NAPÚT 2007/3., 86–87. oldal
Tartalom
Sonkoly Tímea
Városi dioptria
Dimény Árpád
lángolj, de ne égj el
Varga Borbála
látóhatár
a csónakházból meglógott Van Gogh
neki is elege volt
csak képét hagyta ott
és künn a folyón
a jéghabot
az úszó békét
a hullám színét a szenet
s a távlatot
te is meglógsz egyszer
és látod
amit Van Gogh
láthatott
Elmaradt találkozás
haragról gőgről szerelemről
kéjről gyönyörről szégyenről írtál
szólhatnék most a győzelemről
de magadból többet te se bírtál
mint bárki más míg drága ruhákba
bújtatott szavakkal kerestelek fel
könyvet adtál magad helyett
pedig csak téged keresett
szó tekintet télvégi nátha
találkozhatnánk egyszer? hátha…
megtorpantál vagy csak ámítás
volt az írás és te csak szeretnél
az lenni akit képzelsz, számítás
vagy reklám fontosabb ezeknél?
meglepődve néztél nevetted
hogy érted magamba öltözöm
címet adtál de félretetted
képem és maradt a közöny
Evangélium szerintem
A fürdő közel, de belehajítni
nincs emberünk.
Itt a pillanat, de kiélni ízét
nincs szellemünk.
Omlik a ház és kiszakítják
élők közül az élet titkát
ha van ilyen.
De nincs ki megmutassa
amit amúgy is lát a szem.
Ha megtölti valaki élettel e házat
lázat
érez a tömeg.
Ellenáll,
fékez
s míg kiabál, a szöveget zavarral
tölti meg.
Minden ócska limlom, kacat,
facsavar dugóhúzó marad
mert szent ereklye
hátha tőle eredne
valamikor
egyszer
majd
az üdvösség – vagy gereblye
dereglye, derelye, bármi.
Hátha valamit még lehet csinálni.
Elporladnak a fátylak, kendők
esztendőink csak eltelendők.
Közben szú meg pók meg rosseb
mindent elszúr, póker? rossz lett
s mi még mindig itt a parton
lógunk akasztottan a tartón
béna rongyok, használatlanul
miccenésre sincs tőlünk az úr
vagy a víz vagy ahogy tetszik
és minden nap megint
de a józanság elbetegszik
semmit se szól és legyint