NAPÚT 2007/2., 88–92. oldal
Tartalom
Vincenzo Belano
A kurtizán esküvője
Gyárfás Endre
Mobilos Odüsszeusz
Báthori Csaba
Bestiarium literaricum
(Részletek)
A mándyiván. Szakmai körökben nevezik még nagy godaszalonkának vagy feketefarkú pocsálynak vagy lotyósneffnek is. Hórihorgas, karcsú nyakú madár. Gázlólábaival bántalom nélkül léptet át veszélyes, ingoványos posványokon; sőt éppen ezekben keres táplálékot. Ez a keresés amolyan motozásszerű, szeszélyes, szúnyogsurrogásra emlékeztető. A Rákosi-vízen az esztendők során többen is megfigyelhették – szabad szemmel vagy távcsővel – ínyenckedését: éteknek lomha férgeket huzigál ki a nyirkos talajból, retkes puhányokat, trafikmaradékokat, fürdőgilisztát, futballpályapöszléket, harisnyavattát, királymadzagot, és számtalan más beléndeket. Ezeket megvagdalja, aprigatja, vékonyítja, belüket kigőzöli, majd bedugja a torkába. Csak nemes táplálékot hajlandó magához venni, megemészteni, kiválasztani. Síkságok, piacok, szállodai budik, szagos tapéták, görbe utcák, mellékvágányok madara. Természetesen kedveli a frissen tatarozott városi házereszeket, szűk mellékutcákat, kopott bérházfolyosókat, rogyadozó sezlonokat, dohos liftaknákat, szürke lichthofokat, áporodott levegőjű belsőudvarokat, temetőfalak zegzugait fejmagasságban. Vadászterületeihez makacsul ragaszkodik: onnan még ismételt üldözéssel is bajos őt elkergetni, vagy akárcsak kiszorítani. Szemét a hátán viseli, ennélfogva csak fonákul lát élesen. Óvatos, tartózkodó állat. Boldogsága nem abból ered, hogy átél valamit, hanem abból, hogy emlékezik valamire. Cikcakkos járása önkényes álom- és rémálomregiszterekre utal. Csak hébe-hóba tekint az égre, többnyire csak akkor, ha ivott a tócsák vizéből. Hitetlensége hovatovább biologikus eredetű: apró hitáldozatokból álló rítusai folytán olyannyira lesoványodott, hogy már-már kitapinthatja az ember a gyomrát a gerincén keresztül. Összes belsősége közül erre, a gerincére a legeslegbüszkébb. Gerincén legfeljebb szülei vagy matuzsálemkorú szállodatulajdonosok tudnának apró pöttyöket felfedezni. Hangját úgy képzi, mint egy sziszegő korall: nyílik-csukódik. Röptében olyannak rémlik, mint egy izgága nyílvessző: a nyíl húrját azonban senki se látta. Időnként el-elbújik aludni egy nemes sás levele mögé. Később persze kisül: csak tojatán gubbasztott. Ilyenkor „teljesít”, ahogy a szakkönyvek mondják. Ma már egyre ritkábban kelteget. Ahogy tolla – a sűrű ólmos esőtől – lassanként kihullt, sejthette az ember: a lotyósneff egyre többet sír, de egyre kevesebbet rí. Párja ma már egyenesen azt állítja: mindent megsirat. Ebben áll a lotyósneff bölcsessége. Sétáin, ezt is megtapasztalhatják követői, gyakorta kiterjedt fekete foltokat hint lába köré. Van, aki úgy hívja e foltokat: angyalok. Van, aki így: libák. A pocsály, talányos mosollyal, csak ennyit mond, foghegyről: angyalikák. Műveit alighanem minden pesti kisállat olvasta, noha nem személyesen.
Nekem egy ízben – egy fülledt májusi estén – eldúdolt valamit. Elejét-végét hasztalan kerestem. A godaszalonka ugyanis éppen azt a mondatot olvasta az égben a Teremtés napjának huszonnegyedik órájában: sem befejezned nem adatik meg, sem abbahagynod.
Dúdolmányát lejegyeztem a jelenkornak:
A Sára. Puffanás a lépcsőházban, harmadik. Ahogy felnéztek szemük fehérjével. És utána semmi, csak a puffanás utóhangja. Síri csend, mint a fürdőben éjszaka. Egy dívány a folyosón. Egy emberi félláb. Pókháló. Ürüléke egy bárányfelhőnek, vagy mi. Sára abba léphetett bele. De most már a másodikon csoszog. Csosszan. Seprűt tart a kezében, talán takarít. Vagy csak repül a pokolba, Cédula Karcsihoz, akitől gyereket akar. De hát!
Zsuzsa a pincéből. Kitette a hűtőt. Katt! Arról kódul ez a beszari Tikornya Tamás. Nem is nehéz lehúzni a harisnyát, csak köröm kell hozzá. De aztán szalad a szem! Szalad, rohan, teper, puff! Totya is beszáll, kiszedi a nyílásból a szőnyegporolót, és Sára vizesvödre mellé helyezi. Egy sunyítás alulról, egy locsolókocsi kedvesssége. Nedvessége. De emberek nem szállnak ki belőle, csak néhány bágyadt puli. Zsuzsa haja is olyan szőrös-szálkás, mint Totya puli haja. Egy kis csont is kiáll belőle. Olyan suhogás, víznyaldosás, nyelvcsapások hangja a hátsó-alsó pincelyukból.
Kezek, a combon, lenn a pincében. Sára elzárkózik Totya elől, Zsuzsa is betoppan fekve a lépcső alján. Már mindannyian négyen vannak. Csobbanás. Talán a vízvezeték gyomra korog. Vagy buggyanó fakad itt a Totya fülénél. Nem kavalkád, de lutri. Ribillió se jó, az majd később jön, a szülőszobán. Vagy a szülők faggatásakor. Nem is marad egymásba gyömlődni. Kuss. Eldől a seprű a negyediken. Hajas néni kilépett a rokkant sezlonyt leporolni. Hogy pont délután négykor! Kancsít. Hajas néni kancsítása. Ahogy kiszáll a kádból, megfésüli a combját, megcsurcsálja a keblét, mellét, pacsiját.
Nyulacska ébred a harmadikon. Ő is jönne a mélybe szenet hozni, fát aprítani. De ott most szűk a hely. Totya meg se mukkan. Zsuzsa lélegzése már-már felér egy máglyával. Ég minden, a házfal, a kémény, a hűtő. Most megrebben a seprűnyél. A próféta a szívét mutatja. Cédulát Zsuzsa egyszer így nevezte. Gurulnak kék köpenyben, piros szalaggal a derekukon.
Totya csak csahol egyre, csinnadrattáz, köpül, hempereg, kirázza humorát a fejéből. Cédula fogja Zsuzsa testközepét. Sára fogja Totya horpaszát. Zsuzsa fogja Cédula lágyrészét, és az egésznek: „Rángás!” Kis nyüszítő hang a háztetőről. Vagy a padláról. Ott is egymással takaróznak kamaszok. Zeng a lépcsőház.
Verőfény. Lenn a földön apró tízfilléresek gurulnak. Peng! Totya vakkant egyet. Pammm! Hurihörgések, hampolások, fankar és pumpum. Cédula lágyan horkant az orrával. Mintha orrot fújna. Zsuzsa húsos szája brakkol egyet, s rángás közben kántál, komporicsol, kuttyol. De a harsinya lenn tekergőzik a földön. Senki nem figyel erre. Egy harisnya. Benne egy női láb. Egy körmös női karom. Lágyság! Horkantás, hammantás, kandúrkummantás. Ejakuláta est. Zsuzsa és Sára lihhennek, hömbölyödnek a vaslétra felé. A sezlony moccan egyet, üdvözlégyet mormog, és a teremtő jóisten most tapsol a szaporulatot hozó emberiség aktív előőrseinek. Szép a délután, délelőtt is vert a fény.
Samó jön az uszodából. De kormos az orra. – Mi ez, Samóka? – Semmi válasz, semmi kartyogás. Egyszerűen csak várakozás.
– Kormos költővel találkoztam a vízben, képzeld. És bekormozott. Mert ő a vízben Kormos. Ki hinné? Fújta rám a víz alatt, dosztra. Aztán tűz! Mire megébredtem, már újra kellett volna fürdenem. De kétszer nem tudtam belelépni ugyanabba az uszodába.
Jön fel a fáradt banda a pincéből. Fényes, kipirult, csattogós arcok. Pozsga kilóra. Mind együtt vannak.
Most kortyant Totyi az aszfalt asztaláról.
A darvasi. Az üres-szarvúak családjába tartozó, hengeres nyakszirtnyúlvánnyal rendelkező, zergeszakállt nem viselő evetke vagy muflon-fiók dél-magyar példánya. Függőlegesen, fákra akasztott fejjel jár, hazánkat kerülgetve vette be, mert nem szereti a túlpaprikázott perkeltet és a kötelező fűevést sima mezőkön. Szeme járatos, orra zömök, szimata két nembeli, és feltűnően magas gerincvonallal él. Valóságos izomfejlesztést a téglalap alakú legelőkön végez, egy-egy guruló bőrgolyó érintésével, amelyet egy négyszögletes, gerendákból ácsolt, hálóval védett tákolmány felé terelget. Előszeretettel lengeti a karját, a combját, és különösen bicepszeit mutogatja büszkén a nőstényeknek. Szarvat nem visel, inkább leberetválja minden kiugró mellékletét; a sima irha a mindene, meg a nőstények lábaszára. Kampóját nem zsákmányszerzésre, hanem örömszerzésre használja, és ezzel is hozzájárul a világ vigyorhányadosának emeléséhez. Magában járkál, de hegymagasról olykor letelefonál. Az év nagy részében remetének nevezi magát; ilyenkor vagy porontyával rendelkezik, vagy messzi lakott településekre megy, hogy ott körmével, erősségeivel és hitetlenségével foglalkozzék. Szereti a zamatos beszédet, hangja ezért a választékosan prüttyögő kisorrszarvúra emlékeztet, amely kőgörgetegek között énekét három részre szokta törni. Az evetke nem jár fenyőfákra, növényklubokba, táplálékraktárakba, ugyanis váltakozó nőstényei az orra elé rakják a magvakat, cicomahúst, nagyregényeket. Öltözéke és haj alatti része szegényesnek tűnik, de csak közelről. Az állat bundája szőrszálai közé nedves fűszálat, száraz zuzmót és zörgő szakállfonadékot gyömöszöl, hogy védje magát a világ viszontagságai ellen. Szeret magasan bóklászni, költekezni, vendégséget rendezni fajtársainak, és motoros járművek tetején is látták már, amint üreget vájt a levegőbe. Furcsa érdekessége, hogy lába megtüzesedik a földtől járás közben, s az állat ugrándozni kezd; virradat felé ez a szeszélye lankad, és ha gazdag az álma, jósolni kezd magának saját tenyeréből. Ami táplálékát illeti: a darvasi mindenevő. Magába fogad kócos lócitromot, bulvárlap-ürüléket, sörösdoboz-zörrenést, berlini mirigyet, amerikai kajtármogyorót. Gyomra különlegesen képződött: jobb falában mogyoró nagyságú gumók találhatók, azok felülete alatt kisujjköröm méretű bőrkeményedések ülnek, azok alatt pedig bolha nagyságú pettyecskék lapulnak, megemésztetlen és sötétlő eledelgubacsokkal teletömve. Ezek az állat legértékesebb részei. Az ún. evetkegolyókért a távol-keleti érdeklődők és érdekeltek busás pénzeket hajlandók fizetni, az eredeti, két hónaposnál nem idősebb darabokért pedig még az eszkimók is dollárt fizetnek. Természetét tekintve az evetke jóindulatú, inkább önveszélyes állat. Folytonosan a föld közelében jár, de varázslatos éjszakákon, saját papírodújának közelében lebegni, szállni, sőt mennybe menni is képes. Műveletek végzésekor halkan hebegő, esetleg bájosan refegő hangot fejleszt bal írótömlőjében; ilyenkor vagy anyját keresi, vagy a nőstények tízparancsolatáról ír, vagy a halott evetkéket keresi. Szívjósága a nőstények évgyűrűinek ápolásában, az alsó irharészek tiszteletében és a hideg emberbőr elviselésében mutatkozik meg a legerősebben. Szépségét a sziklamászásnak, a hátatfordításnak és a kétlábúakkal való kereszteződésnek köszönheti. Néha szinte emberi arcban végződik, csülkét ollóval meg-megtisztítja, és tartózkodási helyét sátorlapokkal fedi, miközben agytakarítást végez. Agya szép, szeme szép, túrása szép, csupán napközbeni magaviselete különös. Folytonos tartózkodási helye a papírlegelő: itt túr, fetreng és szaporáz. Nincsen élete, mert örök élete van.
Talajaprító műveleteinek muzsikáját gróf Kamorra-Zamorra írta le. Az ő művéből idézünk:
Jusztina Monyinka szerette a bogyó alakú farkasketrecet, a tíz lángból lobogó férfiszív hajnali révületeit, a hózentráger hordását megelőző korban tapicskoló bakok rimánkodó kopogtatását, és ha teste maradt rá, többnyire fekve adott választ ellenfajának. Kis majomzöld kardigánt viselt, leszólította virradatkor a napot, s megbeszélte a zörrenő levelekkel, vajon miért özvegyült meg ilyen korán, még halála napja előtt. Szállt-szálldogált Monyinkával a feje, meg se látszott, hogy már az este felhői gyülekeztek redős homloka felett. – Hopp, a kolibri! Megint bejött a konyhába! És Monyinka rögtönözve ráborított egy sűrű rácsot meg egy kukkert a kisbalhát szóró kolibri testére. Innen csak a kölni dómot lehetett látni, meg Péter apostolt, ahogy elárulja Monyinka férjét a túlvilágon, Szegeden és Türkengrossnikolaus egyik kürtős utcájában. Haj, a halál! Milyen görbe dolog az. Először begörbül az ujjunk, és alig látjuk a körmünket. Aztán kinő a pocakunk, és alig látjuk a nemünket. Aztán a szemünk eresztékei lazulnak meg, s akkor betoppan hozzánk Brandenstein Hugovics Hugonka nőorvos, és finoman kipuhatolja belsőnk áhításait. Még mi van? Lábunkon is visszér ütközik, orrunk beletorkoll a patakokba, sípcsontunk a sziklákat fogadja testvérül, és tarisznyás arcunk Istent fogadja vendégül. De nem ám egy elhagyott fotbalpályán, hanem egy sügérszomorú hal szemében, aki éppen lenyelt egy blikket, vett két doboz sört, és most kimegy imádkozni az ócskapiacra. Senki nem marad egyedül a halál után, ah, nyöszörögte Monyinka reggel hat felé, amikor feltűrte pizsamaalsója déli szegélyét, hogy majd megleckéztesse Brandenstein Hugovics Hugonkát a lélekvizsgálatnál. Mert Monyinka együtt nézett át az apácarácson a derekával, töredezett gyöngyházszín körmeivel, szarkalábas szemével és százötven kilós bűntudatával. Haj. Hugonka nem jött, nem jött, nem jött. De ebből még nem származott ribillió. Meztelenül nyújtózkodni a saját pizsamánkban férfitekintet nélkül, ez már csak nem bűn, gondolta Monyinka a teremtés előtti ártatlansággal, és kicsit lejjebb sodorta sípcsontján az aranyharisnyát. Egy csengetés, egy fotballőrült, egy berúgás vagy egy parádés védés segített volna most a helyzeten, a megsűrűsödött fülledtségen, a remegő vállfalatok bizonytalanságán.
De nem történt semmi áttörés vagy becstelen nyomulás. Monyinka temetőnek, kriptának, pengő kalickának is gondolhatta volna ágyát, hiszen a ketrecfokokat nemrég szerelte le Sztojanovics Baka őrvezető, aki a határbiztosító bukott angyalok századában szaporította az emberiség hasznos végtermékeit. Megdermedt a levegő a harisnya henfereiben, mindkettőben, amint Hugonka belépett. Szép szál darabka volt, embernek se akárki. Karját lóbálta, mint a propellereket, összecsattantotta bokáját, és harsány haptákban ennyit adott saját egyéniségéből:
– Hajrá, Monyinka!
Erre az idősödő asszony megrezzentette belső combfalait, gondolt egy merészet, és kipenderült a dunyha katlanából.
– Kipuhatolna engem, Hugonka?
Csak ennyit mondott, és mindketten eltűntek a tapéta rózsaszín puttói, malacorrlyukú angyalkafigurái és szőlőkacsos mintái között. Ah, nekik most kezdődött a teremtés.