NAPÚT 2007/3., 120–125. oldal
Tartalom
Szakolczay Lajos
Fehér csönd
Lászlóffy Csaba
Ki mennyire ismeri Dsidát?
1 Itt kell köszönetet mondanom a Központi Antikvárium segítőkész munkatársának, Bálinger Bélának, amiért a tételről fotókat készíthettem, valamint a kötet új tulajdonosának, Budai Attila gyűjtőnek, aki maga is rendelkezésemre bocsátotta Kosztolányi névbeírásának fénymásolatát.
2 Babits Mihály levelezése. 1890–1906. Bp., 1998. S. a. r.: Zsoldos Sándor. 191–192. (A kiemelés tőlem: B. T.)
3 BML 193–198. (A kiemelés tőlem: B. T.)
4 Kosztolányi Dezső: Levelek – Naplók. Bp., 1993. S. a. r.: Réz Pál. 97–98.
5 Gellért Oszkár: Kortársaim. Bp., 1954. 269–270.
6 Rába György: Belia Györgyről, évforduló nélkül. Holmi, 1994. aug. 1144–1149.
7 Babits – Juhász – Kosztolányi levelezése. Bp., 1959. S. a. r.: Belia György. 111–116.
8 Kosztolányi Dezsőné: Kosztolányi Dezső. Bp., 1990. 246.
9 Kosztolányi Dezsőné Harmos Ilona: Ady Endre. In: Uő.: Burokban születtem. Bp., 2003. S. a. r.: Borgos Anna. 373–374.
10 MTA KK Ms 4634/135.
11 A fiatal Kosztolányi Adyhoz való viszonyáról: Kiss Ferenc: A beérkezés küszöbén. Babits, Juhász és Kosztolányi ifjúkori barátsága. Bp., 1962. 125–138., ill. Balogh Tamás: „Egy reggel a postás levelet hozott.” Kosztolányi ifjúkori helykeresésének önellentmondásai. In: Uő.: Álmodozók irkafirkája. Bp., 2006. 7–32.
12 In: Kosztolányi Dezső: Kortársak I. Bp.,1940. S. a. r.: Illyés Gyula. 288–300. (Legutóbb: in: K. D.: Tükörfolyosó. Bp., 2004. Szerk.: Réz Pál. 715–727.)
13 Mi készül? Magyar Hírlap, 1929. aug. 4. 23.
Balogh Tamás
Kosztolányi Dezső Ady-könyve
A Központi Antikvárium 2006. november 24-én megtartott 101. árverésén 8. sz. tételként Ady Endre Új versek című kötetének első kiadása került kalapács alá. A Pallas kiadásában napvilágot látott, 127 lapos, Nagy Sándor egész oldalas rajzával díszített könyv önmagában is értékes darabja lehet bármelyik bibliofil könyvtárának. Ez az eredeti borító bekötésével teljes, ám enyhén kopottas gerincű, korabeli félvászon kötésű, Kozocsa Sándor gyűjteményéből származó példány azonban különleges. Nem Ady dedikálta (ennek hiánya éppen hogy jellemző erre a példányra), hanem tulajdonosa látta el névbeírással, s ő legalább annyira ismert és fontos alakja a magyar irodalomnak, mint maga a szerző. A címlap előtti levélen ugyanis ez áll: „Kosztolányi Dezső / könyve.”1
Ady Endre Új versek című kötete 1906. február 7–9. között jelent meg. A benne szereplő versek korábban folyóiratokban, illetve nagyrészt a Budapesti Naplóban (ahol Kosztolányi Ady munkatársaként dolgozott) is olvashatók voltak, ezért Kosztolányi már ismerte őket korábban, mint ahogy erre utal is egy – alább idézett – levelében.
Tény, hogy a kötet megvolt Kosztolányinak. 1906. február 19-én, tehát a kötet megjelenése után csupán tíz nappal, Szabadkáról írta Babitsnak: „A modern irodalom trónusába egy kiállhatatlan és üres poseurt ültettek: Ady Endrét, s nem mások, kedves barátom, mint azon szintén modern szellemű fiatalemberek, kik arra aspirálnak, hogy rossz, modoros és affektáltan zűrzavaros verseiket a B. N. tárcarovatában közöljék. […] Postán elküldtem számára az Ady új – hülye! – kötetét, olvassa el, s rögtön írja meg róla véleményét. A jobb darabokat (Fehér csönd, Csókok násza, stb.) nem most írta, s ő rosszaknak tartja. Föltétlenül szóljon arról is, mit tart a magyar-szidásról, a »Bús magyar ugar«-féle kifejezésekről, mely őt a »nagyratörőt« (Ugyan hova a fenébe siet?) tönkreteszi. Nekem viszket a tenyerem s fölpezsdül bennem ugyanaz a vér, mely a nagyapám eréből 1848-ban lecsurgott az isaszegi síkra. Mert vadmagyar, fájdalmasan magyar vagyok minden szociológiai tanulmányom ellenére is, s az is maradok…”2
A válasz Babitstól hamar érkezett. A könyvet nagyon gyorsan, egy nap alatt elolvasta – nyilván ő is ismerte korábbról a verseket, vagy legalábbis egy részüket –, és azonnal, 1906. február 21–22-én keltezett levelében válaszolt: „Először hadd végezzünk a legkellemetlenebb üggyel: letárgyalom a küldeményét. Igaza van: Ady Endre émelyítő poéta: ez a legtalálóbb szó rá: azt hiszem, nincs a világirodalomnak alakja, akinek művei oly intenzív hatással volnának a hányószervekre. (Ez ugyan lehet művészet is: de Adynál nagyon öntudatlan; – a »művészi öntudatlanság« legmagasabb foka.) Halvány zöldessárga – hányás-színű – nála minden; vagy mint a 6 éven alóli gyermekek hasmenése. Mikor első pár – igazán szép – versét olvastam a Jövendőben, már megjegyeztem, hogy nagy benső hullámzás van az emberben; e hullámzás azóta oly kvalitású lett, amilyentől tengeribetegséget szokás kapni. / Hogy nem nagy tehetség: azt bizonyítja modorossága és bamba, impotens önismétlése; de ez mást is bizonyít: hogy tétlen és lusta. […] Visszatérve hasonlatomra: híg – mint a hasmenés. S mikor ez a »schlafrockos« alak hálósapkában – »in roaring for a chamber pot« – betör a Baudelaire oszlopos arányos márványszentélyébe és cédán széttöri e kőnyelvű költő szigorú formáit –: hogyne haragudjam, én, a pedáns? […] Nos, ha már tanár vagyok – »szorgalom- és tehetség«-beli hiányain kívül van Adynak még egy kellemetlen oldala: ízléstelensége, ellenszenvessége. Nem képzelek ízléstelenebb dolgot, mint könyvének ajánlását Léda asszonyhoz. […] És mily szerénytelenség! ilyesmit el lehet mondani versben, akár prózai költeményben is – de előszóban, ajánlásban mondani ilyent – szemérem ellen van. […] De a sok ízléstelenség között a legnagyobb kétségtelenül a magyar ugarra való szitkozódás. A témából van valami a levegőben – nálunk, ahol épp most oly csodálatos tisztán kristályosodik ki a haza eszméje körül való küzdelem. […] De nagy a különbség a tárgyalási módban. Ignotus rokonszenvvel beszél a magyarról és nyomban utána teszi: »Tán ezzel kell fizetnünk a sok természetes zsenialitásért, mely a magyarral veleszületik?« – – – Adynak e téma: csak alkalom a dekadenciára. / Vajon Ady ősmagyar családból származik-e? (Hogy Adükét emlegeti.) – De ha úgy van is, csak szeretettel szabadna e tárgyhoz nyúlnia. […] Távolítsuk el ezt a kellemetlen alakot, aki gondolataink hátterében áll: Ady Endrének megvan a létjoga a magyar költészetben (bár költészetének híres magyarságát sem hangulat, sem stiláris fordulatok nem igen igazolják): mert néhány új ritmust, új szó-hangulatot alkotott, mert néhány szép verset csinált. […] Adyt visszaküldjem hamar?”3
Babits vélhetőleg valóban visszaküldte a kötetet, de ennek a példánynak a sorsáról többet nem lehet tudni.
Annál többet a kötet által kiváltott hatásról. A Babits-levélnek igen regényes sorsa lett. Már rögtön megérkezése után, tehát még 1906 februárjában Kosztolányi felhasználja Ady ellen. Unokatestvérének, Brenner Józsefnek (Csáth Géza) írta: „Egyébként itt küldök egy levelet, azzal a kéréssel, hogy […] az Ady-imádókkal olvastasd el; Babics [!] Mihály írta, az én édes jó barátom, a gondolkozó, a költő, miután elküldtem neki Ady »Új versek«-ét. A szemérmetlenül hazug újságkritikák után jó lesz elolvasni a »modernek«-nek tanulságul. Én egy hasonló levelet írtam hozzá s ő minden szavamat helyeselte. Gyűlöletemnek, mózesi haragomnak ő ad hangot ékesszóló ároni nyelven. / A levelet olvastasd el mindenkivel, de ne hagyd senkinél, mert Babics minden sorát megőrzöm, s ha elveszne az – valósággal vigasztalan lennék.”4
1929-ben, majd’ negyedszázad múlva a Babits-levél újra előkerült. Az elhíresült Ady-revízió ügyében Babits is cikket írt Kosztolányi véleménye ellen, aki a Babits részéről őt ért támadásra visszatámadott. Önigazolásul „megzsarolta” Babitsot, hogy előveszi a régi levelet, melynek létezésére szóban több alkalommal utalt is. Erről többen is írtak.
Gellért Oszkár kétes hitelű visszaemlékezésében egy telefonbeszélgetést idéz, amely állítólag Kosztolányi és közte zajlott le:
„– Felelni akarok a támadásokra a Nyugatban.
– Majd beszélek róla Babitscsal. Bár kötve hiszem, hogy beleegyezik. […]
– Hát akkor majd elégtételt veszek tőle és megírom majd azt is, hogy mi volt az ő véleménye Adyról.
És fölolvasott egy nagyon csúnya mondatot, melyet Babits még egyik ifjúkori levelében írt neki Adyról. […]
– Ne bolondozz!
– Miért? Azt gondolod, hogy Babits öngyilkos lenne, ha azt a mondatot most idézném?
– Szó nincs róla. Csakhogy tőled a legnagyobb ízléstelenség lenne, ha azt a nyomdafestéket sem tűrő mondatát a fejére olvasnád.
– Hát ha nem helyesled, akkor lemondok róla. De azt megjegyzem magamnak, hogy most cserbenhagyott…”5
Rába György viszont Kosztolányi fiára, Ádámra hivatkozik: „Az Ady-revízió alkalmából Kosztolányi, amint ezt Ádám fia szóbeli közléséből tudom, töprengett a nevezetes levelek kinyomtatásán, és csak Babits barátságának elvesztésétől félve tett le a gondolatról. Gyergyai [Albert] meg azt erősítgette, Babitsot Kosztolányi publikációs tervének puszta hallatára az öngyilkosság réme ejtette hatalmába.”6
A két visszaemlékezés ellentmond egymásnak. Az igazság nyilván valahol középen van, hogy Kosztolányinak valóban megfordult fejében a levél publikálásának gondolata, de később letett róla. Így a hírhedt Babits-dokumentum a szakma szemérme miatt sokáig csak cenzúrázva jelent meg7, s a Babits Mihály levelezése című kötet közölte teljes terjedelmében először.
A Központi Antikvárium áverésén elkelt példányban szereplő tulajdonosi bejegyzés maga is érdekes: a fiatal Kosztolányi itt még nem zölddel írt, s éppen „próbálgatta” az aláírását. Később a hurkot elhagyta. A kötet kötése vélhetőleg szintén az ő ízlését tükrözi, gyűjteményének fontosabb darabjait beköttette.
Viszont fontos megjegyezni, hogy a kötetben nincsenek jegyzetek. Kosztolányi olvasói szokása volt, hogy könyveit nem fetisizálta, hanem „használta”: a fontosabb részeket aláhúzta vagy a margón megjelölte, több helyen marginális jegyzeteket is tett, kiváltképp a számára fontos könyvekbe, vagy azokba, melyekről kritikát írt. Emellett „csaknem minden könyvbe beleragasztotta írójának akár újságban megjelent fényképét is”.8
El lehet játszani a gondolattal, hogy ebből a példányból miért hiányoznak mindezek. Talán azért, mert Kosztolányi (és Babits) eleve jegyzetelés nélkül frissiben olvasta az Új verseket, és Kosztolányi a későbbiekben, a valószínűsíthető újraolvasások során sem írt a kötetbe. Olvasói szokását ismerve ez szinte elképzelhetetlen. Talán ezt a példányt, még az újraolvasások előtt, Kosztolányi újra kölcsönadta valakinek, s a kötet nem jutott vissza hozzá, elkeveredett, ezért nem jegyzetelt bele; ennek valószínűsítéséhez tudnunk kellene, hogy Kozocsa Sándorhoz honnan került. De az is lehetséges, hogy ez egy olyan másodpéldány, amelyet Kosztolányi – még fiatalon – szerzett be a talán rongyosra olvasott és jegyzetelt első helyett (vagy mellé). Mindez azonban már csak feltételezés.
A fényképberagasztás elmaradásán – tudva a két költő viszonyát – nem lehet csodálkozni. Az ajánló sorok hiánya szintén nem meglepő: egyetlen Kosztolányinak szóló Ady-dedikáció sem ismeretes.
A Kosztolányi család másik tagjának azonban bizonyosan volt otthon Ady által dedikált kötete. Kosztolányiné így emlékszik vissza Adyval történt megismerkedésére: fiatal színésznő korában, 1909–1910-ben az egyik előadás után a Három Hollóba ment egy kis társasággal. Ott – mint írja – „tüstént odainvitáltak bennünket egy úgynevezett páholyba, ahol öten-hatan ültek már férfiak. […] A csoportban – nyilvánvalóan – Ady volt a központ. Nem nagyon figyeltem rájuk, két dologra azonban határozottan, véges-végig emlékeztem. Arra, hogy Ady utcai nőkkel való szerelmeiről beszélt, igazán szabadosan és részletesen – nyilván már sokat ivott –, és ámbár színháznál általában divatozott az efféle hangnem, itt, ebben a csaknem idegen társaságban énrám zavaróan hatott. A másik, amire emlékeztem és emlékszem, Kosztolányi nevével kapcsolatos, akiről meg éppenséggel semmit nem tudtam, s csak néhány hét múltán találkoztam vele először a Vígszínház nézőterén.” A társaságban a visszaemlékezés szerint az Ady-hívek Kosztolányi újonnan megjelent verseskönyvét bírálták, viszont maga „Ady nem tett megjegyzést”. Kosztolányiné bevallja: „Egyébre nem emlékszem ebből az estéből, s erre is csak azért, mert […] hamarosan ezután megismerkedtem Kosztolányival, akinek azonban soha nem említettem ezt.”9 A feleség, aki vélhetőleg erősen konfabulál ebben az esetben (is), azt szintén elfelejtette, hogy Ady talán éppen ekkor dedikálta számára a Szeretném, ha szeretnének (1910) című kötetének egy példányát.10 Talán ezt sem mondta el soha férjének?
Tény azonban, hogy az Új versek fenti példánya valóban Kosztolányi könyvtárából származik, amelyben vélhetőleg – hiszen írt róluk – a többi Ady-mű is megvolt. Tény az is, hogy e tétel egyik központi darabja lesz a hamarosan megjelenő Kosztolányi Dezső könyvtára című katalógusnak.
Az Új versek kölcsönadását követő, Babitscsal való levélváltás maga is következmény volt: mindkettőjüknek kialakult már előzetesen egy benyomása, képe és értékítélete Adyról. Egyiküknek sem kedvező.11 Babits viszont az elkövetkezendő évek során Ady pártjára állt, Kosztolányi nem. 1905–1906-tól forrt benne Adyval szemben valami néma, eltitkolt (vagy alkalomadtán éppen elismerésnek álcázott) „harag”, amelynek utolsó előtti „fellángolása” az 1929-ben megjelent Az írástudatlanok árulása. Különvélemény Ady Endréről című esszé lett. Ez, és az ennek hatására kirobbant Kosztolányi-ellenes hangulat közismert.
Az azonban már kevésbé él a köztudatban, hogy Kosztolányi, Babits zsarolásán túl, valóban felelni, válaszolni akart a támadásokra – levelek és sajtóban megjelent nyilatkozatok igazolják ezt –, s bár maga az újabb írás nem készült el, töredékei fennmaradtak: a Diktatúra és irodalom című „válasz, vallomás” jegyzeteit Illyés Gyula adta közre.12
Az pedig eddig a szakirodalom figyelmét is elkerülte, hogy Kosztolányi – egy nyilatkozat szerint – nemcsak hogy választ, de egy Adyról szóló könyvet tervezett! A Toll című folyóiratban július 14-én megjelent Különvélemény által kiváltott hatás olyan „intenzív” volt, hogy bő két hét múlva, augusztus 4-én a Magyar Hírlap már az alábbi hírt hozhatta nyilvánosságra: „Kosztolányi Dezső ír könyvet Adyról: részletesen kifejti véleményét, azt a különvéleményt, amit már egyszer publikált A Toll hasábjain. Kosztolányi kikel az ellen, hogy szerinte túlzásba viszik az Ady-kultuszt, és összefoglalja, részletezi összes szempontjait, melyek arra ösztönözték, hogy revízió alá vegye a nagy költő értékelését.”13
Lehetséges, hogy Kosztolányi valóban egész könyvet tervezett Adyról, melynek címe talán Diktatúra és irodalom lett volna. Ez azonban nem készült el. Mint ahogy az a másik munka sem, amelyet ugyanebben a cikkben már mint megjelenés előtt álló kötetet hirdettek: „Kosztolányi Dezső most fejezte be A mostoha című regényét.” A Mostoha is, mint tudjuk, töredékben és jegyzetekben maradt.
Nem feltétlenül kell „a sors iróniáját” látnunk ebben. Kosztolányi sok munkán dolgozott ekkor, a versek, hírlapi írások és a Mostoha mellett ekkor születnek pl. legnagyobb számban az Esti Kornél alakját szerepeltető írások; ezeknek az Ady-revízióval való kapcsolatáról szólni nem e dolgozat tárgya. A nyilatkozat amellett persze, hogy valós szándékból és érzelmekből született, talán csupán az újdonságra vágyó olvasók, a szenzációra éhes újságíró kollégák és az önmaga számára tett kegyes „hazugság” volt, melyet a napilap olvasói hamar elfelejtettek, csak a (néha túl) szigorú emlékezetű irodalomtörténet nem. Tény, hogy az Ady-könyv terve mindörökre terv maradt, két szempontból mégis az életmű, és kiváltképpen a kései Kosztolányi munkásságának legjelentősebb fordulópontja. Egyrészt műfajilag újítást hozott, hiszen ezután születnek meg Kosztolányi tollából a nagy esszék (pl. Lenni vagy nem lenni, A magyar nyelv helye a földgolyón), másrészt azonban éppen hogy előzmény és folytatás nélküli „egyedüli példány”. Mivel az Ady-élmény hatására utolsóként született írás kéziratos fogalmazványtöredék maradt, amely így – a befejezés és a publikálás elmaradása miatt – nem ment át a homo aestheticus gondolatszűrőjén, a Diktatúra és irodalom éppen őszintesége miatt az egyik, ha nem a legfontosabb Kosztolányi-vallomás.