NAPÚT 2007/4., 88–91. oldal
Tartalom
Lipcsei Márta
Lehet • Nocturno • Országos felhőszakadás
Barabás Zoltán
Parafrázis odaátra • Mediterrán etűd
Gittai István
Idegen ismerős
Idegenről, ki szemben ült a vonaton,
úgy rémlett nekem, hogy ő nem idegen;
félig tar, s egészen deres üstöke,
borostája felől ifjú éveink
közös tündöklése derengett.
A megszólítás bátorsága, óhaja
megérett, s már-már kibuggyant belőlem,
amikor villámgyors mozdulattal
napszemüveg mögé dugta tekintetét,
mint akit régi adósság nyomaszt,
meg azért is, hogy ne lássak belé,
s hogy ne kelljen csevegnie velem.
Ha nem, hát nem! Legyen úgy, amint akarja.
Figyelmem ezzel napilapba hullt.
Távolságot tartva egyszer még
ránéztem: éppen ásított,
s szája zabola-szegletében
megvillant a huncut rándulás,
mely olyannyira a sajátja,
hogy tutira beazonosította őt,
a néhai váradi barátot,
ki egykoron Villon Francois
Nagy Testamentumáról regélt
borgőzös bohém mámorában…
Mostan meg nem kívánt dicsekedni,
se panaszkodni magáról…
Szíved joga, hobó haver!
Kísérjen s óvjon
további utadon az Isten!
Kedvencem, hajnal-mágusom
Kedvencem, hajnal-mágusom
dereng, ólálkodik elő,
miként a titokzatos sün,
amelyet éhe zsargat,
s minden szimatát latba vetve
alélt avarban bóklász,
deres parkpázsiton,
bokoralj zegzugában
matat, túr, csócsál;
rá-rásóvárog
a teliholdra is,
amely egyre sápatagabb,
s Lear királyból statisztává
sekélyszik, lényegtelenül
égi odisszeája.
Kedvencem, hajnal-mágusom
mint a keresztelő vize
tarkón, testen öblint,
s lelkemben kél légi-lóga
akár ha Isten
dúdolna odabenn.
Utódal
Mintha isteni hívást
hallottam volna.
Az álmos, menetrendi,
szürke homályból
megilletődve-riadva
kaptam fel fejemet,
s máris ott evickéltem
napkeleti mosolyában,
mint légy a tejben,
mint lámpa fényében
az éjjeli lepke.
Cigánylányszeméből
tíz méterre pulzált
a hipnotikus, hívogató
tüzes ármány.
Fertályórán át
néma súlytalanság,
örökélet nábobja lehettem.
Leszállt, elillant,
mint a Tisza virága.
Annyira hiányzott,
hiánya annyira fájt,
hogy átültem oda,
ahol imént még ő ült,
ahol teste melegét hagyta.
Tavaszi áhítat
„Imhol őzike-lépésekben
kis rüggyel szájában a lány.”
(József Attila)
Már este van.
Redőny mögött
megbújva ott
vagy, ott lehetsz.
Kiszűrődik
bár némi fény,
mit se látok
belőled, hát
ácsingózom
tovább, hiszen
a délelőtt
pompája tart,
még tart, még tart,
de mennyire.
Nyitott ablak
mutatta volt
mi szép, mi völgy,
mi domb, mi hölgy,
mi meztelen!
Vasárnapi,
keleti fény,
meg két szemem
simogatott
és fürdetett.
Későre jár.
Ablak-fényed
már rég kihunyt,
mégse tapad
az éjszaka
szememre… ha
hallom, ahogy
alszol, hallom
álmodásod,
falakon át,
mi nesztelen.
Gazellalesen
Keletnek fénye-enyhe
úgy dédelgesd,
úgy simogasd,
égi kegyeidben
úgy részesítsed Őt,
mint még senki
emberfiát.
Hiszen szűzies
kitárulkozása Feléd
– s tudtán kívül felém is –
páratlanul káprázatos!
Akár a Várvavárt
földre eljövetele.
Habár áldásos
napfürdőzésből
ezúttal csupán
a háta részesül…
De hát micsoda hát az,
micsoda csípő,
akár a Stradivari-hegedű
tulipánja,
prímszólama,
mely zengeti,
és lengeti
a lelkem.
És a tollam.
Keletnek fénye-enyhe,
ma ne siessél Nyugatra!
Bárányfelhők ti se
ússzatok az égre!
Kecses Gazellám
talán megfordul
valahára,
s álmos arcát,
csábító két kebelét,
sejtelmes köldökét is
megmutatja végre.
Jól álcázott gazellalesem
titkai hadd gyarapodjanak.