NAPÚT 2007/5., 26–27. oldal
Tartalom
Lena K
A behódoltak imája
Rusz Sándor
Emberré válni
Rónai-Balázs Zoltán
Reggeli kutyák
Nekem az életem hevert széjjel,
neki a combjai.
Sokat beszéltem,
hogy ne kelljen sokat mondani.
Szívemben, mint nyű a sebben,
szíve ficergett. Éhesebben
minden szótól, forróbban és élesebben.
Mint az a két lángkarom,
mi túl volt puszta lánykaron
tíz perce még,
s már azért ölelt csupán,
mert megérezte bomlani
a park füvén az éj húsát.
Aztán bugyit húzott a helyemre,
s én az ő helyére egy gatyát.
Felröhögtem. Egymás illatát
csak hazavisszük! S a csókok is
majd hazáig követnek:
reménykedő kóborkutyák.
A nagyon piros busz
Berobogott a nagyon piros busz,
pattogva égett a nyár,
hatalmas, forró cseresznye,
elémgurult és kicsit megállt,
mert piros volt a lámpa is,
az izzó forgalmat vigyázta,
nem láttam, mert beleenyészett
a mindent betöltő színillatába
a busznak, ami ki tudja
merre tartott és kiket vitt, hova,
egy nagy Pirosból jöhetett,
és behegesztett engem is oda,
mint mindent, ami itt volt,
míg meg nem érkezett,
e földmagizzás helyén,
de elvéreztetett,
majd elkevertetett egy pillanat alatt
a gyümölcsszagú magma hars,
édes,
felordító csöngésében,
elöntött és elöntöttem
vele-magam ízzel,
zamatos cukrokkal, savakkal
lett a létem
test, lédús parázs,
hunyt pillájú vérragyogás,
mint ez a vers,
bő, piros nyár,
térdreborult pipacs.