom Magyarországon 1825-ig.)
Veszteség-e A’ Fej-veszteség?
Kármán József „dramatizáltt történet”-töredéke
Nem Kármán József az egyetlen fiatalon meghalt magyar író. A számára kiszabott huszonhat esztendő azért tűnik fájdalmasan rövidnek, mert nem előzte meg abnormálisan korai pályakezdés: ő mindössze egy évvel halála előtt kezdett tervszerűen, rendszeresen írni, és próbálkozásai közül az egyik, a Fanni hagyományai máris remekmű. Mária királynőről írott ötfelvonásos szomorújátéka (mely mintha a Szentjóbi Szabó László által elejtett fonalat1 venné fel) sajnos elveszett, bár Pintér Jenő feltételezi, hogy „az első magyar színtársulat tagjai, kik között Kármán sokat forgolódott, valószínűleg elő is adták Pesten”.2 Egyéb művei az Urániában3, 1794–95-ben Pajor Gáspárral közösen szerkesztett folyóiratában maradtak fenn. Legtöbbjük jó stílusban készült fordítás vagy átdolgozás, német tudományos közleményekből kiemelt anekdotizált részlet4; az egyik (A kincsásó) Cajetan Tschink osztrák író novellájának fordítása5. Jelenlegi tudásunk szerint eredeti munkái az esszék (az Uránia programcikke és A’ nemzet tsinosodása), valamint A’ Fej-veszteség és a Fanni hagyományai. Utóbbi voltaképpen ál-dokumentum, címében a „hagyomány” annak idején hagyatékot, Fanni halála után az utódokra maradt naplójegyzeteket jelentett, és ezt a kortársak olyannyira elhitték, hogy még az irodalomtörténész Toldy Ferenc is sokáig ebben a minőségben emlékezett meg róla irodalomtörténeti előadásaiban.6 A’ Fej-veszteség pedig alig sorolható műfajba: az író alcímbeli meghatározása szerint Eggy hazai dramatizáltt történet, de hosszabb elbeszélő-leíró részeket is tartalmaz, amiből nyilvánvaló, hogy nem előadásra, hanem olvasásra szánt szöveg. Ma talán (Az ember tragédiája nyomán) könyvdrámának mondanánk, de ez sem egészen pontos. A XVIII. század végi magyar regény-kísérletek, elsősorban Dugonics András munkái, sok elemet vettek át a drámából, annak dacára, hogy a dialógus az irodalomban platóni mércével mérve értéktelenebbnek számított a közvetlen narrációnál, hiszen utóbbi elsődleges beszéd, előbbi pedig beszéd utánzása, vagyis másodlagos beszéd. (Mulatságos önellentmondás, hogy ezeket a gondolatokat Platón párbeszédben fogalmazta meg.) Mai szemmel nézve ez a szerkesztésmód a korabeli „románokhoz” képest kiemelkedően modernnek tűnik. Ezekben a párbeszédekben ugyanis a szereplők között valódi gondolatcsere zajlik, míg a gáláns-heroikus vagy lovagregények szereplői terjedelmes szónoklatokban számoltak be a velük történtekről a némán figyelő hallgatóságnak. Minderről bővebben beszámoltam Régi magyar regénytükör című könyvemben7, és ott önálló fejezetet szenteltem a regénybeli párbeszéd és a dráma összefüggésének. Mielőtt erre visszatérnék, néhány szót magáról a szerzőről.
Úgy tűnik, hogy Kármán nem készült írónak. Abafi Lajos, aki minden hozzáférhető Kármán-iratot összegyűjtött és kiadott8, hagyatékában nem talált sem zsengéket, sem kezdeti szárnypróbálgatásokat. A családi tradíciót megszakítva nem lelkésznek, hanem ügyvédnek tanult. Ennek alapján valószínűsíthető, hogy II. József idején politikai pályára készült, és csak a király halála után, amikor „bezárultak előtte a közhasznú cselekvés kapui”9, fordult az irodalom felé, nem lehetetlen, hogy szabadkőműves páholytársai ösztönzésére. Erre utal az Uránia köznevelői indíttatása: a nőolvasók számára akart olvasnivalóval és műveltségi anyaggal szolgálni. Igaz, a terv nem lehetett kedve ellen való, hiszen már 1788-ból, egy levélfogalmazványból ismerjük azt a tervét, hogy bécsi székhellyel lapot indított volna, mely színházi, irodalmi hírek mellett a hölgyeket értesítené a divatról, pontos leírásokkal, anyagismertetéssel és szabásmintákkal.10
Viselkedésének leginkább „írószerűtlen” vonása az a teljes anonimitás, ami szövegközleményeit jellemzi. Igaz, a kor még nem azonos azzal, melyben az író alakja óriásként vetül a horizontra; de már nem is a névtelen kódexírók kora. Az a tény, hogy Kármán mindössze néhány jelentéktelen közleményt jegyzett neve kezdőbetűivel, fő műveit pedig teljesen névtelenül tette közzé, vagy arra utal, hogy számára az írói pálya remekművei írása közben is kényszerpálya maradt, vagy arra, hogy merőben másképp gondolkodott az irodalmár autenticitásáról, mint kortársai: fontosabbnak találta az alkotó alakjánál a műhely-azonosságot.
Ennek ellenére a legkellemetlenebb írósors érte utol: az utókor egyetlen mű szerzőjeként azonosítja. Igaz, a Fanni hagyományai egy korszak magyar irodalmának csúcsteljesítménye: előtte soha, utána Eötvös Józsefig és Kemény Zsigmondig nem produkált hozzá mérhető művet a magyar széppróza.11 Mégis félrevezető ennek a szerepnek a skatulyájába zárni. Nem arról van szó, hogy csupán egyetlen műre való spiritusz volt benne (mint például Asbóth Jánosban; ő egyúttal arra is jó példa, hogy az efféle egyetlen mű is lehet korából messze kiemelkedő), és nem is arról, hogy egész életbölcsességét igyekezett volna egyetlen esszenciális, életművét megkoronázó remekműbe sűríteni, mint például Madách. Kármán egyszerűen azért írt mindössze egyetlen befejezett művet, mert korai halála megakadályozta a további munkában.
És még ez sem ilyen egyszerű. Ha alaposan megnézzük a Fanni hagyományait, esztétikai magasrendűsége ellenére tapasztalni fogjuk, hogy van benne valami illusztratív jelleg; hogy írója nagyralátó célok elérése érdekében tartotta helyesnek, hogy a hölgyek kezébe olyan olvasnivaló kerüljön (az anyanyelvükön), melynek segítségével jobban megérthetik a világot, melyben élnek, és eredményesebben gondolkodhatnak önmagukról mint lélekről és társadalmi lényről. Azt érezzük, hogy az író didaktikai és elvont politikai, szociológiai indíttatása erősebb, mint a nyelvi univerzum teremtésének kedvelése. Ha tehette volna, lehetséges, hogy később elfordul az irodalomtól a közvetlen cselekvés felé.
Persze az efféle feltételes módban felállított hipotézisek mérlegelésekor célszerű szem előtt tartanunk, hogy az író-alak, akit Kármán neve mögé gondolunk, jórészt Toldy Ferenc alkotása, aki az Uránia szövegeinek esztétikai értékét felismerve a közleményekből elvonható elvekre és vélekedésekre támaszkodva megkonstruált egy mentalitást, egy nézetegyüttest, és nagylelkűen megajándékozta vele Kármán emlékét. A korabeli gondolkodás nem tudott megragadni egy olyan szövegcsoportot, amely mögött nem látott alakot. Toldy odáig ment ez irányú buzgalmában, hogy az akkor már senki által nem ismert fiatalember arcképét is megrajzoltatta szövegkiadása számára, és oda helyezte az akkor még valódi alaknak gyanított Fanni Uránia-beli – persze szintén fiktív – portréja mellé.12
Ha megpróbálunk túllépni az egykönyvűség mítoszán (amit egyebek mellett Krúdy két, Kármánt a főszerepbe állító elbeszélése is támogat), manapság még nehezebb dolgunk van, mint korábban, amikor az irodalomtörténeti közvélekedés a Tschink-novellát is Kármán eredeti művének tudta. Egyetlen megmaradt lehetőségünk az Uránia első kötetében megjelent, minden valószínűség szerint eredeti regény-töredékének, A Fej-veszteségnek a szemügyre vétele. Sajnos, itt terjedelmi okokból csak néhány szemelvényben ízleltethetem meg a történelmi elbeszélés nyelvi zamatát, hangulatát.13 Ezek a mű első bekezdései:
„Sereglik a’ Papság halotti Köntösében; a’ Vár-piatzán Gyász-palástban kovályognak fátyolos Emberek; halgatva, és le-szegezett Fővel takarodik a’ Népség a’ Vár felé… Zeng a’ Szív-hasító Síralom-ének, mellyet a’ Vár-kapuk’ öblös Bóltyai kettőzve vissza-hangzanak. A’ Trombita’ kesergő Harsogása nyög, és a’ Síralmasok’ Jaj-kiáltása közbe elegyedik ezen szomorú Zürzavarnak… Meg-kondúl a’ Harang; és rekedtten kong a’ mohos Toronybúl alá. A’ Vár’ Kápolnájához ballag a’ Gyász-sereg. Fekete sűrű Fűsttel gőzölnek a’ lobogó Fáklyák, kik köztt lassan vonúl-elé a’ Koporsó, melly Zongor Balás’ Hitvesét tartja.
Két Kezét Öve mellé eresztve, Süvegét Karjai alá szorítva, Üstökének fűrtje Homlokára fűggve, komoran öszve-rántzoltt Szemőldökkel, a’ Koporsótúl szorgalmatossan távozó Tekíntettel, duzzadtt, de nem kesergő Ortzával kísíri a’ Szent-Mihály’ Lovát Zongor. A’ szomszéd Nemesek, és Urak zibongva követik.
Meg-hagyta a’ Hóltt, hogy az óltár eleibe takaríttsák. Midőn ide érkeztek, és a’ Koporsónak Fedelét szegezték – a’ Kalapáts’ első Koppanása meg-rázta a’ kemény Zongor’ Szívét, és eggy nagy Könny váltt-ki hosszú Szem-szőrei alól, le-görgött rántzos Ortzáján, és sűrű hoszszú Bajuszsza között el-tűntt. Rezegő Szóval azt mondá a’ mellette álló Betétsinek: »Szegény! még-is jó Aszszony vala!«
Emez kesergő Formára vontt Szem-hunyorítással, erőltetett pityergő Száj-vonítással, Keze-fejével lassan száráz Szemét törűlve, feleli: »Szegény!«”
A folytatás nélkül maradt töredéket vizsgálva kézenfekvő Toldy értékítéletéből kiindulni, aki szerint Kármán műve „töredék maradt, de így is fényes tanúbizonysága azon erőnek, melyet mint kor- és jellemfestő volt kifejtendő, s melynél fogva csalhatatlanul arra volt hivatva, hogy már negyven évvel Jósika előtt eredeti s egészen nemzeti regény tónusát hallasson”. Császár Elemér ezt az okfejtést folytatja: „Ha befejezi Kármán A Fej-veszteséget, s az olyan lett volna, amilyennek indult, akkor a magyar történeti regény életét negyven évvel előbbre vihetnők s történetét nem Jósikával, hanem Kármánnal kezdhetnők.”14 Hozzáteszem: ebben az esetben a „történeti” regény életét a világirodalomban is előbbre vihetnők jó húsz évvel, s annak első két darabja – két évtizeddel a Waverley előtt – Szentjóbi Szabó László Első Mária királya és Kármán munkája lehetett volna.
Persze kissé sok ezekben a mondatokban a feltételes mód, és azt is le kell szögezni, hogy nyelvi és stilisztikai értékei mellett semmit sem tudhatunk arról, milyen lett volna a mű építkezése. Ami megvan, az elsősorban Dugonics Andrással rokonítja: a jelenetező dramaturgia mögött (erre utal a cím műfajjelzése is: „dramatizált történet”) nem látszik a szerkezeti koncepció. Persze később még kialakulhatott volna – szaporítsuk ezzel is a feltételezések sorát. Ugyanakkor Dugonicsnál és Kármánnál is valószínűnek látom, hogy a heroikus románt túlhaladó történelmi regény elgondolásakor nemcsak azért tekintettek mintaként a történeti színművekre, mert azok párbeszédes volta elevenebbé tette a szöveget mint anyagot, hanem azért is, mert a múltba helyezett cselekményű színpadi játékok szerzői természetesnek tartották, ami a prózaírók számára még nem volt evidens: az ilyen művek cselekményépítésében a történelmi tényeket adottaknak és csak interpretációjukban, beállításukban megváltoztathatóknak kell tekinteni, míg az alakok megformálásakor elsősorban a lélektani hitelesség a meghatározó.
A Fej-veszteség történetéről annyit tudunk, hogy a Hunyadiak korában, Nándorfehérvár felmentése után játszódó lovagromán a szép Fruzina kezére áhítozó két férfi küzdelméről szólt volna, és elkészült része leírásait, jellemábrázolásait, hangulatfestését tekintve XIX. századi szövegkörnyezetben is megállná a helyét. Ha nem éppen XX. századiban. A szöveg egy részében ugyanis Kármán olyan eljárást alkalmaz, az archaizálást, ami már ennek a századnak a történelmi regényét jellemzi elsősorban.
A Fej-veszteség párbeszédeinek nyelvével az irodalomtörténészek nagyon sokáig nem tudtak mit kezdeni. Még a Kármánt nagyra becsülő, és róla monográfiát írt Gálos Rezső is azt állítja, hogy a szöveg annyira más stílusú, mint a többi Kármán-mű, annyira túlterhelt germanizmusokkal, hogy szerinte nemcsak hogy nem az ő írása, de nem is ő fordította, nem is regény, hanem színműtöredék, és a pesti színtársulat valamelyik közepes nyelvtudású színésze magyarította.15 Mármost ami a műfajt illeti: Kármán talán elégedett lett volna a regény elnevezéssel, ha a szó nem évtizedekkel később keletkezett volna. Azért nevezi munkáját dramatizált történetnek, mert nem akarja vállalni a román-hagyományt. Olyan prózát akar írni – Dugonics ebből a szempontból nagyon is jó példája nyomán –, melyben a szereplők narrációja egyénítetten, a beszédhelyzetet megidézve, a románokban szokásosnál sokkal nagyobb teret foglal el.
A mi Kodolányi-regényeken és Németh László-drámákon edzett fülünk meghallja a szándékolt archaizálást egy ilyen mondatban: „Agg vagyok én immár, mit volna használatos nékem az Házasság.” Azt gondolom, ezúttal nyugodtan hallgathatunk Gálosénál úgy látszik kifinomultabb hallásunkra, és (Némedi Lajossal egyetértésben) elfogadhatjuk, hogy „stílusa és nyelve a kor legérdekesebb és […] legsikeresebb kísérlete a régi magyarság felidézésére, egy régmúlt kor atmoszférájának nyelvi eszközökkel való megteremtésére. […] A helyesírási archaizálásról mint játékról lemond, és egy letűnt korszak nyelvi hagyományait összefüggésükben, rendszerükben újítja fel töredékének párbeszédes részeiben.”16 Némedi kifejti, hogy Kármánnak hittudós apja mellett nagyon is a keze ügyében lehetett a XVI. századi protestáns hitvitázó irodalom nyelvezete, ha régi hatást keltő nyelvet keresett, és aprólékos stilisztikai elemzéssel bizonyítja, hogy művében mindvégig ragaszkodott ehhez a nyelvhasználathoz.
Kissé talán bővebben kell idéznem, hogy a kettős nyelvhasználat sajátosságait érzékeltethessem. A csatatérről hazatérő Szent-Andrási és szerelme, Fruzina találkozásának jelenete korántsem tökéletes, de éppen ezért szemlélteti azt a rendkívüli körültekintést, amivel Kármán a még nem is létező formát igyekszik megépíteni a történelmi tények tárgyilagos ismertetéséből, az archaizáló nyelvhasználat atmoszférateremtő eljárásából, a hazafias elvek bemutatásából, a szerelmi szál szentimentális bontogatásából, és még számtalan színből és hangulatból:
„Ekkor vítta Nandor-fejérvárát nagy Haddal Mahomet Török Tsászár. Köz vólt a’ Hazának Veszedelme. Az Ifjú Király, László, Hunyadi Jánosra bízta a’ Haza’ Védelmét. Fel-űltt minden, a’ ki Fegyvert hordozhatott…. Hunyadi győzedelmes Zászlója alatt vitézkedett Szent-Andrási-is, hová Fruzinája’ Engedelmével, s Akaratjával mentt:… Szent vólt még akkor a’ Haza-nevezése, maga Vagyonját, maga Háznépét óltalmazta ki-ki, és – a’ Vitézség, az Erő nagyobb Érdem vólt a’ külső Udvariságnál.
Szolgáit rendelte tágos Udvarán az öreg Bobor, és ki-szabta Nap-számokat… Az Ajtó’ Elejébe sereglett számos házi Nyaj, nagy Kiáltással esmértt Asszonya’ Kezéből híntett Eledelét kapdotta, s hol egy-mást, hol a’ Ház-héjról le-szálló oroz Vendégeket, és tányér-nyaló Verebeket üldözték: Midőn Vadász-fegyverében őltözve, Vállán kedves Sólyom-madarát hordva, hágott felfelé a’ Hegyen Szent-Andrási, a’ ki Hajnál-hasadtta előtt, Szomszéd’ Bírtokábúl meg-indúla kedves Fruzinájához…. Midőn őtet meg-szemlélte, Öröm-könny reszketett Szemében, és tsendes Pirosság futotta-el kerekded Ortzáját.
Jó-szívű Mosolygással elejibe-nyújtott Kézzel fogadtta az ősz öreg:
„Hozott Isten nagy sok Veszélyek közzül! Hallom, jól vitézkedtél szerető Ötsém!”
Szent-Andrási. Óh számtalanak, kik engem’ fellyül-múlnak. –
Bobor. Korán fel-eszméltél… de mond-meg nékem, vagyon-é immár Vadad?
Szent-Andrási. Sólymom im’ ez Gerlitzét elevenül fogá; és im’ ezt néked bemutatom édes Húgom!
Fruzina. Ugyan igen-is akarom…. (el-veszi, és szabadon botsátja) Repülj Társodhoz! (kérlelő Tekíntettel Szent-Andrásihoz) Ne akard nehezen tartani jó Szent-Andrási! nem útálom én Adományod’, sőt igen kedvellem… De vedd Szívedre! vallyon nem keserű Dolog-é Mátkájátúl el-ragadtatni!
Szent-Andrási. Repítsd bátor! Igen szeretem, hogy igyen könyörűlő vagy… Óh bizony keserű Dolog Mátkájátúl el-ragadtatni!… Óh Fruzina! mi türhetetlen Dolog tsak kis Ideiglen-is Mátkájától el-ragadtatni.
Éppen ott vonták-félre foglalatos Szorgalmatoskodási az öreg Bobort. El-távozott!
Egy terepély Tser-fa állott az Udvarban felségessen; a’ Felhőket fenyegette Koronája, és Ember-nyomokat, és Századokat látott már maga mellett el-múlni. Itt vált-el Fruzina Kedvesétől, midőn a’ Hadba mentt. Szent vólt ez tiszteletes Fának Árnyéka ő néki. Mikor az Éjj be-borúltt, midőn az el-szenderedő Természet’ Ohajtozását, Szeretettje után jobban fel-gerjesztette, itt öntött-ki sok Könnyeket Emlékezetének. Ide járúltak most mind ketten.
Szent-Andrási. (Kezét fogva) Emlékezhetsz róla Édesem, hogy ez Helyen butsúzánk-el eggyik a’ mástól – itt vől Jó-éjt tőlem, itt vala az, midőn im ez Kötőt Fegyveremre akasztád…. Azt mondád: »Körösként a’ nemes Ifjak Hadra készűlnek. Tudom, nem maradánd hátra Szent-Andrási. Majd midőn a’ szomszéd Vitézek Jegyeseiknek gazdag Zsákmányokat hoznak – ne legyen-é nékem Szégyen-vallásomra semmit mutatnom, mit ő nékem zsákmányoltt?… Fogd ezen Fegyver-kötőt – ezzel szentellek-fel Hazának Szolgálatira. Menj Békességgel!… Győzz, vagy halj-meg! Isten viseljen nagy Jóval…« Im Fruzina szófogadó valék, meg-szerzettem Akaratodat Szerelmedért; hartzoltam, s gyakran győztem-is…
Fruzina. Mutasdhatsza mit hozál nékem Ellenségről!
Szent-Andrási. (Süvegét le-vévén) Im ez Seb-hely Homlokomon, eggy dühös Jantsár’ nehéz Dákosának Jegye, mellyel Bajtársom’ Dési Miklós’ Fejét le-tsapni akarta, és mellynek Vágását én Testemmel ellenzettem….
Fruzina. Vitézűl míveltél!
Szent-Andrási. Im ez Fegyver-kötőn, mellyel két Kezeiddel hímeztél, ezen hozom-meg a’ leg-nemesbb Zsákmányt. Szemléld: Ellenségnek Vére!…Mond-meg nékem, nem szebb-é ezen Zsákmányaival Szent-Andrási, hogy nem eggyéb vitéz Ifjak, kik gazdag Turbánt, kőves portékás Handsárt, és aranyas Tzafrangokat hoztak…
Fruzina. Szép ez mind; de leg-szebb Ajándék, mellyet Személlyedben nékem hozál. Sok Est itt értt vala, hol most állunk Könnyekbe borúlva; nagy sok Kínt vallottam erántad-való Szorgalmamban; sok Fohászkodást botsátottam Istenhez Kezem’ ki-terjesztve, és esedezém reád Áldomásáért… Hálá! hálá Istennek, hogy itt ismét meg-láthatlak.”
Anélkül, hogy elmélyednénk a „dramatizált történet” cselekményének fordulataiban, amelyek akár divatjamúlt lovagrománt is sejtethetnének, azokra az elemekre érdemes odafigyelnünk, melyeket már Toldy Ferenc is kiemelt17: az atmoszférateremtés, a helyzet megragadásának művészetére. A leírásokat egy-egy mozdulat, gesztus, taglejtés pontos rögzítése, az apró képek felvillantása teszi elevenné. Ennek része a dialógusok korábbi századokat idéző nyelvhasználata is. Kármán arra törekedett, hogy regényének történetvezetése természetes legyen. Ahogy az ember életében is az érzékelés, tapasztalás mozzanatait követi az átgondolás, az élmények feldolgozása, majd ezek megfogalmazása és a gondolatok cseréje, úgy építkezik a modern elbeszélő próza leírásokból, a mesélő eszmefuttatásaiból és párbeszédekből. Az olvasó ezt érzi a leginkább természetesnek. Ez a fajta kötődés a valósághoz persze nem jelenti azt, hogy Kármánnak bármi köze lenne a realizmushoz (bizarr játéka a véletlennek, hogy a Kármán-életmű feldolgozása jelentős részben az 1950-es években történt, amikor jónak látszott ilyesmit bizonygatni), és nem kell feltétlenül csorbulnia szentimentalizmusának sem. Sajátos módon a felvilágosodás természetkultuszával és a természettudományokra irányuló figyelmével együtt jelenik meg nálunk a szentimentalizmus, nem mint annak irracionális ellentéte, hanem éppen mint a racionális vizsgálódásnak egy korábban nem vizsgált területre: az emberi lélekre való kiterjesztése.
Ez azonban ahhoz vezet, hogy a történet hőseit merőben más foglalkoztatja, mint az írót. Kármán a lélek apró rezdüléseit, a szerelmesek viselkedésének zavart báját szeretné megírni; gesztusaikat, melyek akkor is tudatják érzelmeiket a másikkal, ha a szavak nem lépnek túl a suta sztereotípiákon. A történet ezzel szemben lovagrománc történeti díszletekkel, középpontjában a nemzeti ellenállás példájával és a bűnös széthúzás nemzetrontó hatásának (megengedem, talán illusztratív) bemutatásával. Kármán ambivalens érzelmekkel pillant a daliás időkre. Egyfelől (akárcsak Csokonai vagy Szentjóbi, sőt Dugonics) siratja a letűnt idők egyszerűségét, tisztaságát, erkölcsösségét (nyilván oktalanul), másfelől tragikus módon együtt élni kényszerül a múlt egész intézményrendszerével,18 elmaradott törvénykezésével, és az utókorra hagyományozott nyomorral, kulturálatlansággal, reménytelenséggel. És főként: érzéketlenséggel. A kor, melyben Kármán, Dayka, Csokonai, Szentjóbi és társaik, ezek a nagyon érzékeny lelkek éltek, alapvetően érzéketlen volt. A megélhetés kegyetlenül nehéz, az iskolázottság alacsony, a nyelv pallérozatlan. Ezerfelé kaptak volna, és semmire sem maradt elég figyelmük, idejük. Csaknem mindenről le kellett mondaniuk.
Ez a tétovázás látszik Kármán szóban forgó töredékén is. Egyfelől érzékeny történetet szeretne írni két fiatal szerelméről, amit a társadalmi egyenlőtlenségek és hatalmi szempontok veszélyeztetnek, másfelől nosztalgikus lovagtörténetet egy korról, melynek eszményei vonzók, nemesek és megmentésre érdemesek – bár viszonyai korántsem tűntek el, mint az kívánatos volna, a feledés jótékony ködében. Ugyanakkor vonzza már a kihívás is, hogy a múlt dolgairól valóságos képet fessen. Akárcsak Szentjóbi Szabó, a történelmi kor reális viszonyait igyekezett megérteni; alkalmasint olyan evidenciákat, hogy a hőstettek nem csupa hősies elemből szerveződnek, vagy hogy a győzelem a gyakorlatban sokszor nem jelent többet a puszta túlélésnél. Nagy szükség lett volna ezekre a gondolatokra azokban az években, amikor a jórészt különösségekre figyelő irodalom hajlamos volt megfeledkezni az evidenciákról.
Mindez meghaladta Kármán lehetőségeit. Az az elmélyült nyelvi kísérlet, amit az első részben megkezdett, nem tűrte, hogy könnyen vegyék. Szigorú igényesség és összpontosított figyelem híján az efféle szöveg roppant gyorsan elfárad, és a kitűnő stiliszta Kármán nyilván tudta ezt. Fel kellett tehát hagynia a mű kidolgozásának tervével. A legfőbb konfliktust azonban, a társadalmi rangkülönbségek romboló hatását a szerelemben, nem hagyta veszni: átemelte a Fanni hagyományai harmadik folytatásába.
Hogy válaszoltunk-e ezzel a címben feltett kérdésre, őszintén szólva nem tudom. Egyik oldaláról nézve: elakadt kísérletének használható egységeit Kármán átmentette abba a műbe, melyet volt ereje és módja befejezni; így ezek az elemek is a Fanni hagyományait gazdagítják. Másfelől persze iszonyú veszteség, hogy az a dramatikus-nagyepikai alkotás, mely talán a kor világirodalmában is egyedül állt volna realitásigényével, lélekábrázolásának finomságával és történeti hűségre törekvésével, nem készült el. Csak hát irodalomtörténet-írásunk hajlamos az efféle legendák éltetésére. Az ilyen történetek mindig tragikusan végződnek: írónk kezéből a halál, a betegség, a német, a török, a cenzúra, a kommunisták, a melankólia vagy a szifilisz kicsavarta a tollat, s így az ígéret ígéret maradt. Tény, hogy 1795-ben a Habsburg spionhivatal maga gerjesztette perei nyomán a törékeny, éppen hogy épülő, de már roppant ígéretes magyar kultúra darabjaira hullott. De az is tény, hogy néhány év múltán az új korszak új alkotói éppúgy megvetéssel tekintettek a regényes történetek műfajára, mint cenzoraik. Nem vették észre az elődeik által felhalmozott értéktömeget. Egyrészt azért, mert máshoz volt kedvük – vershez, drámához, tudományos kutatáshoz –, másrészt azonban azért, mert hiányzott belőlük a legelemibb figyelem is azok munkája iránt, akik előttük jártak; akik megteremtették a nyelvet, melyen az irodalom szólhatott, és nyomorogva, kinevetve, bizonytalankodva, de mégis kialakították, kiszorították a modern értelemben vett író helyét a magyar glóbuszon. Ez a figyelmetlenség pedig nem német maszlag, és nem török áfium. Ez a magunk hibája volt akkor, és a mienk ma is.
Bodor Béla