|
NAPÚT 2007/3., B/2
 Tartalom
 Báger Gusztáv
Család, nemzet(ség)
|
|
Lászlóffy Aladár rovata
zt mondják: a régen kihalt népek vitték magukkal a legtöbb tanulságot. Vagy úgy is lehetne közelítni, hogy a már kihalt népek kihalásának oka, egyik méreg-adagja, szomorú tényezője épp ez volt, hogy meggyűlt bennük, úgyszólván felgyűlt a méreg. Hogy mégis újra meg újra elkezdődik, annak oka nem egyszerűen az, hogy Húsvét-szigetien rokontalanná és kiolvashatatlanná száradtak a tanulságok, a semmit a semmihez nem kapcsoló atlantiszi mélység és sötétség nem a társtalanság, a rokontalanság értelemvesztésén múlik, bár lehet benne valami, hogy amiképp a kis fűzfapoéta és a törpetehetségű szobrász időnként indulatosan kezet emel készülő művére, gyűr, szakít, szemétkosárba hajít, vagy kalapáccsal töri össze, fakanállal lapítja szét amit már (vagy még) a maga korlátolt, de hirtelen megvilágosuló belátása annak lát be: rossznak, elhibázottnak, tehetségtelennek… nos ha van ilyen kicsiben, mikróban, miért ne lehetett volna párszor hasonló felindulása magának a Teremtőnek is, hogy visszagyűrte a szerszámosládába, a Carrara előtti tömbökbe és a betűszekrénybe az elkezdett, de kegyvesztett mű-csírákat. Nem ilyen pofonegyszerű lehet a magyarázat, hogy majdani régész-gigászok egyszer csak valami mega-ásatáson olyan szemétgödröket találnak, melyek tele lesznek előző világ-vázlatok, számukra és beláthatatlan idővégtelenség számára értékes adatokkal, leletekkel, mutatókkal. Ami megvan, megmaradt máig, mégis bőven elég volna bárminek kitalálásához, felismeréséhez, restaurálásához, ha volna szükség ilyesmire. Ha volna ilyen. De nem efféléből van, lesz, gyűlt fel a hiány. Itt van mindjárt elöljáróban az egykori, vagy mesebelibben az egyszeri erdélyi püspök esete (felmentek a hívek hozzá valamelyik faluból, hogy váltsa le a papjukat, mert mindig ugyanazt prédikálja. Aztán mit prédikál? Hát azt ők ugyan meg nem jegyezték, de… Nahát menjetek haza fiaim, s még hallgassátok pár évig, akkor gyertek vissza…). Vajon melyik magyarság volt ez? Már a hetu-magyar, vagy az Urálon-túli, Urálon felüli, a Dzsingisz előtti több ezerszer egy északa valamelyik népe? A proto-mandzsu, a tungúz-hercegnőké, ahova még ős-Behring-szorosokon eveztek át mini-Titanikokon súgni ős pueblók hiperegyetemeiről valakik.
Mert túl a Waterlookon, Oxfordokon Sorbonne-okon – a végső döntés, már a győzelem birtokában, egy dupla vagy semmi alpári szenvedélyével kívánt MÁSIK eredmény. S hogy ez jöhessen ki, dobókockás megoldásokig jutnak el a mindenkori jelenlévők. Mint kártyaasztalt, tárgyalóasztalt, rulettasztalt vagy csak egyszerű vidéki vasárnap délutáni privát ebédlőasztalt ülik körül azt a Möbius-szalagot, melynek mentén minden átfordul és újra meg újra előjön, sorra kerül. A halál csak az egyed útján az élet utolsó mozzanata. A nemzet nem hal meg. A halál szempontjából az ismeretlen katona, a győztesé is: veszített. A halál személyre szóló dolog: mindenkinek lehet bármit, színházba, kocsmába menni, nyaralni, enni, csókolni – csak annak az egynek többé soha semmit. A lóverseny táblán a halál addig csak egyik akadály, amíg a többi élhet. Így esik meg, hogy a racionalitás is lehet fatalista, mert végül (egyedenként ugyan) csak egy ismétlődő végzet vár. És a misztikus is lehet valami azértis-kiút, mégis-kibúvó keresője. Istennel is szabad bújócskázni. Ez is emberi jog; és sohasem szoktak egy tökéletes gondolatmenetet, jól csukódó elméletet elvetni igazságtartalma megkérdőjelezése miatt. Ezért történik kezdet óta, következetesen, hogy a leghumánusabb elvek valóra váltásáért szívesen nyúlnak vérontáshoz. Az élet (vélt) érdekében halálhoz.
A válság ugyanis örök, még hogy ha időnként megoldások szakítják is meg; ha csak nem fordítva áll: hogy válságok enyhítik időnként az örök, a végeérhetetlen, szép, nagy, de unalmas megoldást. Ott lenn, ahol a konkrétumok, a mindennapok pokoli paradicsomában, az eleven életben, ahol már, ahol soha nem történelem az Öregisten, hanem az intézkedő őrmester adja ki a parancsokat. „De talán – ahogy Bertrand Russel remélte –, végül, vagyis menetközben mégis sikerül” meggyőzni az emberiséget, hogy járuljon hozzá saját túléléséhez.
|
