NAPÚT 2007/2., 118–122. oldal
Tartalom
Eszes Máté
Flóri
Fecske Csaba
Limerickek
* Plótinosz, A Jóról vagy az Egyről, 9. In: Plótinosz, Az Egyről, a Szellemről és a Lélekről. Válogatott írások. Fordította és a jegyzeteket írta Horváth Judit és Perczel István. Európa könyvkiadó, Budapest, 1986, pp. 345–346.
François Bréda
De amore
Az emberi psziché Gáláns Galádságairól
A pusztán emberi léptékekben nyomon követhető Amor pszichológiai jelenségként való működése a már erőpontos, polarizált, s az ekképp apránként már rendszerré súlypontosuló „para-létezés” legcsíziósabb, legmegütőbb és legtaktikásabb pszicho-biológiai áttételeződése és „alter-egoizálódása”.
Valójában a fenomenológiai fejlődés statikus kronológiájában az ontológiai jelenségek szinkronikus egymásban foglaltatása révén a látszólagos egymásra következés, avagy a mozdulatlan participatio azaz az Egészben való Részvétel nem úgy fest, mint azt hinnők, avagy mint ahogy azt a diakronikus teológiai dogmatikák megfogalmazzák különben az emberi logika számára hozzáférhető és hihető nyelven.
Nem, nem az Amor származik egy adott, világokat teremtő, kozmikus föltöltöttségű „végtelen pillanatban” a „Lé”-tezésből, az Ex-istentiából, hanem fordítva: az Ex-istentia, a Létezés, az Egyetemleges „Lé” csapódik, cseppfolyósodik, párolódik-desztillálódik-főződik „ki” (vö. lat. ex, ki) az Animát, a „Lelket” összesűrítő Amorból.
A Lélek klasszikus filozófiai fogalomként: Anima ontológiai „nehézvíz”.
Ebben a minőségében a Lélek a még strukturálatlan, sarkítatlan, para-kaotikus Amort – a világpörgető „Szerelmet”, a Létezés előtti, konfúz „Áramot”, az „Animatort” – vagyis a létrejövő Szerkezet „Rugóját” – kikövetkező, további, egzisztenciális „atomrobbanás” nyersanyaga.
Ebből a tényből kifolyólag az Amor nem más, mint az Anima – az arisztotelészi Első Mozgató, a Primum Movens – fenomenológiai rövidítése, kivonata, sűrítménye és gyakorlatiasult áttétele.
Az általános létezéselméleti travesztia ökonómiájában az emberi, „elemi” elme számára ismert Létezés nem lehet egyéb, mint a Szerelem-Szeretet egyik kozmogóniai maszkja.
Az Anima – a Lélek – az Amorban rejtőzködik el.
A Szeretet-Szerelem pedig a Létezésben, amelyben mintegy önmagából kiszállván külsőül.
Eme transzcendens bújócska egymásba dobozolódó orosz babái között az állandó álarcviselés arányfüggvényű szabályai érvényesek.
A Létezés, a kinyilatkoztatott – az Ex-istentia, az érzékelhető – mintegy lefátyolozza, eltakarja a Lelket, az Animát, a Primum Movens-et, az Első Mozgatót.
Az Anima – a Létezésbe elbújt Lélek – pedig az Amort – önnön kvintesszenciáját – kendőzi és bújtatja el.
Azaz röviden: a Lélek „háza” a Létezés, vagyis az Anima „háza” a Létezéssel egyenértékű Amor.
Eme onto-szemantikailag megfejthető „fenomenália”, ez a gonszeológiailag is fölfogható-megismerhető jelenség-lánc s némiképpen a mágikus-totemisztikus Ouroborosz archetípusában is modellizált episztemológiai és jelentéstopológiai „Gyűrű” a következőképpen néz ki:
a
Létezés
a
Lelket,
a
Lélek
pedig
a
Szerelmet-Szeretetet
kódolja.
S hogy a Jó Odafent van, bizonyítja a szerelmi vágy, a lélek testvére is, ezért is kapcsolják össze a festmények és a mítoszok Erószt a Pszükhékkel.
Minthogy más a lélek, mint az Isten, ugyanakkor Őtőle származik, szükségképpen szerelmes Őbelé.
Ha a lélek odafönt időzik, az Égi Erósz lakozik benne, idelent azonban közönségessé válik. Odafönt ő az égi Aphrodité, idelent azonban közönségessé válik, mintegy szajha lesz belőle.
Minden lélek Aphrodité.
Erre a titokra utal Aphrodité születéstörténete, amely szerint Erósz együtt született Aphroditéval.
A lélek tehát természetes állapotában az Istenbe szerelmes és Ővele kíván egyesülni, akár egy hajadon, akit nemes szerelem tölt el nemes atyja iránt. Amikor azonban a kérők udvarlásától megtévesztve belép a keletkezés világába, szerelmét másik, halandó szerelemre cseréli, és atyja távollétében szégyenbe kerül. Ha azután meggyűlöli idelenti gyalázatát, megtisztul az itteni dolgoktól, visszaindul atyjához, és ekkor újra boldog.
Aki nem ismeri ezt az élményt, idelenti élményeiből, az itteni szerelmekből alkosson magának fogalmat arról, milyen lehet megtalálni azt, aki után a lélek a leginkább vágyakozik, és gondolja meg, hogy szerelme idelent csak halandó tárgyra talál, aki részéről sok baj éri, és hogy itt csak képmásokat szeret, de még nem is mindig ugyanazt, mert nem találja meg bennük szerelme igazi tárgyát, és mert nem bennük van a jó, amelyet a lélek keres.
A lélek igazi szerelme Odafönt lakozik.
Ő az, akivel igazán egyesülhet, akiből részt kaphat, és akit valóban birtokába vehet, nem csak úgy, hogy testével kívülről köré fonódik. „Aki látta, tudja, miről beszélek”, tudja, hogy a lélek másik életet nyer, amikor Őfeléje közelít és immár a közelében van, amikor részt kap Belőle, és ebben az állapotában felismeri, hogy benne lakozik az igazi élet adományozója, és hogy többé már semmire sincsen szüksége. Sőt, éppen ellenkezőleg, minden mást is le kell vetnünk és egyedül csak Ebben kell megállapodnunk, Ezzé kell válnunk, körös-körül lenyesve magunkról minden mást, ami körülvesz. Így hát sietnünk kell kijutni innen, és neheztelnünk kell amiatt, hogy más dolgokkal vagyunk összekötve, hogy mielőbb egész lényünkkel körülölelhessük, és ne legyen egyetlen részünk sem, amellyel nem érintjük az Istent.
Ekkor tehát láthatjuk Őt is és önmagunkat is, amennyire szó lehet itt látásról. Láthatjuk önmagunkat ragyogásba öltözötten, szellemi fénnyel teljesen, pontosabban, láthatjuk, amint ama tiszta, súlytalan, könnyű fénnyé, istenné változunk, még pontosabban azok vagyunk.*
A tények szintjén a Létezés csak magába foglalja, de nem ő hozza létre, nem ő teremti meg, nem ő „nemzi” a Szerelmet-Szeretetet.
Ellenkezőleg: transz- és metakozmikus demiurgoszként s az állandó, „Természeti” Teremtés – a Creatio Continua – mega-hiper-gigantikus gyakorlójaként, a Szerelem „ötöli ki”, tervezi meg és gyártja le de facto – vagyis „szüli meg” – mintegy futószalagon – a Létezést.
S úgyszintén: nem a Lélektől „szerelődik össze” és alakul ki valójában a Szerelem-Szeretet, hanem a Szerelem-Szeretet „Szervező-erejéből” adódik, létesül és jön Létre a Lélek.
Amor nélkül nincs Anima, azaz nincs daimonikus, dünamisz-Misztikai Mozgó és Mozgató.
Mozgás nélkül pedig befellegzik mindenféle ontológiai „folyékonyságnak”, az egy bizonyos, eleve meghatározott irányba kibernetizált-vezetett-csatornázott, „Uni”-versális Lének és a számunkra ismerős – noha elvontnak és illékonynak tetsző – földi, a tridimenzionalitás Léptékeiben lekicsinyítődő és antropocentrikailag is lecsekkolható Létezésnek.
Ám Amor nemcsak a para-egzisztenciális fenoménumok feminisen megtermékenyülő, ős-fekundációs szférájában elsődleges csupán, hanem az ontologikumon keresztül beszüremkedő és a gyakorlatiasulóan végbemenő befogadás valamennyi – s többnyire az al-tudat archetipizált pulziói révén preformatált – hullámhosszain is.
Avagy más szóval: az amor pszeudo-demiurgoszi esszenciáitól átitatódott állati-emlősi-emberi elme számára nemcsak a Létezés (és az ez által „Világnak” érzékelt, bio-pszichikai info-konstrukt) megjelenésének az oknyomozó problematizálása merül föl „szerelmi kérdésként”, hanem a Létezés mint további fönnállás, a Létezés mint folyamatos subsistentia s mint „inter-galaktikusnak” kikiáltott substantia föltételezése is egy egyetemlegesített „Kozmo-erotika” görbe-tükrében parodizálódik.
A Kozmosz, a „Kinti”, külsőült „Köz-Kincs”, a „kozmetizált” Trend-és-Re-vitalizált-Rend – miként a filozófiai és a „koszos”, „kocsmai” közfáma szerint Kant is hangoztatta a mindenek által óhajtott-epedett közösülésről – „komikus”.
A szexuál-obszesszionális, zoológiai, ál-bölcseleti elménckedés számára az egész fikcionális, goliárd Galaktika s a klasszikus Világegyetem is közösül – pontosabban: orgiasztikusan csoport-Szexel – és a magfizikán túli metafizikának egyéb dolga sincsen szüntelen, mint a mindent nemesítő, alapvetően is nemleges, tagadó-tagoló, szakrálisan szakító és minduntalan szakosuló jellegű – s a kezdeti, robotikus ős-Robbanást folyton-folyvást, „lépcsőzetesen”– fokozatosan és fókuszoltan – lebontó, legyengítő – genetikus Nemzés.
A zoologikum váltig elámul a női jellegű növényvilág vitalitásán: a ráadásul önmagát ál-állati elmének kikiáltó és meghamisító – úgymond: „emberi” – elme számára a létezés nemcsak Kőkori „Kő” és „Kötés”, hanem „Oldás”, „Oldat” és … növénytani „Oltás” is. Solve et coagula.
Ezenképpen a zoológiai gyökerű és meghatározottságú s a vegetális pszichizmustól már a start-vonalon sem elrugaszkodott mérlegelőképesség számára ontologikum és erotikum szétbogozhatatlanul, szétszedhetetlenül összegombolyodik egyféle, episztemológiai gordiuszi csomót, egyfajta megismeréselméleti kozmoszt és zsákutcát képezve-alkotva.
A filozófiai-szellembölcseleti tér-képzetek és kielégületlen fantazmagóriák változatlan, fogalmi háttér-forgatókönyvének a pornográf díszletezés- és szereposztás-technikája szerint a Lé-tezés, az Egyetemleges Szuper-Lé egy olyan ontológiai „Ondó”, egy olyan Koitálisan Kozmikus Szuper-„Sperma”, amely az Isteni Osztás – a Divina Divisióként – is jelenségiesülő, fenomenologizálódó, androgün, hím-nős Divinitas nyilván apai és alapos hímvégtagjából zubog föl, tör, lövell vagy szivárog rendületlen „ki” és elő ugyanama, önmagát kettéosztó, szenvedően szenvedélyesülő és önmagába is mindinkább szerelmes Divinitas női-anyai méhébe, befogadókelyhébe, Uterus-ába, amely a genetikai generációk – a nemi nemzedékek – Első és Utolsó Útjaként és „Ősi Ösvényeként” tapostatva – no meg a mindenkori „Lé-tezés” szimbolikusan is Kutatott Kútjaként – „eszköziesülve”, instrumentalizálva csobogtatja az Élet Örökifjúságot „ontó”, Virilis-Vitális Csoda-Vizét, pata-fizikai Csoda-Patakját, s merkuriálisan, higanyosan híg és forró Mirákulum-Forrását.
A szupra-szexualizált „hé-vízként” pszicho-desztillálódott és oralizálódott lé-tezés-koncepció tehát a nemkülönben „megesett” és pornografizált ráció filozófiai philtrumaként, fél-elméleti s érzékiség-központú – az egyiptomi teológia bá-testét is társító – „báj-itala” gyanánt kerül az évezredek elsősorban mitológiai vétetésű gondolkodásának a terítékére-asztalára, a fáradhatatlan és kezdetien is „bölcsői”, lélek-„bábai”, szakrálisan szokráteszi, maieutikai, bőségesen charme-os, szerelmi bölcselkedés évezredes szümpozionjaira és „bankettjeire”.
Alapsémái és parabolisztikus, agyonhermeneutizált, visszatérő motívumainak a mitologémái szerint az emberi eszmelgés – még ha a legkomolyabb tudományossági díszegyenruháját ölti is magára, önnön, mesterségesen gyártott és színtiszta igazségként elsütött onto-teológiai doktrínái és vallásmetafizikai-ideológiai „rablómeséi” révén az emelkedett hangvételű – és eképp: „szent” – pornográfia és kisbetűsített Szerelem nagy tételekben népszerűsített bulvár-irodalmának a bölcseleti ponyva-könyvtárát gazdagítja.
A latinizáló, ál-erudita, ám erotikus, ondócentrikus, önző Ontológus és a fantazmagóriáiban önmagát latornak önszereposztó, serényen szerelmes Szerény minduntalan fölcserélik egymást.
A földi, newtoni–einsteini fizika léptékeiben megnyilatkozó ál-Alakzatai Al-att a Lé-tezés egész folyamszerű, cseppfolyós, Spirituális „Szupra”-Szörp- és Likőr-szerűsége és a „Misztikus Méze” nem egyéb, mint az eidoszi-formai Edények Lenni, Al-só, Al-anyi, Szub-Sztanciálisan Szub-jektív Al-akjait fölvett és kitöltő Lé-Lek.
A Lé-tezésben az ontológiai „Lé” – a „Lé-Lek” – a „Levés” Lenti-Lenni „Levese” – hullámzik.
A Létezés ebben a neo-mitológiai – s eképp nyilván metaforikus – szövegkörnyezetben nem egyéb, mint egy mesterségesen – azaz: kozmikus „Léptékek” szerint – „lecsapolt” és az egyiptomi teo-fiziológia ka-testjei „kábeleinek” a révén kanalizálódott, kibernetizált, szétvezetett és elosztott „Láp”.
A tháleszi hidro-ontológiai és szakrális arkhé, valamint a liquidumok, a Folyadékok Fizikájának ilyen fogalom-egzisztenciális áttételeképpen a „Létezés” ezenképpen valójában nem más, mint egy ki- és lecsapódott, állandóan desztillálódó Csepp, egy folyékony Mű, egy onto-alkímiai „Opera”, egy amolyan itt „Lenn” „tengő-lengő”, folklór-ezoterikai „Óperenciás” Tenger-Tengely-Óceán avagy az egyiptomi Teológia Taujának Örökifjúságot és Halhatatlanságot adó Élet-„Tava”.
Egyfajta, az emberi elme által megismert létezésformák ontológiai „lepárló-készülékének” a gyakorlatban is megnyilatkozó működési-alkalmazási elvét képezve le, a Lé-Lek Gömbszerű, „Gombolyag”-„Golyói”, szerte-Gördülő-Guruló „Gyűrűi” és „Gyöngy”-„Cseppjei” a Lé-tezés „Csapjain” és „Csatornáin” keresztül futnak be, érkeznek meg, majd „gyúródnak” át és „csapódnak” ki „Világgá”, azaz Fennről – az Égből mint Egyből, mint Egységből s mint Egészből – a lenni Lennibe, a lenti Létbe „finomuló” Fénnyé.
A Lé-lek tulajdonképpen az a „Lék”, az a „Lik”, az a „Lyuk”, az a „Locus”, az a Hely, amelyen keresztül – áttörve az Alakok, a formák morfologikus, Alsó Jegét – az elpárolgó és lecsapódó Létezés Óceánja-Tengere Szellemként „szelel”.