NAPÚT 2007/3., 3–8. oldal

Tartalom

Lászlóffy Aladár
rovata

Kántor Zsolt
Trafó, Thalassa: kávék

¹ Az idézet Kuntár Lajos: Hármaskönyv Csörötnekről. Vas megye Tanácsa Kiadói Alap. Szombathely, 1990. nagyszerű könyvéből való. A jeles szerző a falunak abból a Felső-szer részéből való, ahol én is születtem.
² Lásd Perjés Géza: A szentgotthárdi csata. In: Szentgotthárd. (Szerk.: Kuntár Lajos és Szabó László.) Szombathely, 1981. 117–172. p.
³ Lásd: Juszt László: „…és én mégis élek!” A farkasfai akció. Mai Nap, Budapest, 1990.

Báger Gusztáv

Család, nemzet(ség)

    Alaphang (Bevezetés a transzcendens család antropológiájába). Mint keresztény hívő, elsősorban Isten családjához tartozom, ez szabja meg létezésem kereteit, határait, Jézus Krisztusban van szuverenitásom, identitásom kulcsa és záloga, Aki újjáteremtett és újjászült az Ő vére és megváltása által.
    „Az egész emberi nemzetséget egy vérből teremtette Isten, hogy lakozzanak a Földnek egész színén, meghatározván eleve elrendelt idejöket, lakásuk határait.” Pál apostol írta ezt az Apostolok cselekedetei 17. részének 26. versében.
    123 ízben szerepel a Bibliában a család szó. Ez is jelzi, hogy ezt a kis szociológiai sejtet szereti, gondozza az Úr. Nem véletlen, hogy Jézus unokatestvére volt Keresztelő János is. Ruth pedig moabita lévén mégis ragaszkodott Naomi családjához, bár meghalt a férje, Obed magot támasztott neki, így a Megváltó egyik üknagymamája lett. Családok kerülnek áldás alá, ha elhív valakit az Úr.
    Az én családomat is kiválasztotta az Úr, hiszem. Őseim áldott emberek voltak, akik hittek a Szabadító Jézus Krisztusban. Ezért a bibliai hit övezi körül a családfámat.
    És ez itt történt, történik az Őrségben, a magyar–osztrák–szlovén határtalálkozó vidékén, a Kárpát-medence e zöldszív szegletében, ahol a gyermekkorom a Rába folyóval kanyargott. E folyót mostanában – nagy bánatomra – fehér vegyi habok színezik át és sorvasztják el.

    Színtér (Genius loci – A hely szelleme). Édesanyám a csörötneki határból hazafutva majdnem elkéste a születésemet 1938-ban, amikor Tandori Dezső is született, és már újra fűteni kezdték Európa katlanát.
    Szülőfalum, Csörötnek „etimológiáját a szláv Cretnik – mocsaras erdő, berek jelentésű szó adja. 1350: Chyrenuk. 1549: Cherethnek judicatus, et Berekal. 1570: Chyrethnek et Berk allia. 1588: Cheretnek et Berekallia. 1598: Cheretnek et Berekallja. 1620. Tseretnek. 1651: Cseretnek, 1690: Külső Cherepnek. 1721: Schrietling. 1732: Schrittling »Gericht«. 1763: Gross, Klein Schrötling, vagy Nagy, Kis Csörötnek. 1858: Csörötnek.”¹
    A falu Szentgotthárdtól – Magyarlak után, ahonnan apai ágon származom – a harmadik a Rába-völgyben, mégis jogos az Őrség részének tekinteni. A termékeny, patakokkal szabdalt táj két szelíd dombvonulat közé szorult. A déli mögött húzódtak meg az őrségi falvak, az északin túl pedig az osztrák települések.
    Szülőfalumat ősidők óta a környék központjának tekintették. Földrajzi fekvése mellett – például egy 1785-ben készült térkép szerint itt ment keresztül az Őriszentpéterről érkező postaút – azzá tette az 1183-ban alapított szentgotthárdi ciszterci apátság határában működő Huszászi uradalma, a Rába hídja, valamint malma és később villanytelepe is. Az átkelőhely (híd) miatt gyakran vezetett ide a hadak útja. A hatalmas török had 1664-ben itt akart átkelni a Rábán, ám ezt a császári erők megakadályozták, és így csak a folyó jobb oldalán tudott továbbvonulni Szentgotthárd felé.² Az elvesztett csata után a törökök itt maradtak még három napig, és néhány, az erdőbe menekült ember kivételével kiirtották a falut.
    A falu régen a szőlőhegyen volt, és ott állt szép temploma. A templommal kapcsolatban különös mondát őriz a szájhagyomány. A faluban karácsonyi éjféli misére készültek. A várakozókat a pappal együtt azonban igencsak megdülöngéltette a hegy leve. Az úrfelmutatáskor azonban ijesztő, hatalmas hangok kíséretében süllyedni kezdett a templom, és eltűnt a föld alá. Azóta a templom minden hetedik év karácsonyának éjjelén felemelkedik, és közelről kísérteties, mennyei énekeket lehet hallani. Gyermekkorom próbálgatásainak többször is színtere volt a történet helyszíne, a Zsohár-kút, ám a csoda – nem úgy, mint néhány öreg számára – nekem mindig elmaradt.
    Vagy bizonyos átvitt értelemben, mégsem? Igen, mert a csoda végül is megtörtént, hiszen a falunak többszöri nekibuzdulás után nem volt temploma, csak Takács Gyula kiváló plébános atya és hittudós szervező tehetségének és buzgalmának köszönhetően tudott kiemelkedni a földből a 360 m2 alapterületű modern templom, amelyet 1986. szeptember 29-én egy római bíboros szentelt fel.
    Az a megtiszteltetés ért, hogy a falu számára idegenforgalmi látványosságot is jelentő, szép templomban a zászlószentelő és címeravató ünnepi szentmisén én mondhattam az ünnepi beszédet 1999. október 31-én. Szülőfalum visszahívott, keblére ölelt. Az alábbi mondatok keringtek a fejek felett:
    „Kedves mindnyájatok, földijeim! Nagy öröm és megtiszteltetés számomra, hogy a főtisztelendő plébános atya, Csörötnek polgármesterének felkérésére, engedélyt adott arra, hogy a falunak ezen a megszentelt helyén, a szentmise keretében szóljak Hozzátok. Megköszönöm Dr. Takács Gyula plébános atyának és mindazoknak, akik közreműködtek, hogy e szép vasárnapon, a zászlószentelés és a címeravatás ünnepnapján elmondhatom gondolataimat.
    Isten minden személyt azzal határoz meg, hogy megmondja, mit vár tőle. Ehhez lelket ad. Krisztus törvénye tehát azt mondja, hogy mindenkinek kötelessége okosan, jól sáfárkodni azzal a tehetséggel, amit Istentől kapott; kötelessége hasznosítani, kiaknázni a tehetségét.
    Kedvező adottságai, lehetőségei azonban nemcsak az embernek, hanem annak a helynek, falunak, városnak is vannak, ahol élünk. Ezt figyelembe véve, tehát akkor tudunk megfelelni Krisztus törvényének, ha úgy használjuk fel a tehetségünket, hogy egyidejűleg cselekvően hozzájárulunk azoknak az értékeknek, közösségi és természeti adottságoknak a kihasználásához is, amelyekkel a szülőhely, illetve a tágabb szülőföld rendelkezik. A mindennapi életben ezért folyamatosan feladatunk a közös munkálkodás, egymás segítése. Az egymás iránt érzett mély szolidaritás, ez a nagyon fontos és szép érték a mi felfogásunkban aktív. Különbözik attól a passzivitástól, ami például a hindu-indiai vallásban és kultúrában jelen van, melyek szerint a szegénységben és a nyomorban való részvétel a fontos, az érték, és nem a nyomor megszüntetéséért történő munkálkodás. Ha látunk 100 éhezőt, akkor mi nem azzal fejezzük ki a szolidaritásunkat, hogy odaülünk melléjük a 101., a 102. stb. éhezőnek, mert mi az aktív szolidaritást valljuk, melynek parancsa röviden úgy szól: az éhezőknek adjatok enni.
    Kívánom, hogy a község felavatott címerében, a bennünket a világgal összekötő, a messzi távolból jövő és a messzire tovatűnő Rába folyó és annak összekötő hídja ilyen együttérzésnek, ilyen szolidaritásnak legyen a jelképe.
    A falu adottságait, a szorgos kezek mindennapi munkáját jól fejezi ki a címeren látható vízikerék is. Ez a kerék turbinák meghajtójaként az áramtermelés, a fény forrása. Sokan emlékszünk, nem is olyan régen még a falu kis villanytelepén előállított áram fénylő körében hajoltunk az iskoláskönyvek fölé. A fény forrása számunkra azonban ennél többet is jelent: egyben jelképezi az isteni fény, a Szentlélek forrását, erejét is. A vízikerék másik, malmot meghajtó feladatában az egyik legalapvetőbb emberi szükségletet megtestesítő mindennapi kenyér és ezáltal a faluban a nagy múltra visszatekintő földművelés, a határban a kötött, kemény agyagos földdel folytatott nehéz küzdelem szép jelképe. Még akkor is, ha a malom már nem működik, csak mélyen bennünk, idősebbekben duruzsol, akik zsigereinkben még ma is érezzük a malomban őrölt gabona friss illatát.
    Az embernek alapvető szükséglete a bor, a vidámság és az öröm is. A kánai mennyegzőn Krisztus jelenlétével bizonyítja ezt. De a bor orvosság is, az egészséghez is fontos. Az irgalmas szamaritánus például bort és olajat öntött a koldus sebeibe. Mindennek és az újból kivirágzott szőlőhegynek a jelzésére egy nagy, dús szőlőfürt szolgál a címeren.
    A község beszédes, szép címerét a templom teszi teljessé. A címer összetartó pajzsában így találkozik össze a két legfontosabb: a krisztusi és az emberi. Mert a templom nemcsak anyagból épül, hanem az isteni és emberi szeretet ötvözetéből is. Így az Ige temploma élő kövekből álló család. Az egyház élő jelenlétének építészeti alkotásban való kifejezése ezeréves keresztény múltunk mellett egy másik lélekemelő jubileum, a kétezer éves kereszténység miatt is a legtermészetesebb dolog.
    Szeretett szülőfalum, Csörötnek – saját elhatározásból – ma ebben a címerben fejezi ki önmagát, és ezt a címert varrja fel zászlajára. A falu lakossága önmagát tiszteli meg a felavatott címerben és a felszentelt zászlóban. Erre a magasztos pillanatra Csörötnek nyolcszáz éves történelmében most először került sor. Ezért a felavatott címer és a felszentelt zászló egyben az elmúlt, szép és nehéz idők, évtizedek, évszázadok jelképe is. Hordozója annak az üzenetnek, hogy az itt élő emberek úgy tudtak mindig sáfárkodni a tehetségükkel, hogy a faluközösség összetartó céljairól, érdekeiről sem feledkeztek meg, és így képesek voltak maradandó értékeket létrehozni. Ez a tapasztalat különösen fontos napjainkban, amikor a gyakorlati megvalósítás útjára léphetett az önmagát ellátni és igazgatni képes civil társadalom. Ennek megteremtése elsődlegesen maguknak az embereknek és közösségeiknek az erkölcsi kötelessége és gyakorlati feladata. A közösség címere és zászlója – e virágzó hagyomány szellemében és a biztató, új fejlődési távlat jegyében – arra kötelez bennünket, Csörötnek szülötteit és polgárait, hogy a lehető legnagyobb odafigyeléssel, segítő elkötelezettséggel és szeretettel éljünk egymás és a közösség iránt.
    Kérem Istent és Jézus Krisztust, adjon erőt mindennek a valóra váltásához. Köszönöm a megtisztelő figyelmet!”

    Három pokol (Seol, Abüsszosz és Abaddón). E színtéren élő őseim küzdelmes életéről alig van írott emlék, és csak néhány generációra fut vissza az emlékezet. Többségük önállóan gazdálkodó földműves vagy vadász volt, akik el tudták kerülni a jobbágyi sorsot. (Talán az se véletlen, hogy anyai ágam családneve: Vadász.) Közülük többen voltak iparosok, katonák, és végeztek közigazgatási munkát is.
    A család katona tagjai valóságos sötét és széles árnyékot húztak fölénk az elmúlt században. A szomszédos Magyarlakról származó nagyapámat nem ismerhettem, mert az első világégés olaszországi Isonzó-pokla után sebeibe belehalt egy bécsi kórházban. Vele kapcsolatban csak arra a síró hangra emlékezhetek, amit fekete ruhás, töpörödött dédnagyanyám préselt ki mindig magából, amikor kisgyermekként meglátogattam.
    Édesapámat, Báger Józsefet csak kék trikójáról ismerem. Apai nagyanyám házával szemben, a Diókertben történt, hogy – az épülő családi házunk körül – egyszer a nyakában ülve lovagoltam egy kék trikó nyergében. Talán azért is szeretem a kéket, az ég színét, ahová fölröppentette egy akna a Don-kanyari csaták poklából. A falu temetőjében az emlékezés oszlopán szerepel a neve barátai társaságában:

    Édesanyám nem ment újra férjhez. Velem együtt még akkor is várta a várhatatlant, amikor édesapám „eltűnéséről” hivatalos értesítést kapott. Csak várt és várt. Velem. Ugyanazt tette, mint apai nagyanyám. Csak sírt és sírt. Csak imádkozott és imádkozott. Ahogy a Példabeszédek Könyve írja a Bibliában (10.27.): „Az Úr félelme a napokat gyarapítja.” És a Példabeszédek 11.16.: „A kedves asszony megszerzi a dicsőséget.” Így járt Édesanyám is, Istenben talált vigasztalást.
    Drága jó Édesanyámra, a dohánygyári és textilgyári munkásnőre, a rendőrségi szakácsnőre, majd a későbbi szociális otthoni főszakácsnőre az 1950-es években még egy újabb terhet dobott a Kárpát-medencei történelem. Nem volt elég, hogy a család felkerült a kuláklistára, éjjel a holminkat zsákokba becsomagolva vártuk a kitelepítést, és minden reggel hálaimával köszöntük meg, hogy az megint elmaradt – és talán ezért is végleg elmaradt, másért jött a nagy fekete autó: az ÁVO elvitte vallatásra őt a szombathelyi és budapesti (Fő utcai, Andrássy út 60. alatti) poklaiba. Anyám tudta viszont az igét, Máté evangéliumából: „Ha megbocsátjátok az embereknek az ő vétkeiket, megbocsát néktek a Mennyei Atyátok.” (Máté 6. 14.)
    Abban az összeesküvésben való részvétellel gyanúsították, amelyet Tito az osztrák imperialistákkal szervezett – a szomszédos, négyszáz lelket számoló kis őrségi falun, Farkasfán keresztül – a népi demokrácia megdöntésére.³ Édesanyám az ártatlanul kivégzett áldozatokkal 1952–53-ban hét hónapig rettegett a börtönökben. Az áldozatok piszkának felmosása, hajának rángatása és tiszta nőiségének gyakori kétségbe vonása sem törte meg, hogy mást mondjon, mint az igazság. Feljelentési kötelezettség elmulasztásának büntette miatt a Budapesti Hadbíróság 1953. július 14-én hét hónapi szabadságvesztésre ítélte.
    Mindezzel kapcsolatban álljon itt két idézet két hivatalos dokumentumból:
    1. Budapesti Katonai Bíróság: „Ezt az elítélést az 1990. évi XXVI. törvény 1. §-ában írt rendelkezések folytán semmisnek kell tekinteni.” (Budapest, 1990. november 20.)
    2. Kárpótlási Hivatal: Hatósági bizonyítvány (összesítés): „Az Országgyűlés határozatainak szellemében a Magyar Köztársaság Kormánya is megköveti Önt és hozzátartozóit a személyes szabadságot korlátozó jogtalan sérelmeket okozó intézkedések miatt.” (Budapest, 1991. július 15.)

    Utószó. Édesanyám számára a meghurcoltatás gyötrelmeinél az idő lassú múlása, a „fátuméletkor” várása jelentette a nagyobb fájdalmat. Ez az életkor 26 évet jelentett: Édesapám, apai nagyapám is ebben a korban távoztak a háborúk mezejéről az örök aranymezőkre. Megnyugodni csak a leghosszabb század hatvanas éveinek közepén tudott, amikor betöltöttem a 26. életévemet. Erről vall az alábbi opus, amely genealógia és nemzeti sors-tükör egy szövegen belül, hisz benne végigfut a történelem íve, vonala, másrészt a személyes tradíciók is kibontakoznak általa.

Történelmi családfa

Egyik ősöm ranglistán volt
a megyénél alispán volt

Szépapám Mostar-ban szolgált
tőrkésbe verték az orrát

Nagyapám Isonzónál harcolt
fedezéke öt centi karc volt

Apám a Don-kanyarba vitték
egy aknába zárták a szivét

Anyáim feketében jártak
éjjel csak angyalokkal háltak

Anyáim hajtották a rokkát
fonalainkat tovább fonták

Én is láttam egy világot
mit a forgószél felszántott –

Családfánk ilyen az Őrségben
és ma is itt áll – őrségben

(az Örök párbeszéd című kötetből)

    Ebből is látható, hogy összefügg a személyes sors és a nemzeti karakter. A család dióhéjában megtalálható az ország, mint lét és lélek. S ezek a kis családfák egyetlen nagy nemzetközi világfává lombosodnak, amelynek a csúcsán összeér minden nemzet, Jáfet, Gómer, Magor, Góg, Sém és Khám és Jáván, Madai és Thubál. Ahogy az az 1. Mózes 10.-ben leíratott.
    De a mi sorsunk ezen belül is egyedi, megismételhetetlen. „Ők fogják ceruzámat…”, én meg írom a Grand Récit (a Nagy Elbeszélés) mondattöredékeit.

A lap tetejére