NAPÚT 2007/5., 29–50. oldal
Tartalom
Rusz Sándor
Emberré válni
Gajdos Csaba
Mindentelen Mindenek
Patik László
Színpadmunkások
A színház előtt állok, kezemben szórólapok. Ráérősen csodálom az épület kivilágított homlokzatát, ez a munkahelyem. A nézőket várom, előttük majd ajtót nyitok és szórólapot osztok. „Ma egy jegy áráért két darabot lehet megnézni.” Ez áll a papír alján.
Egy este két előadás. A másodikról csak néhányan tudunk, fentről senki. Sanyi azt mondta, ha bukik a darabunk, holnap munkanélküliek leszünk.
Sanyi a főnököm. Izzadságszagú melós. Sanyi nélkül itt nincs előadás! Mesélte, amikor ágynak döntötte egy másnaposság, nem nyitották ki a színházat. Technikai okok miatt. Mert ugye, színész bármikor be tud ugrani, de ki tud beugrani egy színpadmunkás helyére? Senki. Az eset után a színház igazgatója úgy döntött, Sanyi mellé felvesz egy embert állandóra. Sanyi rám gondolt. Azt mondta, lehetnék a beosztottja, lát bennem fantáziát, majd beajánl. Rendes tag ez a Sanyi. Tényleg beajánlott. Azt is elmondta, hogy itt kevés lesz a pénz, de a színház majd kárpótol, a varázsa! Ezt a varázst ő minden este átéli. Előadás alatt, amikor változik a színpadkép és sötét lesz, bemegy a színpadra, hogy kihozza a karosszéket, asztalt, meg mit tudom én, miket, na akkor érez ő valamit, valamilyen varázst. Képes volt nekem erről előadás után órákon át mesélni a kocsmában néhány sör mellett. Így ismerkedtünk meg. Szóval, Sanyi hozott engem a színházba.
Az első utam az igazgatóhoz vezetett. Azt mondta Sanyi, hogy ez a felvételi csak formalitás lesz, ő már mindent lebeszélt.
Ott álltam az igazgató ajtaja előtt a Sanyitól kapott kölcsönöltönyben, nyakkendőben, kopogtam, majd egy homályos helyiségbe léptem be. A szobában először csak egy karosszéket láttam, majd a karosszékben egy öregembert, aki nehezen vette a levegőt.
– Rosszul van? – kérdeztem rémülten. – Hívjak orvost?
Az öregember nem válaszolt, hosszan köhögött, hörgött, majd intett, hogy minden rendben, fogjunk kezet. Megpróbált felállni, de mondtam neki, hogy maradjon csak. Kezet fogtunk. Nem akarta elengedni a kezem.
– Az a lényeg, hogy mi volt előtte! – mondta elhaló hangon. De úgy, hogy értsem azt, ez a legnagyobb titok a világon.
– Előtte? – kérdeztem vissza, reméltem, kifejti, mire gondol. Rám nézett, bólintott, közben a szeme becsukódott és csukva is maradt.
– Mégis szólok valakinek! – motyogtam halkan.
Ki akartam menni a szobából, de egyre görcsösebben szorított.
– Jól van, értem én, ha akarja, maradok – nyugtattam.
Bólintott. Némán álltam mellette és azon gondolkodtam, hogy szóba hozzam-e az állást. Mintha megérezte volna a hezitálásomat, barátságosan megrázta a kezem és megint bólintott. A bólintását úgy értelmeztem, felvett, megvan az állás!
– Mi lesz a dolgom? – kérdeztem zavartan, halkan.
– Majd Sanyi mindenre megtanít! – mondta még halkabban, mint én.
Elengedett. Az asztalára mutatott, ott nagy volt a rendetlenség, kupacokban álltak a könyvek, szerződések, dossziék, plakátok. Legfelül egy színdarab kézirata. A címe: Előtte.
– Erre gondolt? Ezt adjam oda? – kérdeztem, de nem válaszolt. A vonásai megnyugodtak, arca kisimult, mozdulatlan lett. A kézirat a kezemben maradt.
Elindultam az ajtó felé, majd megfordultam, megköszöntem az állást, és sietve kijöttem.
– Érezted? – kérdezte Sanyi suttogva, aki végig a folyosón az ajtó mögött állt és hallgatózott.
– Mit?
– Hát a varázst! Az első a legfontosabb! Most fertőzött meg!
– Ki? – kérdeztem kétségbeesetten.
– Hát a színház! Már nem tudsz tőle szabadulni soha. Na, mesélj! Mi volt?
– Csak megrendezett jelenet volt, ugye? Valami felvételi próbatétel, ugye? – kérdeztem reménykedve, de választ nem kaptam.
Elindultunk a folyosón a lépcső felé. Azon a szinten minden csupa márvány, tükör, csillogás. Mindenhol régi fényképek, plakátok. Legendás előadások emlékei. A lépcsőn egy öltönyös, nyakkendős fiatalemberrel találkoztunk.
– Ő is most jelentkezik felvételre, de ő csak színész lesz – mondta Sanyi.
Azt hiszem, valamilyen szöveget memorizált motyogva. „Te, szegény… halandó!” Megállt az igazgató ajtaja előtt és kopogott.
Az alagsorban öltözők, irodák, raktárak. Mindenfelé jelmezek, díszletek porosodtak. Erős dohszagot éreztem.
– Érzed? – kérdezte Sanyi. – És ez még nem minden! Gyerünk még lejjebb!
Kő lépcsősor vezetett lefelé, a végén masszív faajtó. Benyitottam. Egy boltozatos terembe értünk.
– Ez az! – lelkendezett Sanyi. – Két szinttel a színpad alatt vagyunk. Ez a műhely. Itt fogunk dolgozni. Na, milyen?
Nem válaszoltam. Túl sok volt ez nekem egyszerre.
– És ezt nézd meg! Erről csak én tudok! – mondta sokat sejtetően, és egy kőlapra mutatott.
Ott a padozatot kőlapok borítják. Kopottak, az egyiken vaskarika. Sanyi felemelte a vaskarikás kőlapot, mögötte keskeny, földből döngölt lépcső vezet le a sötétbe.
– Majd egyszer ide is lemegyünk. Na, vedd le ezt a jelmezt!
Fekete nadrágot és hosszú ujjú fekete pulóvert húzott rám.
– Ha színpadon leszel, a nézők nem vehetnek észre! Ez ám a tudomány! Hangtalanul, láthatatlanul megváltoztatni a színpadképet. Majd betanítalak! Ez a ruha olyan anyagból van, ami a sötétben nem csillan meg. Ez a munkaruhánk – kezdett bevezetni a szakma rejtelmeibe.
– Itt fogunk dolgozni? – kérdeztem gyanakodva.
Bólintott.
– Igen, ha nem a színpad mögött leszünk próbán vagy előadáson, akkor itt javítgatjuk a régi díszleteket.
– Hiányozni fog a napfény.
– A napfény? – kérdezett vissza, de nem várta meg a választ, néhány másodpercre magamra hagyott. A kelléktárból két napszemüveget, két kerti széket és egy ventilátort hozott. A falak mellé hatalmas díszletképeket állított. Mindegyiken tengerpart. Azt mondta, hogy üljek le az egyik székre, és válasszak napszemüveget. Ezután bekapcsolta a ventilátort és egy reflektort.
– Érzed? – kérdezte. De azt hiszem, nem volt teljesen megelégedve a hatással, mert bekapcsolt még egy reflektort. Leült velem szembe, felvette a másik napszemüveget, fejét az egyik „Nap” felé fordította, kezét úgy tartotta, mintha koktélos pohár lenne benne, haját a „szél” fújta… Megpróbáltam utánozni. A fejem a másik „Nap” felé fordítottam.
– Érzem – válaszoltam.
Bólintott.
Másnap korán értem a színházba. Ismeretlen emberek mutogattak rám, és azt mondták: Sanyi bácsi fia. Miért bácsizzák Sanyit? – töprengtem magamban. Nincs több negyvennél. Márványlépcső. Kőlépcső. A boltozatos terem ajtaja előtt álltam tökéletesen éberen. Benyitottam. Egy tájképet láttam homályos megvilágításban. A háttérben hegycsúcs. A kövezetet vastag füst borította, mintha felhők gomolyogtak volna. Megfordultam, becsuktam az ajtót. Ebben a pillanatban zene szólalt meg, azt hiszem, reneszánsz. Visszafordultam. Eltűnt a hegy, a felhő. A terem varázslatos, csillogó bálteremmé változott. A táncterem szélén, a székeken jelmezes bábuk ültek. Egy pár táncolt a parkett közepén: egy női ruha és Sanyi.
– Ezt hogy csináltad? – kérdeztem meglepődve.
– Tetszik, mi? Holnap lepj meg te valamivel!
Emlékszem, egész nap dolgoztam, és azt hiszem, éjjel is! Nem éreztem fáradtságot, éhséget, szomjat. Megcsinálom! Elhatároztam, hogy ezt én is megcsinálom. Beállítottam a kezdőképet: a hegyet és a füstöt. Kitaláltam, amikor a terem ajtaját becsukja majd Sanyi, az ajtó ütközése felkapcsol egy kapcsolót, így áram alá kerül a magnó, egy ventilátor, ami kifújja a füstöt, és egy reflektor, ami a terem közepét világítja meg. A székeket – és rajtuk a jelmezes bábukat – elfektettem a füstben, így azok az ajtó becsukásáig nem látszottak. Csigasor segítségével egy vékony huzal meghúzásával állítottam fel őket a kellő pillanatban.
– Majdnem – mondta, amikor belépett. Hozott ennivalót és bort. Leültünk egy kellékasztalhoz, és minden részletet alaposan átbeszéltünk. Sanyi zseni! Ő a mesterem! Sokat beszélgettünk. Kint talán napok is elteltek közben. Nem is tudom, ekkor már hány napja nem voltam otthon. Egy? Kettő? Három? Az egyik raktárban berendeztem a szobámat.
– Pont olyan, mint az igazi! Akkor meg minek hazamenni? – mondtam Sanyinak. Nem válaszolt, de elmosolyodott. Aztán ő is beköltözött egy raktárba. Azóta nincsenek nappalok, nincsenek éjszakák, csak a díszletek vannak, meg a színpad.
Sanyi megszállott! Sanyi mellett csak megszállottan lehetett dolgozni! Észrevettem, hogy a díszlet irányítja az előadást, a díszletet meg mi. Egyik premier után jött a másik.
Aztán egyszer történt valami. Sanyi nem kelt fel az ágyából. Azt mondta, már nincs mit tanítania, átadott mindent, amit tud! Kedvetlen lett, alig beszélt. Mi tagadás, nekem tényleg minden előadás, minden díszlet új kihívást jelentett. A színészek, a rendezők Sanyi bácsinak kezdtek szólítani. Éreztem, hogy uralom a színpadot! Csak azt nem tudtam, Sanyival mi lesz. Elveszítette az életkedvét! Azt mondta, ő már felesleges itt. Legyengülve feküdt. Haldoklott. Egyszer, amikor bementem a „szobájába”, intett felém, azt akarta, hogy fogjunk kezet. Eszembe villant, mi történt az igazgatónál. Nem akartam, hogy megismétlődjön! Nem fogtam meg a kezét. Emlékezetemben élesen kirajzolódott egy asztal, rajta kupacokban könyvek, szerződések, dossziék, plakátok, legfelül egy színdarab kézirata. Az a kézirat, amit az igazgatótól hoztam el. Sanyi szeme kezdett lecsukódni. Versenyt futottam az idővel.
– Sanyikám! Tarts ki! Érted? Tarts ki! – üvöltöttem kétségbeesetten.
Feltúrtam a raktárakat, szekrényeket, de hiába.
– Meglesz! Tudom, hogy meglesz! – biztattam.
A szemét két gyufaszállal kipeckeltem. Nem akartam csukott szemmel látni Sanyit. Már alig élt.
– Itt van valahol!
És előkerült a kézirat.
– Na, látod! Olvasd! Olvasd el! – biztattam.
Felült az ágyában, szemhéjáról leakasztotta a peckeket és olvasni kezdett. Olvasott, olvasott, és csak olvasott, addig, amíg megtanulta az egész darabot szóról szóra.
– Ez az! Ez az! – kiáltozta közben boldogan. Ezután már nem érdekelte a díszlet. Azt mondta, hogy tovább kell lépnie. Vegyem észre, a díszlet csak eszköz, a cél az előadás! Elhatároztam, hogy megyek vele, ha kell, a díszleteken túl is! Akárhova!
– Mit akarsz csinálni? – kérdeztem tőle.
– Be akarom mutatni! – válaszolta magabiztosan.
– Ezt?
Bólintott.
Tudtam, hogy be fogja mutatni! Még nem tudtam, hol, mikor, kivel, kinek, de biztos voltam benne.
– Ki játszik majd benne? – kérdeztem.
Elgondolkodott.
– Ezek – közben fölfelé mutatott a színpad felé – nem elég jók ehhez. Nem elég alázatosak.
– Egyedül akarsz mindent csinálni? – kérdeztem.
Nem szólt semmit, de tudtam a választ.
A betegsége alatt Sanyi helyett is dolgoztam. Senki nem vette észre, hogy hiányzik. Színészek, rendezők utasítgattak, hogy Sanyi bácsi, ide told azt a karosszéket, Sanyi bácsi, oda tedd azt az asztalt.
– Miért nem bízzák rám, hova teszem? – förmedtem egyszer rájuk, de meg sem hallottak.
Egy műszak után a boltozatos terem ajtaja előtt álltam, benyitottam. Egy nézőteret láttam színpaddal.
– Hogy tetszik? – kérdezte Sanyi.
– Tetszik. Itt mutatjuk majd be?
– Nem! – nézett rám meglepődve, sőt csalódottan. – Itt csak próbálunk! Fönt, a nagyszínpadon lesz a bemutató.
– Ki lesz a harmadik szereplő? – kérdeztem.
Megfordultam, becsuktam az ajtót. Amikor visszafordultam, már megváltozott a díszlet. Minden csupa márvány, tükör, csillogás volt. Mindenhol régi fényképek, plakátok lógtak. Egy öltönyös, nyakkendős fiatalembert láttam. Valamilyen szöveget memorizált motyogva:
– „Te, szegény… halandó!”
Egy ajtó előtt állt és kopogott.
– Igen! – hallottam Sanyi hangját. – Ő lesz a harmadik, az új fiú, a Színész – mondta, miközben elindult felém és levette magáról az öltönyt, a nyakkendőt.
– És a darabban van kórus is!
Egy vékony huzalt húzott meg. A mennyezet alól leereszkedett az előbbi nézőtér. A székeken jelmezbe öltöztetett bábok ültek. A nézőkkel szemben a falra kivetítve megjelent: MI VAGYUNK A KÓRUS IS. Felolvasta, majd a hangszórókból ismét hallottam ezt a mondatot eltorzított, megsokszorozott hangján. Mintha a közönség kántálta volna. Sanyi erőre kapott.
Már csak a színpad, csak a darab volt fontos. Semmi más. Addig dolgoztunk, míg minden mozdulat, minden gesztus tökéletesen a helyére került.
Én terveztem a díszletet, ez a mestermunkám.
– Majdnem – ezt mondta Sanyi, amikor megmutattam neki a terveket, de nem változtatott rajta semmit.
Ma reggel, amikor ébredeztem, az ágyam mellett először egy karosszéket láttam, majd a karosszékben Sanyit. Sanyi ült az ágyam mellett és ébresztgetett. Egyre erősebben rázott. Éreztem a szorítását.
– Kész – mondta.
– Kész? – kérdeztem vissza félálomban, hitetlenkedve.
Bólintott.
– Mikor adjuk elő?
– Ma – mondta határozottan.
– Ma nem lehet, ma a Hamletet játsszák.
– Tudom – válaszolta. – Ma két előadás lesz. Kapunyitáskor állj ki a színház elé, és minden érkezőnek adj ebből a szórólapból!
ELŐTTE
Amikor az ember megszületik, testét magzatmáz és vér borítja. Éles hangokat hall, szemét zavarja a fény, kezével hadakozik, lábával rugdal. Amikor elvágják a köldökzsinórját, levegő után kapkod, majd felsír. Ezen a nyelven mondja el a történetét. Azt, hogy honnan jött, és útközben mi történt vele.
Majd egy ismerős illatú nő magához öleli. Ez megnyugtatja. Abbahagyja a sírást, előtejet szopik a nő melléből és elalszik.
Később, amire megtanul beszélni, a történetét elfelejti. Örök titok marad. Vagy mégsem?
Kamaradarab. Négy szereplő.
Ma egy jegy áráért két darabot
lehet megnézni.
Érkeznek a nézők. Mindenki felé szórólapot nyújtok.
Vége a Hamletnek. A nézők tapsolnak. Talán most döntik el, hogy maradnak-e. Felkelnek a székükből és elindulnak a kijárat felé. Még ki sem érnek a nézőtérről, amikor megszólal a csengő. Rövid sor a ruhatár előtt, hosszú a büfénél. A többségük marad. Újabb csengetés. A nézők visszaülnek a helyükre. Ez bejött.
A függöny széthúzva, a színpad üres, tompa fény világítja meg. A nézőteret is. A nézők halkan beszélgetnek.
Kőlépcső, márványlépcső, színpadra vezető lépcső. Sanyi mellett állok. Mindkettőnkön fekete nadrág és hosszú ujjú fekete pulóver, olyan anyagból, ami sötétben nem csillan meg. Sikerülhet ez nekünk? Kezdünk.
Először Sanyi lép színpadra. Egy vödör és egy felmosófa a kezében. Felmossa a színpadot. Gyorsan és alaposan dolgozik, közben becsukják a nézőtéri ajtókat. Egy izzó kiég a színpad felett, elöl, középen. Sanyi int, hogy jöjjek gyorsan be, és cseréljem ki. Vállamon egy létrával bemegyek. Remeg a lábam. Hallom a nézőtér moraját, látom az embereket. Ők is látnak engem. A létrát felállítom a kiégett lámpa alatt és felmászok a tetejére. Érzem, forró még a körte.
– A szentségit! – sziszegem, közben Sanyi felé nézek.
– Forró? – kérdi suttogva.
Bólintok. Sanyi kicsavarja a felmosórongyot és feldobja nekem.
– Most meg mi van? – kérdezi.
– Beszorult, hogy a fene vigye el! – suttogom.
– Várni kell, míg kicsit hűl!
Sanyi egy mozdulattal jelzi: ha már így alakult, maradjak a létra tetején, hoz két díszletelemet, amiket közel ott kell rögzíteni, ahol éppen vagyok. Két hosszú rúddal tér vissza. Valamilyen rugalmas anyagból készültek. A színpad deszkájától a mennyezetig érnek. Szorosan egymás mellett állnak. Alul Sanyi rögzít, fent én egy szerkezethez. Ez a szerkezet folyamatosan, fokozatosan nyomja a rudakat. Most még párhuzamosan állnak, de a végén majdnem teljes kört formálnak majd.
Kihűlt a körte, kicserélem. Amikor fényt ad az új, a nézőtér elsötétedik. Lemászok a létráról, kiviszem. Közben Sanyi egy hatalmas, fehér, lepedőszerű vászonnal teríti le a színpadot. Visszajövök és segítek kisimítani. A nézőtér elcsöndesedik, mindenki minket néz. Halkan beszélgetünk.
– Szerinted kifizetik? – kérdezem.
– Mit? – kérdez vissza Sanyi.
– Hát ezt! Ezt a túlórát.
– Nem hiszem.
Sanyi a színpad elejére mutat, hogy ott még igazítsam el, feszítsem ki a vásznat.
– Így jó lesz?
Bólint. Mindketten négykézláb csúszunk, tenyerünkkel átsimítjuk az egész felületet.
– Utána le kell bontani? – kérdezem.
– Le.
– Hajnal lesz, mire végzünk.
Megint bólint.
– Mi lenne, ha egyszer mi is meghajolnánk?
Sanyi elmosolyodik.
– Statisztapénzt sem kapunk – panaszkodom.
– Nem.
– Pedig nekünk is van szerepünk! A végén. A bárkás részben. Amikor épül, és szurkot főzünk, és a fagerendákat bekenjük. Járna az a pénz is!
Sanyi megint bólint, majd feltérdel, hangját megváltoztatva idéz a történetből:
– „Csinálj magadnak bárkát gófer fából, rekesztékeket csinálj a bárkában, és szurkozd meg belől és kívül szurokkal.”
– Mi építjük azt a bárkát! – méltatlankodom. – Ugye, járna a pénz? És mi vagyunk a kórus is! Mi, meg a technika. És még a plakátra sem írják ki a nevünket! Közreműködnek: színpadmunkások. De nem érdekel!
– Nem? – kérdi Sanyi.
– Nem. De az egyik jelenetet eljátszanám!
– Melyiket?
– A gyilkolást. Az a legjobb rész! Tudod? A bárkás kép előtt. Amikor a két férfi egymásnak esik és ütik egymást halálig! Na, azt!
Abbahagyom a lepedő igazítgatását, felállok. Ütök egy sorozatot a levegőbe, hirtelen megrántom a vállam, lehúzom a fejem, megint ütök néhányat.
– Na jó! Melyik akarsz lenni? – kérdi Sanyi, miközben ő is feláll.
– Melyik? Amelyik győz, a földműves!
– Akkor én vagyok a pásztor. Úgy kezdődik a jelenet, hogy ülök a mezőn és várlak. Te meg hátulról közelítesz. Tudod a szöveget?
– Tudom.
Sanyi leül a színpad szélére, lábát lógatja.
– Várj csak! Előtte még ez van! – szól hátra.
A kórus szövege megjelenik kivetítve a nézőkkel szemben a színpad mindkét oldalán a falon. A hangunk eltorzítva, halkan, megsokszorozva szólal meg a nézők mögötti hangszórókból.
– „HISZEN, HA JÓL CSELEKSZEL, EMELT FŐVEL JÁRHATSZ, HA PEDIG NEM JÓL CSELEKSZEL, A BŰN AZ AJTÓD ELŐTT LESELKEDIK, ÉS REÁD VAN VÁGYÓDÁSA, DE TE URALKODJÁL RAJTA.
ÉS SZÓL S BESZÉL VALA A FÖLDMŰVES A PÁSZTORRAL, AZ Ő ATYJAFIÁVAL.
ÉS LŐN, MIKOR A MEZŐN VALÁNAK, TÁMADA A FÖLDMŰVES A PÁSZTORRA ÉS MEGÖLÉ ŐT.”
– Itt vagy? – szólítom meg Sanyit.
– Itt.
Sanyi felkel, nyújtja a kezét, de nem fogadom.
– Tudod, miért jöttem? – kérdezem.
– Hogy elmondd, mit láttál tegnap a víz alatt, amikor fuldokoltál!
– Igen. Téged láttalak, te ölted meg!
Váratlanul ököllel megütöm Sanyit. Minden erőmet beleadom az ütésbe, felkészületlenül éri. Sanyi összegörnyed, alig kap levegőt. Még egyszer megütöm. Felemeli a feje elé a kezét. Védekezik. Ütök. Gyorsan akarok vele végezni, nem akarom, hogy sokat szenvedjen!
– Üssél! Na, mi van, üssél! – biztatom.
– Nem öltem meg senkit! – üvölti.
Ütök.
– De, igen!
Erőmet koncentrálva ütök. Többször eltalálom a testét. Megroggyan. Megsorozom, már nincs teljesen magánál. Tehetetlenül leengedi a kezét. Térdre rogy.
– Te voltál az!
Megrúgom. Elterül a földön.
– Hagyd abba! – suttogja hörögve.
Tovább rugdosom, majd a mellkasára térdelek és így ütöm tovább. Már nem védekezik. Ütöm, ütöm! Önkívületben vagyok. Őrjöngök. Minden csupa vér! A feje, a ruhája, a ruhám, a lepedőszerű vászon. Eszembe villan, hogy ebből baj lesz. A darab elején a vászon még tiszta. Egyre erőtlenebbül ütök. Abbahagyom. Felkelek a mozdulatlan testről.
– Mit csináltam? Istenem, mit csináltam?
Nézem a vérfoltot a vásznon.
– Na, milyen voltam? – kérdezem halkan Sanyit.
Sanyi bólint.
– Te sem voltál rossz! Cseszd meg! Ezért ki fognak rúgni minket!
– Miért?
– Miért? Nézd meg, hogy néz ez ki!
– Hogy?
– Csupa „vér”! Nem kellett volna az ampullákat összetörnöd! Mit fogunk mondani? Miért csináltuk?
– Miért? Miért?
Sanyi felkel, megigazgatja a ruháját, arcáról letörli a „vért”, majd leugrik a nézőtérre. Én utána.
– Fogd meg azt a sarkát! – utasít határozottan.
Óvatosan húzzuk a vásznat, amíg a foltos rész lekerül a színpadról.
– Jó lesz ez így? – kérdezem.
– Tudsz jobbat?
– Nem. Megütöttelek?
– Szerencsére nem.
– És ha megütlek? Véletlenül. Annyira beleéltem magam!
– A szerep miatt hagytam volna.
Hirtelen megrántom a vállam, lehúzom a fejem, ütök néhányat a levegőbe.
– Azért jó voltam, mi?
– Jó. Hozd a póznát!
Mindketten visszamegyünk a színpadra. A pózna a díszlethez kell.
A póznát egy gördülő szerkezethez rögzítem. Ez a szerkezet a színpadon hátul, középen áll. A színpad elején a bal oldalfalhoz teljes magasságban hosszú, fehér textíliát rögzítettem összetekerve. Most kibontom. A textília szabad végével hátulról megkerülöm a póznát, és elöl a színpad jobb oldalfalánál egy csévélőhöz erősítem. Olyan, mintha két hatalmas fehér fal magasodna a színpadon. Elindítom a csévélőt, a textília megfeszül, megmozdítja a póznát, ami folyamatosan, lassan a színpad elején álló résre nyíló rudak felé halad.
– Nem gyűrődik sehol? – kérdi Sanyi.
– Nem.
– Érteni fogják?
– A díszletet? Érteni.
– Miért ölte meg?
– Nem tudom.
– Jól rögzítetted?
– Jól.
– A biztonsági huzalokat beakasztottad?
– Be.
– Ellenőrizd még egyszer!
Bólintok.
– Mi történt előtte?
– Mi előtt?
– A gyilkosság előtt!
– Egy férfi meg egy nő gyereket csinál.
– Tudtam, hogy ezt fogod mondani! Nem arra gondoltam, az sokkal előbb volt, a történet elején! A gyilkosság előtt mi történt? Miért ölte meg az a földműves a pásztort? Övék volt itt minden, az összes föld a kincseivel, az összes tenger a halakkal. Minden! Élhettek volna egymás mellett békében, gazdagságban. Élhettek volna egymástól olyan távol, hogy egész életükbe nem kellett volna találkozniuk! Miért ölte meg?
– Nem tudom.
– Mit éreztél, amikor ütöttél?
– Én? Hát nem is tudom! Dühöt. Nem is, inkább gyűlöletet!
– Engem gyűlöltél?
– Talán.
– Mire gondoltál közben?
– Kész a díszlet – állapítja meg Sanyi.
– Kész.
– Kezdődhet a darab?
– Kezdődhet.
A színpad sötét, gyorsan átöltözünk. Közben a hangszórókból távoli hangokat hallani. Egy férfi és egy nő. Halk, kéjes nyögések. A színpad elején a két rúd megmozdul. Középen távolodni kezdenek egymástól. Ezt a rést világítja meg tompán egy lámpa. Halk lihegés, nyögések. A nyögések sokasodnak, majd hirtelen csönd. Ekkor reflektorok világítják meg a játékteret. A színpadon Sanyi, a Színész és én. Félmeztelenül fekszünk.
A darabot Sanyi rendezte. Emlékszem, azt mondta, annyi rendezővel dolgozott már, hogy pontosan tudja, mi a rendező dolga. Azt mondta, vannak ötletei a szöveghez! Majd instruál minket!
Emlékszem, amikor ehhez a jelenethez értünk, ez az első próbák egyikén volt, azt magyarázta, hogy „úsznunk” kell a színpadon. Mozogjon kezünk, lábunk, forgolódjunk, dobáljuk magunkat. Így! Majd lefeküdt a deszkákra és mutatta, hogy képzeli ezeket a mozdulatokat. Sanyi szeretett előjátszani.
– Színész, te hirtelen felülsz, ijedten körülnézel, mint aki nem tudja, hol van! Tested izzadt, mozdulatod zavart, majd észreveszel minket. Érted, mit akarok, ugye? Ekkor hirtelen majd én is felülök, rémülten levegő után kapkodok. Nem tudom, hogy álmodom-e, vagy ébren vagyok?
– Hol vagyunk? – kérdi Sanyi, mint aki nem tudja, álmodik-e, vagy ébren van.
– Nem tudom! – válaszol a Színész.
– Hol vannak a többiek?
A Színész körülnéz, felhúzza a vállát.
– Nem tudom.
– Ússzunk tovább! – mondja Sanyi.
– Hova? Nincs tovább! – mutat a Színész a fehér textilfalakra.
– És vele mi van? – kérdi Sanyi, miközben rám mutat.
– Nem tudom. Mi van, Öcsi? Hova ilyen sietősen? – kérdi tőlem gúnyosan a Színész, miközben kezével megbök.
– Te még úszol. Egyedül vagy. Hirtelen zavaros lesz körülötted a víz, minden elsötétedik! Biztos az iszap kavarodott fel, nyugtatod magad, de a tempót fokozod. Úgy érzed, a víz egyre hidegebb, begörcsöl a lábad és az ujjaidat sem érzed már. Fogytán a levegő! Irányt váltasz, fárad a kezed. Érzed, minél előbb fel kell érned! Már csak két-három tempóra elég az erőd. Egy, kettő, három. Még mindig nem érted el a víz tetejét! Elfogyott a levegő! Nem tudod mozgatni a kezed. Az utolsó pillanatban, mielőtt vizet nyelnél, kinyílik a szemed, felülsz. – Így magyarázta Sanyi, ezt kell most éreznem, ezt a pillanatot. Ezt is érzem! Felülök. Folyik rólam a víz, kapkodom a levegőt.
– Majdnem megfulladtam! – üvöltöm levegő után kapkodva. – Mi történt? Hol vagyunk? Halljátok, hol vagyunk?
– Nyugi, Öcsi, úgy néz ki, megérkeztünk – mondja a Színész.
– Megérkeztünk? Hova? Honnan?
– Mi van, semmire sem emlékszel?
– Nem! Miért? Mire kellene?
– Na, erőltesd meg kicsit az agyad!
– Csak álomfoszlányok keringnek a fejemben – motyogom magam elé.
– Először egy férfi jött – mondja halkan Sanyi.
– Ja, igen! Erre emlékszem, egy férfi jött – dereng valami.
– Aztán egy nő jött elő.
– Igen, nem volt rajta ruha.
– Nem volt. Intett felém!
– A kezében egy alma volt.
– Igen, egy alma.
– Te is ezt álmodtad? – kérdezem Sanyitól.
– Ezt.
– Majd a férfi visszajött és a nőben elmerült.
– De el ám!
– Már emlékszem! Emlékszem a hangokra is, a kéjes nyögésekre. Aztán úszni kezdtünk…
Sanyi gondosan megtervezte a jelenet ívét. Azt mondta, hogy a nyitó jelenetnek emlékezetesnek kell lennie! Sötét a színpad, a rés nyílik, nem mozdul senki, csak hangok. Az első próbán Sanyi nyögött meg én, halkan, kéjesen. Amikor azt gondoltuk, hogy már tökéletes, felvettük magnóra. Gurultunk a röhögéstől, amikor visszahallgattuk. Azt mondta Sanyi, hogy ez így nem jó, ehhez kell egy nő, ez mégiscsak az első numera, ennek tökéletesnek kell lennie! Aztán beavatta a titkunkba a színház büfésnőjét, kedves nő. A felvételen ő nyög meg Sanyi.
Az egyik próba szünetében a Színész elmesélte, hogy a nyögéseinket ő is hallotta. Egyszer leküldték hozzánk valamilyen kellékért. A kő lépcsősor alján állt az ajtó előtt, éppen be akart nyitni, amikor furcsa hangokat hallott bentről. Nem hitt a fülének! Óvatosan benyitott, bent sötét volt, nem látott senkit, csak a nyögéseket hallotta. Úgy gondolta, nem akar megzavarni senkit, úgyhogy sarkon fordult, és halkan elindult a kő lépcsősoron felfelé. Aztán megint hallotta a nyögéseket, lassított, majd megint hallotta, visszafordult, és megint. Újra benyitott. Ekkor a terem közepén egy íróasztalt látott gyengén megvilágítva. Az asztalon rendetlenség, kupacokban könyvek, szerződések, dossziék, plakátok. Az asztal mellett a sötétben egy karosszék, a karosszékben valaki ült, aki intett felé. Azt mondta, déjŕ vu élménye volt, megijedt és kiszaladt a teremből, de nem akart hinni a szemének, úgyhogy rögtön vissza is fordult.
Amikor újra benyitott, a félhomályban nézőteret látott színpaddal. A nézőtéren jelmezbe öltöztetett bábok ültek, a színpadon Sanyi meg én.
– Te vagy az, Sanyi bácsi? Mit csinálsz itt? – kérdezte.
– Színházat, fiam, színházat! – válaszolt Sanyi.
– Itt?
– Látod, van itt minden! Színpad, díszlet, reflektor! Kell ennél több?
– Sanyi bácsi, ki nyögött az előbb?
– Hol az a nő? Úgy magamhoz ölelném! – mondja a Színész, miközben feláll, és magához öleli a résre nyíló rudakat.
– Bárcsak itt lenne! – mondom.
– Érzitek? Ez az ő illata! – mondja Sanyi, és beleszippant a levegőbe.
– Igen, itt lehet a közelben! – lelkendezik a Színész.
– Én is érzem! – mondom, és én is nagyot szippantok keresve az illatot. – Ez tényleg ő!
– Hol vagyunk? Tudja valaki? – kérdi Sanyi.
A Színész is felkel, és tenyerével végigsimítja a fehér falakat.
– Nem, de jó hely ez! Kellemes, nedves, meleg, illatos. Kell ennél jobb, Öcsi?
– Nem! – lelkendezek, és én is felkelek, és simogatni kezdem a résre nyíló rudakat.
– Jó lesz itt nekünk!
– Mi az hogy! Ennél jobb nem is lehet!
– Fiúk, ha belegondolok, hogy egyszer majdnem visszafordultam – meséli a Színész, miközben kezével úszó mozdulatokat tesz –, de a kíváncsiság erősebb volt, meg egy férfi intett is, hogy jöjjek…
Mindhárman leülünk egymás mellé és hátunkat az egyik textilfalnak támasztjuk. Elégedettek vagyunk, boldogok.
– Egy férfi? Az, akit az álomban láttunk? – kérdezem.
– Nem tudom. Az arcára nem emlékszem, csak egy mozdulatára – válaszol a Színész.
– Csak egy mozdulatára?
– Csak.
– Mutasd!
A Színész feláll, lábaival átöleli, és a kezeivel megkapaszkodik a résre nyíló rudakban.
– Ha jól emlékszem, ez volt az.
– Ez? – kérdezem csodálkozva.
– Ez.
– Hát ez nem sok!
– Hát ez nem – mondja a Színész, és visszaül közénk.
– Érzitek? – kérdi Sanyi, miközben hátranyomja magát a falba.
– Mit?
– Mintha ölelne!
– Igen, gyengéden ölel!
– Talán a nő? – kérdezem.
– Igen, olyan, mintha ő ölelne!
A díszlet lassan halad előre. Mindhárman egyszerre mozdulunk, előrébb ülünk egy arasszal. Szemünket becsukjuk, mosolygunk, halkan, szinte suttogva beszélünk.
– Aztán egy nő jött elő… – mondja Sanyi.
– Igen. Nem volt rajta ruha… – nosztalgiázik a Színész.
– Nem volt. Intett felém… – suttogom.
– Intett…
– Ez fontos pillanat! Hosszan tartsuk ki ezt a képet! – magyarázta Sanyi. Így, a jelenet első próbáján órákig üldögéltünk némán, mosolyogva, csukott szemmel. Én arra a nőre gondoltam, aki az álomból jött elő. Aztán azt mondta Sanyi, úgy látja, kell mögénk ez az élményanyag, álmodozzunk nyugodtan, majd azt, hogy jól jegyezzük meg ezt a boldog órát, mert ezt kell majd itt másfél percben eljátszanunk: némán, csukott szemmel, mosolyogva.
Mindhárman egyszerre mozdulunk, előrébb ülünk egy arasszal.
– Jó volt! – mondom halkan, elégedetten.
– Nagyon jó! – erősít meg a Színész.
– Mikor látom újra?
– A nőt?
– Őt hát!
– Nem tudom.
– Nem volt rajta ruha.
– Nem volt. Intett felém!
– A kezében egy alma volt.
– Igen, egy alma. Egy érett, kívánatos alma. Zamatos.
– Hol szedhette?
– Nem tudom.
– Itt nincs semmi! Sehol egy fa!
– Talán a falon túl!
Mindhárman egyszerre mozdulunk, előrébb ülünk egy arasszal.
– Észrevettétek? – kérdi Sanyi.
– Mit? – kérdi a Színész.
– Egyre kisebb itt a hely!
– Nem baj! Majd összébb húzzuk magunkat!
– Persze, összébb húzzuk magunkat… de meddig?
– Itt most egymás mellett alszunk el magzati pózban! Te álmodsz – magyarázta Sanyi. – Azt álmodod, hogy megint víz alatt úszol, felkavarodik az iszap, a tempót fokozod, begörcsöl a lábad, fogytán a levegő, fárad a kezed! Egy, kettő, három! Nem éred el a víz tetejét! Felriadsz, folyik rólad a víz, kapkodod a levegőt!
– Ez csapda! – üvöltöm hirtelen, folyik rólam a víz, kapkodom a levegőt.
– Mi van, Öcsi, rosszat álmodtál? – kérdi a Színész felriadva.
Felállok, zavartan méregetem, mekkora hely maradt még, majd a tenyeremmel tapogatom a falat, valamiféle kijáratot keresek.
– Mondom, ez csapda! Higgyetek nekem! Gyerünk innen, amíg lehet!
– Hát persze, Öcsi! Csapda! – mondja gúnyosan a Színész.
– Nincs kijárat! Látod? Egy burokban vagyunk! Látod? Ez egy burok, ahonnan nincs kiút! És zsugorodik! Mi lesz a vége, mit gondolsz? Összenyom minket, és egymást fogjuk megfojtani! Mondom, menjünk innen, amíg lehet!
– Hagyd már abba! Jó itt nekünk!
– Most jó! De mi lesz később? Ki akarok menni! Értitek? Ki akarok menni! – üvöltöm.
– Na, ezt a részt most pontosan meg kell koreografálni! Szóval, először csak a tenyereddel simítsd a falat: így.
És Sanyi már mutatta is, hogy képzeli ezt a simítást. Idegesen, gyorsan mozgott. Igyekezett minden négyzetcentimétert kitapintani. Ha útjába kerültem, durván ellökött. Csak arra koncentrált, hogy kijáratot találjon. Izzadt, kapkodta a levegőt. Majd idegesen belerúgott a falba, több helyen rugdalta, majd ököllel is ütni kezdte.
– „Na, mi lesz! Csináljatok már ti is valamit!” – üvöltötte a szövegemet. – „Üssétek! Rúgjátok!”
Lassan a Színész is felállt, ő is elkezdte ütni, rúgni a falat.
– Most mindenki kétségbeesik! Értitek? – magyarázta Sanyi. – Kezdünk hinni neki. Rájövünk, hogy tényleg nincs kijárat. Rájövünk, hogy ez tényleg csapda! Üssétek! Rúgjátok!
És mi ütöttük, rúgtuk kifulladásig, egyre dühösebben. Sanyi nem hagyta, hogy megjátsszuk a fáradtságot.
– Összeesésig! Értitek? Összeesésig! – üvöltötte szinte önkívületben.
Közben a hangszóróban, valahonnan nagyon távolról megszólal a női hang:
– Gyere ide! Gyere gyorsan! Gyere már! Tedd ide a kezed! Érzed? Ide! Érzed? Most! Most! Most meg itt! Érzed? Furcsa érzés! Milyen erősen rugdal a drága!
– Amikor minden erőnk elfogy, visszarogyunk a fal tövébe. Én a két kezemet a falnak támasztva rogyok térdre – mutatta Sanyi. – A körmeim nyoma meglátszik a falon, két párhuzamos egyenest húzok. A jelenet előtt vérampullákat erősítek az ujjaimra. Itt vannak a ti ampulláitok is! Ezután, Színész, te próbálsz körömmel kijáratot hasítani! Húzol két vastag párhuzamost a vonalaim mellé, de a burok nem szakad. Idegesen, görcsösen tízszer-hússzor áthúzod a vonalaidat. Érted? De hiába! Majd te jössz – fordult felém Sanyi –, a te vonalaid nem sikerülnek párhuzamosra, mert az első a Színész második vonalának tetejéből indul ki és a második vonalad alján végződik. Aztán feladjátok, reményt vesztve, holtfáradtan visszaültök a fal tövébe. Én majd a „körmeimmel” karcolok még néhány kisebbet. Az első vonalat É betűre egészítem ki, a másodikat D-re, a harmadikat E-re, a negyedik betű már kész: N. Majd leülök mellétek.
Mindhárman egyszerre mozdulunk, előrébb ülünk egy arasszal.
– Mennyi időnk lehet hátra?
– Nem sok.
– Várjatok csak! Eszembe jutott valami! Álljatok fel! Gyorsan! A hátunkat támasszuk a buroknak, és teljes erővel nyomjuk hátra! Így! Nyomjátok! Nyomjátok! – üvöltötte a Színész.
– Nyomjátok! Nyomjátok! – üvöltötte Sanyi. Mindenki adjon bele mindent! Az életünkért küzdünk! Értitek? Az életünkért!
Némán, megfeszülve támasztottunk, majd előbbre léptünk egy arasszal, később megint, majd megint.
– Végül a fal győz – jelentette ki halkan Sanyi. A jelenet végén visszaroskadunk a tövébe.
– Ezt is megpróbáltuk – állapítom meg.
– Meg.
– Erősebb, mint mi.
– Erősebb! – mondja Sanyi.
– Akkor most mi lesz?
– Hát vegyük sorba: a burok legyőzhetetlen, egyre kisebb a hely, hárman vagyunk…
– És? Mi következik ebből? Mire gondolsz?
– Semmire.
– Semmire?
– Arra, amire te is!
– Mi van?
– Az van, hogy hárman vagyunk. Érted? Hárman! Ha kevesebben lennénk…
– Mi van?
Mindhárman egyszerre mozdulunk, előrébb ülünk egy arasszal.
– Én még úsztam volna tovább! – szólalok meg halkan.
– Mi van? – kérdi a Színész.
– Azt mondtam, hogy én még úsztam volna tovább! Az van, hogy nekem nem itt kellene lennem! Miattatok vagyok itt! Érted? Az van!
– Miattunk? Öcsi, itt úsztál te is körbe-körbe! Úsztál? Kapálóztál! De, ha nem tetszik, mehetsz tovább! Én nem tartalak vissza!
A Színész feláll, idegesen hozzám rohan, belerúg a lábamba. Felpattanok, megütöm.
– Hagyjátok, ez nem vezet sehova! – mondja higgadtan Sanyi.
Hallgatunk rá, visszaülünk mellé a fal tövébe. Majd mindhárman egyszerre mozdulunk, előrébb ülünk egy arasszal. A Színész felpattan, elkezd rugdosni. Sanyi félrehúzódik, távolról nézi a verekedést.
– Két férfi egy az egyben! Most nekem kell ezt elmagyarázni, fiúk? – kérdezte Sanyi.
Aztán mégis elmagyarázta.
– Nem vagytok kaszkadőrök! És amíg nem tudjátok élethűen eljátszani a verekedést, addig verekedni kell! Aztán majd meglátjuk! Rendesen meg kell csinálni! Értitek, ugye? Nem lehet úgy csinálni, mintha! Ütni kell és kész! Ha csak mímelitek, az nem jó. Ha felreped a szemöldököd, hát felreped! Kibírod! Ha vért köpsz, hát vért köpsz! Meg kell lepni a másikat! És a nézőt is! Váratlanul, ököllel ütni!
Sanyi mosolyogva mellém lépett, és úgy gyomorszájon vágott, hogy azonnal térdre estem.
– Így!
Percekig alig kaptam levegőt.
– És nem kell túljátszani sem, az se jó! Adjátok bele minden erőtöket! Ez élethalálharc! Nem kell megjátszani a fájdalmat! Fájjon! Annál jobb!
Ilyeneket mondott nekünk Sanyi. Mi meg ütöttünk. És tényleg fájt. Nekem volt a rosszabb. Először is ültem, amikor a jelenet kezdődött. Nehéz úgy felállni, hogy az embert közben rugdossák. Próbáltam nagyokat ütni, hogy felőröljem a Színész erejét, reméltem, hogy így később kisebbeket üt. Másodszor, szerep szerint végül én terülök el a földön. És még ekkor sincs vége, mert a Színész még akkor is üt, amikor már mozdulatlan vagyok. Majd mozgása lassul, abbahagyja, visszaül a fal tövébe.
Sanyi és a Színész egyszerre mozdul, előrébb ülnek egy arasszal.
– Vége? – kérdi halkan Sanyi.
A Színész ingatja a fejét.
– Hogyhogy?
– Úgyhogy él. Hiába ütöttem. Ha sokkal erősebb lennék, talán… Puszta kézzel nem megy!
– Pedig itt más nincs!
Lassan felkelek a földről, a fal tövéhez vánszorgok. Némán nézzük egymást. Egyszerre mozdulunk, előrébb ülünk egy arasszal.
– Szerencséd volt – mondom halkan.
– Nekem? – kérdi a Színész.
– Igen, neked! Ha az elején rögtön felállok, te kerültél volna földre!
– Lehet.
Mindhárman egyszerre mozdulunk, előrébb ülünk egy arasszal.
– Tudjátok, mitől féltem? – kérdezem nagyon halkan.
– Mitől?
– Hogy összefogtok!
– Miért?
– Akkor sikerült volna?
– Igen, kettőnek sikerülhet!
– Az a kérdés, ki lesz az a kettő? – kérdi Sanyi.
– Az.
Némán ülünk, mozdulatlanul nézzük egymást. A díszlet halad előre. Mindhárman egyszerre mozdulunk.
– Felpattanunk, és a még rendelkezésünkre álló játéktér közepén egymástól egyenlő távolságban állunk meg. Egyikünk sem mozdul. Megvárjuk, amíg a fal rátapad a hátunkra. Hátradőlünk, feszítjük magunkat. Amikor majd nem bírjuk tovább, egyszerre mozdulunk. Mindenki mindenki ellen! Értitek? Majd kirúgom Színész a lábad, eldőlsz! Te lefogod – utasított Sanyi. – Jó szorosan fogd! Érted? Én az egyik kezemmel hátrahúzom a fejét, a másikkal torkon ütöm. Így!
– Mit mondott? – kérdezem Sanyitól a bunyó után.
– Te, szegény… halandó! – tolmácsolja halkan a Színész utolsó mondatát. A Színész nyújtja felém a kezét.
A pózna majdnem a színpad elejénél jár. A csévélő egyenletesen dolgozik. A gördülő szerkezet leáll, a vászon megfeszül, a pózna előrebillen és rádől a színpad elején álló résre nyíló rudak tetejére. A csévélő is leáll. Olyan szűk a hely, hogy nem tudunk felegyenesedve járni. Sanyi az egyik falhoz ül, én a másikhoz, a Színész közöttünk fekszik.
– Csukd le a szemét! – mondja Sanyi.
– Nem csukom! – válaszolom halkan.
– Miért nem?
Nem válaszolok.
– Akkor így marad!
– Biztos, hogy meghalt?
– Biztos.
– Csak azért, mert mintha megmozdult volna.
– Ugyan már!
– Hallottad az utolsó mondatát?
– Emlékezz vissza arra a pillanatra, amikor beléptél az igazgató szobájába! Emlékezz vissza arra, ami ott történt – mondta Sanyi.
– Hallottam az utolsó mondatát! Az igazgató becsukta.
– Mit csukott be?
– A szemét – motyogtam magam elé. – Ő is becsukhatná! – mutattam a Színész felé. – Mondd neki, hogy csukja be!
– Hallottam, hogy utána még beszélgettél vele – állapította meg Sanyi.
– Mi után?
– Miután meghalt. Megköszönted neki az állást. Miért?
– Mert nem akartam, hogy halott legyen!
– És miért nem akarsz hozzáérni? – mutatott a Színész felé.
– Mert tudom, hogy az!
– Hát persze hogy tudod, hiszen te vagy a gyilkosa! – mondta ezt Sanyi úgy, mintha a betanult szövegét mondta volna. Én meg elveszítettem a fejem.
– Nem! Én csak lefogtam! – üvöltöttem. – A gyilkos te vagy! Én is bűnös vagyok, de a gyilkos te vagy! Te vagy! – És elindultam Sanyi felé. Ököllel ütöttem egy sorozatot a levegőbe, megrántottam a vállam, lehúztam a fejem. Ekkor a Színész látta, hogy komoly a helyzet, felugrott, és hátulról lefogta az ütésre lendülő kezemet.
– Mi az isten van veletek? – üvöltötte. – Hagyjátok abba! Minden próbán ezt fogjátok csinálni?
– Hagyd csak! – állította le Sanyi. – Üss meg! – biztatott. – Üss csak meg! – Persze nem ütöttem.
– Tökéletes alakítás lesz! – lelkendezett Sanyi. – Benne vagy a szerepben! Látom, benne vagy!
És Sanyi táncolt örömében.
– Nem zsugorodik tovább – suttogom.
– Nem – mondja Sanyi.
– Érzed még az illatot?
– Nem.
– Ha egyszer innen kijutunk, mit mondunk? Miért csináltuk?
– Semmit! Nem mondunk senkinek semmit! Megértetted? – förmed rám határozottan Sanyi.
– Nem kellett volna… – suttogom.
– De, igen.
– Nem tudnám még egyszer…
– Dehogynem!
– Látod? – kérdi Sanyi.
– Mit?
– Megmenekültünk! – kiáltja Sanyi lelkesen. – Megnyílt a burok! Látod? Ott!
– Látom.
– Na, menjünk innen!
– Várj csak! És vele mi lesz?
– Hogyhogy vele mi lesz?
– Nem hagyhatjuk itt!
– De igen. Menj előre!
A színpadon sötétség. A hangszórókból távoli hangot hallani. Egy nő. Hangos, fájdalmas nyögések. A két rúd teljes kört formál. Ezt világítja meg tompán egy lámpa. A nyögések sokasodnak, jajkiáltás, majd hirtelen csönd. Néhány másodperc múlva megint nyögés, hangos nyögések. Nyögés és sikítás. Csönd. Nyögés, sikítás. Csönd. Sikítás, sikítás, szívhangok.
A két rúd formálta körön át kilépek. Reflektor világít élesen a szemembe. Hunyorogva elfordulok. Lassan szokom. Felsírok, hangosan bömbölök. Megint sikítás, szívhangok. Jön Sanyi is.
A kórus szövege jelenik meg kivetítve a nézőkkel szemben a színpad mindkét oldalán a falon:
„AZUTÁN ISMERÉ ÁDÁM AZ Ő FELESÉGÉT ÉVÁT, AKI FOGAD VALA MÉHÉBEN ÉS SZŰLI VALA KAINT, ÉS MONDA: NYERTEM FÉRFIAT AZ ÚRTÓL. ÉS ISMÉT SZŰLÉ ANNAK ATYJAFIÁT, ÁBELT.”
A színpad elsötétedik, csecsemősírást hallani és szívhangokat. Később a sírást gügyögés váltja, majd szuszogás, ásítozás. A szívhangokat méhek, rovarok zümmögése, dongása nyomja el.
A színpad mögött átöltözünk. Mindkettőnkön fekete nadrág és hosszú ujjú fekete pulóver, olyan anyagból, ami sötétben nem csillan meg. Változik a színpadkép. Mi változtatjuk meg, ez a foglalkozásunk. Ez szakma! Nem tanítják sehol, ezt érezni kell! Legalábbis Sanyi szerint. Kilencven másodperc sötétség. Nem több! Ez a mienk minden este! Minden mozdulat pontosan megtervezett. Ha hibázunk, elcsesszük az egészet! Először én lépek színpadra. Nem látom, de tudom, hol a pózna, hol állnak a rudak. Vakon, némán bontom a díszletet. Érzem a közönséget is, hallom, ahogy az emberek levegőt vesznek, és azt is tudom, hogy meredten a színpadot nézik. Tudják, hogy itt vagyok, próbálják kitalálni, mi lesz a következő fordulat. Most Sanyi is a színpadra lép. Ő viszi ki a póznát és a gördülő szerkezetet. A többit én. Amikor a maradék díszletelemmel a színpad mögé érek, Sanyi összetekeri a leterített lepedőszerű vásznat, majd kihúzza. Üres a színpad. Jöhet az új díszlet. A színpadot vastag, szőnyegszerű anyaggal terítjük le. Mindketten négykézláb csúszunk, tenyerünkkel átsimítjuk az egész felületet. Tudom, hogy Sanyi a színpad elejére mutat, azt akarja, hogy ott még egyszer igazítsam el. Megigazítom. Érzem, Sanyi bólint. Kész. Elhagyjuk a színpadot.
Szóval ez az? Erről mesélt nekem Sanyi a kocsmában? Ez az a varázs? Ez az, ami mindennél többet ér?
– Sanyi, játszani jobb! – súgom. Bólint, majd felvesszük az új jelmezt.
– Nyomd föl a reflektort, hadd hunyorogjanak!
Legalábbis a próbákon azzal számolt Sanyi, hogy a hirtelen fényben hunyorogni fognak a nézők.
– Erős a színpad megvilágítása: süt a nap, rekkenő a hőség. És mit fognak látni? Már amikor megszokják a fényt! – tette föl a kérdést Sanyi.
De tudtam, hogy nem kell megszólalni, mert rögtön elmondja a választ is. – Egy mezőt, egy hatalmas mezőt! Igen, és a mezőn virágok, a virágokon méhek, rovarok zümmögnek, dongnak, és a fűben néhány korhadó farönk. A zümmögést, dongást hallgatja régóta az a két férfi, akik hátukat egymásnak támasztva ülnek a színpad szélén. Ezek leszünk mi! Eltelt úgy húsz év. A két síró csecsemőből férfi lett. És más a helyszín is! Szóval, megváltozott minden. Minden! Egy dolgot kivéve: a színpad közepén fekszik a Színész, ugyanabban a ruhában, ugyanabban a helyzetben, mint utoljára. Na, ezt látja a néző!
– Ábel! – szólítom meg Sanyit.
– Igen.
– Mit csinálsz?
– Süttetem a Nappal az arcom.
– Minek?
– Mert jó! Jó így csukott szemmel arccal a Nap felé fordulni.
– Mi jó benne?
– Egy idő után mindenféle szabálytalan alakú lebegő forma jelenik meg előttem a mézarany háttérben.
– És?
– Ezek a szemem egyik sarkából szép lassan átrepülnek a másikba, majd hirtelen visszaugranak a kiindulási helyükre, és kezdődik minden elölről.
– És?
– Nincs és. Ez a jó.
– Aha! Meleg van. Kérsz vizet?
– Kérek.
– Mi van a nyájjal?
– Mi lenne? – kérdi Sanyi, majd a „mező” távoli pontjára mutat, hogy mutassa, ott legelésznek. – Az egyik juhom egy hete ellett. Egyet szétnyomott, egy másik meg vak. A maradékból holnap kiválasztok egyet az Úrnak.
– Meleg van.
– Az. Hűsítsük magunkat, fürödjünk meg a folyóban!
– Menj csak! Én maradok. Utálom a vizet!
– Ugyan már, gyerünk, na, jó lesz, meglátod!
– Nem megyek én! Menj egyedül!
Sanyi felpattan, hátulról átölel, le akar teperni. Nem hagyom, ki akarok szabadulni a szorításából.
– Hagyjál már, hagyjál békén! Nem érted? Nem megyek! – kiáltom ingerülten, de esze ágában sincs engedni.
– Most jön a vizes jelenet! Úgy kezdődik, hogy leteperlek. Ki akarsz alólam mászni, és úgy tűnik, hagyom is, de az utolsó pillanatban elkapom a lábad és megemelem. Megtalicskáztatlak a színpadon oda-vissza, oda-vissza. Többször átmegyünk a Színészen. Nem látjuk, nem érzékeljük, hogy itt van. Majd a vállamra kaplak, és elindulunk a képzelt folyó felé. Te kézzel-lábbal kapálózol, de én erősen szorítalak. A színpad oldalánál ledoblak, az oldalfal mögé esel. A néző csobbanást hall, és a kifröccsenő vizet látja. Majd leveszem ruháimat, nekiszaladok és csobbanok. Az oldalfal mögött lesz két hordó, a hordókban víz. Ebben kell elmerülnünk. A hajad is legyen vizes! Közben fröcskölünk! Néha felkiáltasz, hogy Ábel! Majd csönd, hosszú csönd. Majd egyszer elkezdesz hörögni, köhögni, kapkodni a levegőt, és így jössz vissza a színpadra, majd jövök én is.
– Majdnem megfulladtam! – üvöltöm öklendezve. – Ez rossz vicc volt! Nagyon rossz!
– Mi van?
– Láttad, nem?
– Úsztál a víz alatt, és? Én is úsztam!
– Mondtam, hogy utálom a vizet!
– De azt is mondtad, hogy meleg van!
– Rossz volt, nagyon rossz, felkavarodott az iszap.
– És?
– Minden elsötétedett.
– És?
– Begörcsölt a lábam, elfogyott a levegő, és azt hittem, nem érek fel a víz tetejére!
– De felértél!
– Fel.
– Na, látod!
Sanyi visszaveszi a ruháit, én a hátamra fekszem a fűben, a Nappal száríttatom magam. Fejem a Színész testének támasztom.
– Volt ott valami! – mondom halkan.
– Hol?
– Lent, a víz alatt.
– Hát persze hogy volt, testvér, hal a neve, hal. Tudod? A hal vízben él!
– Nem arra gondoltam!
– Hanem?
– Ábel, hogy van az, hogy az egyik ember, amikor meghal, lecsukja a szemét, a másik meg nem?
– Nem tudom, de hogy jutott most ez az eszedbe?
– Nem tudom.
Hirtelen felülök, rémülten körülnézek, úgy, mint aki nem tudja, hol van. Nézem Sanyit, nézem a mezőt, távol a juhokat, majd a Színészt, a folyót és megint a Színészt.
– Ábel, ez a farönk itt… – És most a Színész testére mutatok.
– Mi van vele?
– Nem olyan, mint a…
– Milyen?
– Á, semmi!
– Dőlj vissza! Aludjunk kicsit!
Lassan visszafekszem. Óvatosan elfordítom a fejem, és a Színészt nézem.
– Meleg van.
– Az.
Felerősödik a méhek zümmögése, a szitakötők szárnysuhogása. Elalszunk. Hirtelen, rémülten felülök, levegő után kapkodok.
– Már megint mi van? – kérdi Sanyi félálomban.
– Semmi!
– Rosszat álmodtál?
– Ez nem farönk! – mondom határozottan.
– Hát, pedig annak látszik.
– Nem az, érts meg, nem az!
– Azt mondod, ez itt nem fakéreg?
– Nem csukták le a szemét!
– Kinek? Jössz már megint ezzel a szemhistóriával!
– Ez egy halott test.
– Ez egy rönk, te meg napszúrást kaptál!
Sanyi is felül. Szétnéz a mezőn, a juhait nézi, majd engem. Felállok, felemelem a Színészt és elindulok.
– Mit csinálsz, Káin?
– Magammal viszem!
– Miért?
– Nem hagyhatom itt!
– Miért nem? Mi van veled? Ébredj már fel! Hallod? Ébredj fel!
– Ébren vagyok, teljesen ébren! Segíts vinni!
– Mi bajod? Mit álmodtál? Meséld el!
– Ott voltál te is!
– Az álmodban?
– Igen. Azt hiszem, valamilyen barlangban voltunk, vagy valamilyen sötét, nedves üregben, ahol eltévedtünk, nehezen találtuk meg a kijáratot. Ott volt ő is!
– Ő?
– Igen, már halott volt. Nem akartad kihozni! Azt mondtad, hogy menjek előre! Otthagytuk. Érted?
– És most óvatosan tedd le! Ültesd le, a keze természetellenesen bukjon előre, a feje lógjon! – magyarázta Sanyi, majd a Színészhez fordult. – Ide figyelj! Nem moccanhatsz, nem köhöghetsz, nem pislanthatsz! Sőt! Tanulj meg úgy levegőt venni, hogy alig mozogjon a mellkasod! Érted?
A Színész nem mondott semmit, még csak nem is biccentett.
– Jól van, látom, értjük mi egymást – mondta Sanyi, és barátságosan megütögette a vállát.
A Színész eldőlt, nem mozdult.
– Ilyenek a profik! – állapította meg Sanyi, és csettintett egyet.
– Látod az arcát? És itt a keze…
– Ez csak rönk, farönk, és ne vidd sehova! – kiált rám Sanyi. Felkapom, magamhoz ölelem. – Hagyd itt! Hallod! Hagyd itt!
– Nem hagyom!
– Elég volt! Ez rossz vicc! Hagyd abba! Nem viszel te semmit sehova! Mi van veled? Megrémítesz!
A Színész testét leállítom kettőnk közé.
– De, viszem! Ezentúl mindig vinni fogom!
Dulakodni kezdünk, elcsattan egy-két pofon is. Ütök. Üt Sanyi is. A test közöttünk, körülötte forgolódunk. Sanyi kirúgja a Színész lábát, a test eldől, én rávetem magam, Sanyi letérdel mellénk, és egyik kezével lesújt, a Színészt találja el.
– A szentségit! Kemény ez a fa! – káromkodik, rázza a kezét és elmegy a patakhoz hűteni az öklét.
Megsimítom a Színészt, lehajolok hozzá, egészen közel, és azt súgom a fülébe: – Tudom, ki vagy! – Majd hátamra fekszem a fűben, fejem a Színész testére teszem. Hallgatom a méhek zümmögését. Sanyi visszajön, még fáj a keze.
– Most meg mi van? Mit mosolyogsz ilyen elégedetten? – kérdi ingerülten. – Ez fa! Így csak fakéreg tudja felsérteni az öklöt! Látod?
– Tudom, ki ő!
– Hát persze hogy tudod!
– Ismered te is!
– Igen? Jó, akkor mutatkozzunk be egymásnak! Ábel vagyok, és hogy szólíthatom önt, farönk úr?
– Ismered.
– Igen. Láttam már sok ilyet, ez egy jókora farönk, sok mindenre lehet használni!
– Éden. Mond ez neked valamit?
– Éden? Apánkat, anyánkat onnan űzte ki az Úr. Tele volt fával, különböző fával, azt mondod, ez onnan való?
– Azt.
– Ez nem ok arra, hogy cipeld magaddal!
– Együtt kell cipelnünk!
– Engem hagyjál ki ebből!
– Megölték. Tudtad?
– Igen, a fákat ki szokták vágni. A fa az emberért van. Tudod?
– Tényleg nem emlékszel semmire?
– Nem! Miért? Mire kellene?
– Na, erőltesd meg kicsit az agyad!
– Először egy férfi jött – mondom halkan.
– Kicsoda?
– Egy férfi, aztán egy nő jött elő.
– Honnan? Miről beszélsz, Káin?
– Nem volt rajta ruha.
– Istenemre, megőrültél! Nézz a szemembe!
– A kezében egy alma volt.
– Térj magadhoz! Hallod!
– Majd a férfi a nőben elmerült.
– A víz alatt történt valami, vagy a Nap lágyította meg az agyad?
– A hangokra csak emlékszel? A kéjes nyögésekre! Aztán úszni kezdtünk hárman.
– Hagyd abba! Hagyd ezt abba! Megrémítesz! Gyere ide! Gyere! – mondja Sanyi megenyhülve, és magához ölel. – Mi lett veled, testvér? Mi?
– Engem ne félts! Nem őrültem meg. De ez nem farönk.
– Hát persze, persze hogy nem az! Hazakísérlek.
– Érzed ezt az illatot? – kérdem.
– Érzem, mezei virágok.
– Dehogy! Itt lehet a közelben!
– Kire gondolsz?
– Arra a nőre!
– Milyen nőre? – kérdi Sanyi.
– És a nyájjal mi lesz?
Sanyi a vállamon átveti a kezét, és némán lekísér a színpadról. Majd egyedül megy vissza, kezében egy fejsze.
– Itt voltunk valahol. Hol az a rönk? Itt is van egy, meg ott is, meg ott. Melyik lehetett? – Sanyi megáll az egyik rönk fölött, és megemeli a fejszéjét. – Szegény testvér – mondogatja.
Nem is tudtam, hogy ilyen hangos, ha szétvernek egy farönköt. Visszhangzott a pince! Erről azt mondta Sanyi, hogy sajnos a nagyszínpadon nem fog ennyire fület fájdítóan hallatszani. Azt mondtam neki, hogy mikrofonozzuk be a fejszét. Sanyi elmosolyodott, tetszett neki az ötlet. Azt mondta, ezt várta tőlem. És azt mondta, rendezzem meg én a jelenetet.
Alaposan megdolgoztattam Sanyit. Már az első rönk után folyt róla az izzadság.
– Ütemesen, megállás nélkül sújts le, mint egy gép! – mondtam neki. – Feldarabolsz két farönköt, majd a Színész mellé lépsz. Felemeled a fejszét és kivársz. A néző csattanásokat hall, mintha tovább hasogatnál. Érted, Sanyi? Te meg sem mozdulsz! A hangszórókból ütemes csattanás hallatszik. Minden csattanásra válaszol egy másik. Ez a másik ütés távolról, a színház aulájából hallatszik majd. Majd lemész a színpadról. Az aulából továbbra is zaj szűrődik be, ott folytatódik a munka, sőt, egy beszélgetést is hallani, két férfi beszélget:
– Mi legyen ebből a sok fából?
– Csinálj magadnak bárkát!
– Bárkát? Mekkorát?
– Hossza háromszáz szing legyen, a szélessége ötven szing, és a magassága harminc szing!
– Minek nekem ekkora bárka?
– Rekesztékeket is csinálj a bárkában és szurkozd meg belől és kívül szurokkal!
Sanyi bólintott. Azt mondta, én rendezzem tovább a darabot.
Megint csak a méhek zümmögése hallatszik hosszan. Visszajövök a színpadra. Észreveszem, hogy a mezőn szétszórt farönköket valaki felhasogatta. Majd észreveszem a sértetlen Színészt, és ez megnyugtat.
– Látod, ha fa lennél, felhasogattak volna téged is! Ábel vak, mint a múlt héten született egyik juha. Ő volt, ugye? Ábel? Ő hasogatta fel a fákat? Persze hogy ő! Azt hiszi, megőrültem! Még hogy én, őrült? Érted jöttem! Viszlek magammal! Nehéz vagy. Ne félj, nem hagylak itt! Soha többet nem hagylak magadra!
Felállítom a Színészt.
– Nem tudom, Ábel miért nem akart segíteni? Ketten könnyebben el tudnánk egyet vinni. Ketten egyet, ketten egyet. Emlékszem! Kettő egyet! Igen. Mit akart kettő eggyel?
A Színész eldől.
– Kettő meg tud ölni egyet. Igen! Ez az! Téged öltek meg! A kérdés az, ki volt az a kettő? Igen. Ki volt az a kettő? Azt hiszi, megőrültem! Még hogy én, őrült? Mondd meg! Ki volt az a kettő?
Elkezdem rugdosni a Színészt.
– Válaszolj! Tudni akarom! Tudod, ugye? Tudod? Mondd el! Ha kell, kiverem belőled, úgyis kiverem!
Lefejelem.
– Felrepedt a szemöldököm! Látod? Felrepedt, hát felrepedt! Kibírom! Tudni akarom, ki volt az a kettő!
Megütöm a Színészt, eldől, rugdosom, már csupa vér vagyok, és még ekkor sincs vége, mert ütöm ököllel is, majd mozgásom lassul, abbahagyom.
– Mit tettem, te jó Isten, mit tettem? Emlékszem! A burok! A burok rátapadt a hátamra. Őrült. Az egyik én voltam, de ki volt a másik? Még hogy én, őrült? Ő volt, ugye? Ábel? Hát persze! Ábel! Feszített a burok, támasztottam a hátamat, de nem bírtam tovább! Ő lökött közétek! A burok! Egyszerre mozdultunk. Mit tettem, te jó Isten, mit tettem? Ki ölt meg? Ábel, vagy én? Mondd meg! Tudni akarom!
Birkózni kezdek a mozdulatlan Színésszel. Én kerülök alulra. Próbálom magamról letolni, de nem sikerül. Elfogyott az erőm.
– Te suttogsz? Mit mondasz? „Te, szegény halandó!” Emlékszem, én őrült, emlékszem, lefogtam a lábad, aztán Ábel… Ábel!
Visszajön a színre Sanyi.
– Mit csinálsz? Mi történt? Ki bántott? Hogy nézel ki? – kérdi.
– Emlékszel, nem?
– Mi van veled?
– Tudom, ki ölte meg!
– Én hasogattam fel, gondoltam, jobb, ha nem látod ezt a rönköt.
– Őt nem lehet felhasogatni!
– Kit?
Sanyi a folyóhoz megy, bevizezi az ingét, azzal törölgeti az arcomat.
– Ki tette ezt veled?
– Te.
– Miket beszélsz! Gyere, hazaviszlek!
– Vigyük őt is!
– Vigyük.
– Nem vagyok őrült.
– Tudom, persze hogy nem vagy őrült. Mi történt a víz alatt? Mert ott történt valami, ugye? Mit láttál?
– Majd holnap elmondom.
– Holnap?
– Holnap.
Sanyi a lábánál, én a kezénél fogom a Színészt, és lemegyünk a színpadról. Később Sanyi visszamegy, leül a szélére, a lábát lógatja, néha hátrafordul, majd elsötétedik. A kórus szövege megjelenik kivetítve a nézőkkel szemben a színpad mindkét oldalán a falon.
„HISZEN, HA JÓL CSELEKSZEL, EMELT FŐVEL JÁRHATSZ, HA PEDIG NEM JÓL CSELEKSZEL, A BŰN AZ AJTÓD ELŐTT LESELKEDIK, ÉS REÁD VAN VÁGYÓDÁSA, DE TE URALKODJÁL RAJTA.
ÉS SZÓL S BESZÉL VALA KAIN ÁBELLEL, AZ Ő ATYJAFIÁVAL.
ÉS LŐN, MIKOR A MEZŐN VALÁNAK, TÁMADA KAIN ÁBELRE ÉS MEGÖLÉ ŐT.”
Vége az előadásnak. A nézők tapsolnak. A teremben világos lesz, a jegyszedő nénike kinyitja az ajtót, a nézők elindulnak a ruhatár felé. Az ajtóban a Színész szórólapot oszt:
9. És monda az Úr Kainnak: Hol van Ábel a te atyádfia? Ő pedig monda: Nem tudom, avagy őrzője vagyok-é én az én atyámfiának?
10. Monda pedig az Úr: Mit cselekedtél? A te atyádfiának vére kiált én hozzám a földről.
11. Mostan azért átkozott légy e földön, mely megnyitotta az ő száját, hogy befogadja a te atyádfiának vérét, a te kezedből.
12. Mikor a földet míveled, ne adja az többé néked az ő termő erejét, bujdosó és vándor légy a földön.
13. Akkor monda Kain az Úrnak: Nagyobb az én büntetésem, hogysem elhordozhatnám.
14. Ímé elűzöl engem ma e földnek színéről, és a te színed elől el kell rejtőznöm: bujdosó és vándorló leszek a földön, és akkor akárki talál reám, megöl engemet.
15. És monda néki az Úr: Sőt inkább, aki megöléndi Kaint, hétszerte megbüntettetik. És megbélyegzé az Úr Kaint, hogy senki meg ne ölje, a ki rátalál.
16. És elméne Kain az Úr színe elől, és letelepedék Nód földén, Édentől keletre.
17. És ismeré Kain az ő feleségét, az pedig fogada méhében, és szülé…
MÓZES I. KÖNYVE 4.
Az Úr tudta, mi történt a gyilkosság ELŐTT, ezért hagyta meg Kain életét. Majd az emberek sokasodni kezdtek, és a bűn – mert Kain mégis csak embert ölt – eláradt a föld felszínén. Az Úr ezt látta, és megbánta a teremtést, elhatározta, eltöröl mindent. De elbizonytalanodott, amikor találkozott egy igaz emberrel, megszólította:
– Csinálj magadnak bárkát!
– Bárkát? Mekkorát?
– Hossza háromszáz szing legyen, a szélessége ötven szing, és a magassága harminc szing!
– Minek nekem ekkora bárka?
– Rekesztékeket is csinálj a bárkában és szurkozd meg belől és kívül szurokkal!
Az aulában szurkot főzünk. A forró szurokba bemártogatjuk a deszkákat, majd hagyjuk, hadd csöpögjön róluk le a felesleg. Mindkettőnkön fekete nadrág és hosszú ujjú fekete pulóver, olyan anyagból, ami sötétben nem csillan meg. Gerendákat rakunk egymás mellé, úgy, hogy azok a bárka testét adják ki. Némán építünk. A gerendákat is bekenjük szurokkal. A nézők egy darabig nézik, mit csinálunk, majd elmennek.
Kiürült a színház. Az igazgatóhoz megyek. Hívatott. Az ajtaja előtt állok, öltönyben, nyakkendőben. Kopogok, majd egy homályos helyiségbe lépek be. A szobában Sanyi haldoklik.
– Érezted? – kérdi.
– Éreztem.
Int felém, hogy fogjunk kezet. Megfogom a kezét, megszorít.
– Hallottad a tapsot? – kérdi.
– Hallottam.
Sanyi elmosolyodik, becsukja a szemét.
– Ezután mi lesz a dolgom? – kérdezem halkan.
Nem válaszol, de értem a mozdulatát. Úgy tesz, mintha írna.
– Írjak? Mit írjak?
– Tovább kell lépni! – suttogja.
Az asztal felé mutat.
– Írjak? Azt akarod, hogy színdarabot írjak?
Bólint.
– Miről?
Elengedi a kezem.
Márványlépcső, kőlépcső. A boltozatos terem ajtaja előtt állok. Benyitok. A terem üres. A padozatot kőlapok borítják. Kopottak. Az egyiken vaskarika. Felemelem a vaskarikás kőlapot, ami mögött egy keskeny, földből döngölt lépcsősor vezet le. Elindulok lefele. A lépcső alján nagy terem. Sötét van, időnként gyufát gyújtok. Furcsa érzés, nem kemény kőlapot érzek a lábam alatt, hanem puha földet. A sötétben fülelek, próbálok minden apró neszt érzékelni, de semmi. Tapogatok magam körül. Nyomasztó ez a hely. Valami furcsa melegség tör rám rohamokban. Pokoli meleg van itt! Hol vagyok? Miért akart velem Sanyi ide lejönni? Ez az! Már tudom! A terem végén elférne egy kis színpad, előtte úgy ötven szék. Itt színházat kell csinálni! Hallod, Sanyi? Mit szólsz hozzá? Ezt akartad, ugye? Színházat csinálni!
Döngölt lépcső, kőlépcső, márványlépcső, íróasztal. Egy íróasztal mögött ülök, írok. Tovább kell lépni! Nagy itt a rendetlenség. Kupacokban állnak a könyvek, szerződések, dossziék, plakátok. Legfelül egy színdarab kézirata.