NAPÚT 2007/2., 93–95. oldal
Tartalom
Gyárfás Endre
Mobilos Odüsszeusz
Péter Péter
Patvarkodásaim
Verrasztó Gábor
A padló
Mint minden áldott reggel, ezen a szép tavaszi napon is mobiltelefonjának dallamos ciripelésére ébredt hét órakor Boros Ágnes bolti eladó, budapesti lakásának kényelmes ágyában. A magas ablakok gondosan tisztított üvegeit gyenge, sirokkószerű szél rázta, de azért meleg volt, és a Nap már halkan bontogatta fénybe kötött sugarait.
Ágnes kéjesen nyögdécselve nyújtózott még néhányszor, és akár egy kiscica, apró öklével megdörzsölte leragadt szemét, majd kidugta formás lábát a meleg paplan alól, és ahogyan Isten az ember lányát megteremtette: ruhátlanul andalgott a zuhany alá felfrissülni.
A víz éppen hogy vékony patakként érte a fiatal nő büszkén gömbölyödő keblét, amikor kialudt a lámpa. De nem az izzó égett ki, egyszerűen elillant az áram. Gyorsan maga elé kapta törölközőjét a fürdő páratelt homályában, és indult volna megnézni a biztosítékot. Ekkor azonban súlyos léptek alatt száraz recsegéssel kiáltott fel az öreg padló.
Boros Ágnes összeszedte hát minden lánykorában belészorult bátorságát, és hirtelen mozdulattal benyitott a szobába. De nem látott senkit. A folyosón is csupán macskája, Sipirc gubbasztott kimeredt szemmel, felborzolt szőrrel a bejárati ajtó mögött. A lány lenyomta a kilincset. Ebben a pillanatban felgyulladt a villany, a lépcsőházban pedig félelmetes csend honolt.
Lidércnyomástól remegő kézzel kapkodta magára divatos ruháit, kócos hajjal sietett ki, ki az utcára. Egy elegáns óraszalonban dolgozott, és még az üzletben is hevesen kalapált a szíve, mert biztosra vette: valaki járt a lakásban.
Közben Bogdán János alhadnagy, a Szibériából hazatért orosz hadifogoly megszabadult az árulkodó hangokat kiváltó nehéz katonacsizmától, kidobta elkoszlott ruháit, és oly hosszú idő után végre megfürdött abban a kádban, amiben a háború előtt ült utoljára.
Mire Boros Ágnes este hazaért, János az ágytakarót megigazította, nehogy látszódjék rajta teste körvonala, majd a sarokba kuporodott. Meglesznek itt szépen mind a ketten, gondolta, nem akar ő semmit ettől a szemrevaló lánytól, hiszen egyébként is kereken hatvanöt éve, hogy halott.
Vermes doktor felesége
A hulló vadgesztenye megbarnult, szúrós burkát igyekezett Péter, a Góliát-termetű fiatal utcaseprő a faágakból összedrótozott öreg seprűvel egy kupacba kotorni, amikor Vermes Miklós kilépett az álmos fasorra a fájdalmasan csikorgó kertkapun.
– Jó reggelt, doktor úr! – köszöntette tisztelettel Vermest, fel sem nézve a harmatfoltos járdáról a szellemileg kicsit ugyan visszamaradt, de emellett jó lelkű köztisztasági alkalmazott, mert az ő szemében doktor volt mindenki, aki valamilyen hivatalt viselt.
Márpedig a negyvenes éveiben járó, magas, kissé szikár és szigorú tekintetű Vermes Miklós az adóhivatalnál dolgozott, igaz, csupán a kerületi ügyfélszolgálati irodában emelgette a telefont, persze nem is büszkélkedett vele utca hosszat.
– Reggelt… – mormolta vissza Vermes fogai között, és gondolataiba révedve, lassú léptekkel ment tovább a közeli villamosmegálló felé, mert szerette az avarillatú csendet.
Nagynénje örökségéből, a zsugori vénasszony jobb napokra spórolt pénzéből vette ezt a pasaréti villalakást, hogy szabad idejében a kertben ülve figyelhesse a vadszőlőben fészkelő rigók nászát, néha ellesse egy-egy mókus fáról fára surranását.
A szerelvény is szinte hangtalanul gördült be a csinosan rendbe hozott, a múlt század elejének hangulatát idéző megállóba, és Vermes szórakozottan, már-már jókedvűen hagyta maga mögött a peront. De rossz kocsit választott, az egyre szaporodó utasok szó szerint rápréselték egy meglehetősen dekoratív, fiatal nőre. Szemlesütve kapaszkodott.
– Ebben a boltban dolgozom – közölte egyszer csak nagy hirtelen a lány, és kecses mozdulattal az ablakra bökve mosolygott, bocsánatkérőleg nyomva arrébb Vermest, hogy idejében a kitáruló ajtóhoz érjen.
Valami megfoghatatlanul érzéki illatfelhő vette körül, amelyet mint egy kondenzcsíkot húzott maga után a szerelvényen. Vermes Miklós egész nap úgy vélte, orrába költözött a parfümillat.
– Jó napot! Segíthetek valamiben? – kérdezte boldogan másnap, késő délután Amarillisz, mert szülei ilyen ritka szép nevet adtak ennek a szép arcú lánynak.
– Köszönöm, egyelőre csak nézelődöm… – felelte Vermes, aki szeretett volna egy macska ügyességével, feltűnés nélkül a drogériába lopakodni, pedig hivatkozhatott volna akár röpke ismeretségükre immár.
– De, talán mégis. A feleségemnek szeretnék valami különleges parfümöt vásárolni. A kisasszony mit ajánlana?
A kedvesen és cseppet sem rutinból mosolygó leányzó Vermes meglehetősen hosszú orra alá tartott egy üveget, és mint palackból az éppen kiszabadult szellem, úgy áradt belőle kifelé a villamosról ismerős, citrus-fanyar, és mégis édes illat.
– Elviszem! – nézett határozottan a fiatal nő tengerkék szemébe, és elégedetten sétált haza aznap.
A következő hétre kifinomult szaglású nővére születésnapját időzítette, majd kolléganője érdemelt ki nyugdíjazása alkalmából egy újabb drága illatszert. Persze a legtöbb ajándékot azért mégis a felesége kapta. Vermes Miklósnak így szép lassan elvékonyodott elegáns pénztárcája, amit jelen esetben a legkevésbé sem sajnált.
Otthon pedig, mint egy valódi orvos rendelőjében a hasznos patikaszerek, úgy sorakoztak vitrines szekrénye polcán nagyság szerinti sorrendben a mutatós üvegek, mert nemhogy nővére, de felesége is csak élénk fantáziájában létezett, nem tudott ő udvarolni, félénksége távol tartotta mindörökre a számára így elérhetetlen nőktől.
Vermes Miklós hajnalonként megszagolta az egyszerűség kedvéért Mediterrán nyárnak elkeresztelt parfümöt, mielőtt kilépett a rozsdától oly fájdalmasan csikorgó kertkapun a békés fasorra, és gondolatban a lány kezét fogva indult a megálló felé, amikor Péter, a Góliát-termetű utcaseprő tiszteletteljesen ráköszönt:
– Jó reggelt, doktor úr!