NAPÚT 2007/2., 82–88. oldal
Tartalom
Jean Baudrillard
A politikai ördögűzésről
Báthori Csaba
Bestiarium literaricum
* Belano, Vincenzo 18561917. Festő, komponista és drámaíró, a ravennai szimbolisták vezéralakja. Leghíresebb műve, az Il viaggio infinito (Végtelen utazás) számos nyelven megjelent.
Vincenzo Belano*
A kurtizán esküvője
A meghívottak a ravatalozó kápolna előterében várakoztak. A fal melletti márványpadon üldögélt jobbról a Tábornok és a Bankár, balról az Újságíró és a Feltaláló. Csak a Hentes nem ült le, mivel feszélyezte az előkelő társaság. Egyébiránt vének voltak már mind, s ha akadt is köztük napvilágnál bármi különbség, az alkonyat most kegyesen összemosta.
A rozetta csonka üvegablakán át violaszín ábrák vetültek a homályba. Lassú vonulásukat bámulták szótlanul, míg az Újságíró krákogva meg nem törte a csendet.
Szivart, uraim?
A reszketeg vén kezek a bűnbeesés mohóságával nyúltak a feléjük kínált tárca után. A Feltaláló hosszas próbálkozás után sikerrel tüzet adott a maga konstruálta gázgyújtóval.
Hiába, kopott a tűzkövem már. Újat meg nem kapni bele…
A Hentes megértően hümmögött. A füsttel együtt lassanként kínos érzéseiket is kifújták magukból, s a cinkosság döcögő, öreges társalgásra bírta őket.
Maga mikor látta utoljára? fordult padtársához a Feltaláló.
A Donnát? Talán még segédszerkesztő koromban… Azt mondják, régóta él itt elzárkózva. Csak ezt a néma lányt tűri meg maga körül, aki az imént beengedett.
A Hentes a meghívójával babrált, látszólag egykedvűen, bár alig várta, hogy szóhoz jusson.
Nekem itt bűzlik valami, kérném tisztelettel, hogy ilyen helyen is lehessen lakni… Uraságtok kártyája is ide szól?
A Feltaláló elővette a magáét, és vaksin hunyorogva összemérte a Hentesével. Név, cím, dátum, minden egyezett.
Tévedés kizárt jegyezte meg az Újságíró magabiztosan. Még a Bíboros hagyta rá, hogy öreg napjaira legyen hol meghúzhassa magát.
A Hentes eltátotta nagy harcsaszáját, és anélkül, hogy észrevette volna, belehamuzott a kalapjába.
Csak nem tán… vele is?
Ugyan már, barátom! Kivel nem?
A szemközti padon a Tábornok és a Bankár óráikat egyeztették, kedélyesen konstatálva, hogy bár sok éve nem látták egymást, alig pár másodperc a különbség.
Csak tudnám, mire várunk még dohogott a Tábornok. Ez a nyirkos hideg máris kikezdte a reumám.
Én is inkább a kandallót vigyáznám próbálta fölénnyel álcázni nyugtalanságát a Bankár. Csak hát a tisztesség, ugye… Ha már az ember egy ilyen helyre meghívást kap!
A kiszáradt szenteltvíztartókban már jócskán meggyűlt a hamu, mikor az előtér ajtaja résnyire megnyílt. A Néma Lány intett, hogy bejöhetnek. Elnyomták szivarjaikat, és illemtudón sorra beléptek: előbb a Tábornok, utána a Bankár, az Újságíró, a Feltaláló, s legvégül a Hentes.
A kápolna első látásra egészen üresnek tűnt. Idebenn még sötétebb volt, s így jó időbe telt, amíg a hályogos, vén szemek fölfedezték a fekete baldachinos ágyat az oltár helyén. Elsőként a Hentes térdelt le, majd recsegő inakkal, kényszeredetten a többiek is mind fél térdre ereszkedtek. Utoljára a Bankár, aki előbb zsebkendőt terített a padlóra.
A Néma Lány megrántotta a csengőszalagot, mire az ágyon szertartásos, lassú mozdulattal felült Donna Art, a kurtizán… Bíborszín köntöse hónaljig felcsúszott, ahogy aszott karját vendégei felé tárta.
Jöjjenek csak bátran! Hadd látom, kiket köszönthetek régi hódolóim közül!
Az aggok bátortalanul közelebb jöttek, motyogtak valami köszönésfélét, és megálltak az ágy előtt háromlépésnyire. Ahogy szemük mindinkább hozzászokott a sötéthez, borzongva látták viszont a Donna eltorzult, csupa fekély arcát.
Á, hadnagyom! kezdte a mustrát a háziasszony, kezét csókra nyújtva.
Hm, tábornok… ha megengedi… helyesbített amaz, hogy a kézcsók kínjától mentesüljön. Donna Art fanyar grimasszal engedte le kezét.
No persze, kettőnk szolgálati ideje másként jutalmaz.
A Tábornok biccentett, és feszesen oldalt lépve átadta helyét.
Őszinte… kezdte a Bankár.
Mit nem mond! vágott szavába a Donna. Legfeljebb részvétéről biztosíthat, ha nem túl megerőltető önnek ekkora képmutatás!
Cseppet sem felelte a Bankár, s azzal ő is félreállt.
Az Újságíró már készen várt soára:
Ha óhajtja, a hétvégi számban még kiszoríthatok egy házassághirdetésnyi helyet…
Ne fáradjon, már jegyben járok.
Ez ám az újság! És ki a boldog várományos? firtatta a hivatásos hírcsináló, fejét oldalt döntve, mintha máris jegyzetelne.
Nem hiszem, hogy ismeri…
Hírből se?
Tartok tőle.
Legalább vagyonos?
Van háza elég. Többek közt ez is az övé.
Ez? Itt?
Az Újságírót kissé zavarba ejtették e rejtélyes válaszok, ám azért úgy tett, mint aki mindent ért. Tekintetét elismerően körüljáratta a kápolna félig romos falain, majd így szólt:
Nem rossz parti! Azért csak legyen óvatos… Ritkán nyer, aki egy lapra tesz fel mindent.
Megérti, ugye, ha a tanácsaiból nem kérek? mondta a Donna, s a következő látogatóhoz fordult. Hát maga kicsoda?
A Feltaláló lekapta szemüvegét, álla alá fogta borzas, ősz szakállát, és jámboran pislogva várta, hogy felismerjék.
Na, ürítse csak ki a zsebeit, de hamar! szólította fel a Donna, s az ágya alól egy éjjeliedényt húzott elő.
A Feltaláló engedelmesen kipakolt, a sok kacat csörömpölve hullott a bilibe.
Ez minden?
Igen.
Donna Art megkönnyebbülten tolta vissza az edényt a helyére.
Ígérje meg, hogy ittléte alatt nem kezd semmi mesterkedésbe!
Pedig épp lenne egy szenzációs…
Könyörgöm, kíméljen meg a találmányaitól! Hát vénségére sem jött meg az esze?
A Feltaláló lógó orral odébb állt, átadva helyét a Hentesnek.
Hálával a régi szép… rebegte az bumfordi hévvel, miközben kabátja belső zsebéből egy lapos csomagot húzott elő. Borjúmáj, friss vágás… ha meg nem sértem…
Kár volt, már nem élek vele.
Neeem? ámult a Hentes, olyannyira, hogy a csomag is kihullott kezéből. (Az Újságíró sietve érte nyúlt, s jó pénzért máris továbbadta a Bankárnak, aki viszont busás felárral a Tábornokkal csinált még jobb üzletet.)
Min él hát kegyed, ha meg nem sértem?
Hogy min? ismételte a Donna, aztán mintha nem is neki felelne: Az emlékeimen.
No’iszen… kuncogott a Hentes ősz bajszát többször is végigsimítva , azok jó kiadósak lehetnek!
Ó, hogyne! Akarja tudni, mind közül melyik a legmócsingosabb?
Hát, ha kegyed elárulja…
Nézzen csak egyszer jól a tükörbe! felelte a Donna fogatlan ínyét kivillantva.
Most, hogy a szemlét megejtette, és mindenkivel szólt néhány szót, elégedetten nézett végig a társaságon.
Úgy látom, senki nem mert a meghívás elől kitérni. Ennyi gyávaságot el is vártam önöktől! A vendéglátás ugyan mostoha kissé, s aligha kecsegtet a régi kellemekkel, azért unatkozni, remélem, nem fognak… Most pedig felöltöznék, ha megengedik! Kérem, forduljanak a falnak.
Azzal leszállt az ágyról, s a Néma Lány kíséretében a sekrestyébe vonult.
Addig is érezzék magukat otthon! szólt vissza az ajtóból gúnyos-nyájasan.
Odabenn bíborszín hálóköntösét lesegítve a Néma Lány előbb fehér inget, majd sötét selyemstólát adott rá. Amikor elkészültek, a Donna magába szállva, hosszan fohászkodott egy csorba és kivakult tükör előtt.
A kápolnában közben egészen sötét lett. Az öt vénember skatulyába zárt bogárként mászkált föl-alá benne, egymás útjait keresztezve. Már nem szóltak egymáshoz, az újabb várakozás türelmük maradékát is kikezdte.
A Bankár keze már épp a kilincsen volt, mikor Donna Art visszatért, előtte a Néma Lánnyal, aki két égő gyertyát tartott kezében.
Miféle merénylet készül itt? próbálta zavarát az Újságíró tréfával elütni. Csak nem akar mindjárt meggyóntatni?!
Azt éppen nem… Különben is, magának van a legkisebb oka félni, hisz úgysem lenne őszinte. Legyenek nyugodtak: annyi év után nem vágyom viszontlátni szennyes alsóneműiket. Nem sóvárgok megkésett végkielégítésre sem, s bevallom, inkább bosszant, mint mulattat, ha arra gondolok, hogy e látogatás után ismét szóba hozhatnak majd önökkel. Egyet kívánok csak, megtudni, melyikük volt az első, aki…
Már megbocsásson szólt közbe a Bankár , de ezt inkább kegyednek illenék számon tartania!
Donna Art megtántorodott egy pillanatra.
Igen, talán nekem… De ifjúkorom megannyi kínzó és léha emléke mára egyetlen kusza forgataggá vált, és mint önök is tudják, sosem vezettem „üzletkönyvet”. Későbbről ugyan már vannak papírjaim: diagnózisok, látleletek, de ezek nem sokat segítenek…
Igaz is, a Doktor! Ő talán nem élvezte a kegyeit?! csapott le rá a Tábornok.
És a Bíboros?
…és a Tanító?
…és a Csillagász? toldották meg a többiek.
Mintha hiányos lenne kissé a társaság nyugtázta önelégülten az Újságíró.
Ők rég halottak felelte a hirtelen lerohant Donna Art , nem kérdezhetem őket.
Ha hihetünk a szóbeszédnek kapott vérszemet az Újságíró , kegyed már a tulajdon apjával is…
Ó, hogyne! vágott szavába a megrágalmazott. Sőt, már a köldökzsinórom csonkjával is! Mintha nem tudná az egész világ, hogy talált gyerek vagyok, apám, anyám, nem sokkal születésem után a sorsomra hagyott…
Hát azok a dévaj utcabálok? firtatta kajánul a Hentes. Vagy a névtelen hősökre már nem emlékezünk?
Higgyék el: aki él és számításba jöhet, mind itt van.
Persze, a balekok morogta a Tábornok. Akik közül kénye-kedvére választhat magának bűnbakot.
De uraim fogta nyájasabbra a Donna. Higgyék el, mindez csak nekem fontos, önöknek semmiség! Apró szívességet kérek csupán. S egy magamfajta, bukott, öreg és magányos nő ki máshoz is fordulhat, mint akivel valaha együtt hált. Persze jól tudom, nem várhatom, hogy bárki is magára vállalja az első éjszaka kétes dicsőségét. De talán ha megvitatnák egymás közt, nyíltan, férfiasan, ahogy illik… Én addig föl is megyek a toronyszobámba.
Donna Art! súgta köntöse ujját elkapva a Feltaláló. Mi lenne az a kérés?
Ha elég okos, úgyis kitalálja! tért ki a válasz elől, s azzal fölfelé indult. A Néma Lány követte, majd nesztelenül a harmadik lépcsőfokra telepedett.
Ez már tényleg sok volt. Az újabb, immár harmadik megváratás végképp próbára tette a vendégek idegeit.
Hisztis vén szajha! fakadt ki a Tábornok, ahogy odafent a toronyszoba ajtaja bezárult. Mit képzel, meddig járathatja velünk a bolondját?!
Ágyő, uraim! köszönt el az Újságíró, kalapját könnyedén meglengetve.
Várjon csak! toppant elé a Bankár, ki az imént maga is szökni próbált. Gyanús ez a sietség nekem!
Eresszen! Azt hiszi, nem tudom, hány „angyalcsináláson” esett át a Donna maga miatt! Ha élne a Doktor, most lenne mit mesélnie…
Mit akarhat vajon? próbálta a Hentes tanácstalanságát megosztani a Feltalálóval. Gondolja, hogy még most is azt?
Ugyan! Melyikünket kívánta volna meg? felelte amaz, és elvonult töprengeni egy csöndes sarokba.
A magára hagyott Hentes most a Tábornokot környékezte meg. Megszólítani ugyan nem merte, csak jámbor tekintetével faggatta.
Arcátlan zsarolás! dörgött a Tábornok. Itt nem segít más, csak az erőszak!
E harcias szózat hallatán az Újságíró és a Bankár között tűzszünet állt be. A Hentes is javában valami erőpárti nyilatkozatra készült, de a Bankár közbeszólt.
Én azt hiszem, mégiscsak holmi bánatpénzt próbál kicsalni belőlünk.
Ekkor a Feltaláló toppant a kör közepére. Közelebb intette a többit, és sűrűn pislogva elsuttogta a varázsszót:
A lány!
Az öt vénember szótlanul küldöttségbe állt, s élén az ötletmesterrel megindult a Néma Lány felé. Az riadtan kelt fel a lépcsőről, s karjait a falnak feszítve elállta a följáratot.
A Feltaláló hosszas hókuszókuszolásba fogott, többféle jelbeszéddel is megpróbált szót érteni vele, de hirtelen gesztusaival csak még inkább megrémítette.
Majd ez megoldja a nyelvét! mondta a Bankár, s egy erszényt vetett a lábai elé.
A Néma Lány meg se mozdult.
A Tábornok ekkor pisztolyt fogott rá.
Ki vele, mit akar tőlünk! rivallt a szoborra, de látva, hogy annak szeme se rebben, végül is lehanyatlott a keze.
Á, hagyjuk! szólt bosszúsan az Újságíró. Hagyjuk el együtt a terepet!
Elment az esze?! Egy ilyen lépésnek beláthatatlan következményei lehetnek. Ki tudja, miféle bosszúra képes… intett a Bankár a toronyszoba felé.
Úgy van! helyeselt a Tábornok. Állítsuk élire a dolgot. Vagy mi, vagy ő! Nevünk becsülete, utódaink sorsa a tét!
Amondó vagyok én is bátorodott szólásra a Hentes , intézzük el férfi módra a dolgot…
A Tábornok parolára nyújtotta kezét, s a Hentes sietve elfogadta. Most már ketten akartak egyet, és kihívón deklarált szövetségük nyomban átrendezte az erőviszonyokat. Velük szemben a félszeg Feltaláló, a távozni gyáva Újságíró és a megoldásban bizonytalan Bankár nem képviselhetett már kellő ellensúlyt.
Elsőként a Bankár kapitulált.
Hát, ha nincs más megoldás… sóhajtotta, jobbját a két másikéra téve.
Csakhamar rákerült a negyedik, majd az ötödik kéz is. A szövetség immár teljes volt, csak a haditerv hiányzott.
Ha lejön, az ágyába vonszoljuk, és a párnáit az arcára szorítjuk… A nyomozás elsimításáról magam gondoskodom, a sajtóközleményt ön írja meg rendelkezett fojtott hangon a Tábornok, az Újságíróra nézve. Szükség esetén maga is latba veti majd kapcsolatait! fordult végül a Bankárhoz.
És a lány? aggályoskodott a Feltaláló.
Ő nem árthat, hiszen néma. Ketten majd lefogják, amíg mi az ágynál végzünk.
Minden részletben megállapodtak, mikor Donna Art ki ezalatt a végrendeletét írta letette a tollat. Fölállt, apróra összehajtotta a lapot, utoljára még egyszer körülkémlelt, majd kilépett az ajtón.
Végeztek? szólt le szokatlan szelíden.
Igen felelt a Tábornok, mire a Donna fáradt méltósággal megindult lefelé a lépcsőn. Ahogy a Néma Lány mellett elhaladt, lopva homlokon csókolta, és kezébe adta testamentumát. Odalenn hátát egy oszlopnak vetette, s megadóan tűrte, hogy hajdani szeretői körülállják.
Várom a döntést. Bármi legyen is az, elfogadom.
Döntésünket nem egy botrányos életű szajha szeszélye, hanem a közérdek vezérelte. Eszerint mindörökre el kell tűnnie. S amint megszeplősítésében, úgy a vesztében sem tudhatja meg soha senki, hogy ki volt a vétkes hangzott az ítélet, s az öt férfi egyszerre mozdult az áldozat felé.
Donna Art behunyt szemmel, reszketve várta a végét.
Legyen áldott a gaztett! kiáltotta. Egyet kívántam csak, s lám, most mind készen áll arra, hogy jegyesem karjába segítsen.
Ez volt hát, amit kívánt volna… döbbent rá a Feltaláló.
Ohó! fogta vissza társait a Bankár. Így már másként áll a dolog! Aki halni vágyik, elég büntetés annak az élet!
Úgy van helyeselt a Tábornok. Miért tennénk neki szívességet?
A fojtó félkör egyszerre fellazult, az aggokon már-már derűs nyugalom áradt szét.
Legfőbb ideje távozni végre. Az efféle kései vizitek miatt még a végén szó éri a ház elejét talált bele régi modorába az Újságíró.
Donna Art csak most eszmélt magára.
Hát itt hagynátok a gyalázatban?!
Beléjük csimpaszkodott, a lábuk elé vetette magát ám hiába, azok szenvtelen arccal kifelé igyekeztek. Utóvégre lefoszlott róluk, és kábultan nézte, ahogy maguk előtt lökdösik a Néma Lányt, hogy a temetőkaput kinyissa. Maradék erejével még eltántorgott a kápolna ajtajáig, hogy utánuk kiáltsa átkait:
Ne lássatok több napot, mely örömmel áldott! Legyen az enyészeté mindenetek! Apadjon ki utódaitok öle! Vesszetek mind vakon vergődve, vigasztalanul!
Elfulladtak átkai. Zihált az élni se, halni se bírás kínjai közt, üres tekintettel meredve a csillagtalan éjszakába. Csupán háta mögül derengett még a gyertyák gyönge lángja, esett alakját gonoszul táncoltatva árnyékaiban. Aztán, mintha a magáéból, egy árnyék lobbant elébe.
Ki vagy?
A Násznagy.
Értem jöttél? kérdezte a Donna, remegő örömmel.
Érted. Már várnak.
Vesd hátra a csuklyád, hadd lássam arcodat…
Hagyd ezt most. Várnak.
A hangod, a szemed… olyan ismerős vagy…
Ha nem volnék az, mást küldenek eléd.
Dereng egy fénylő szempár, egy ifjúé, ki egykor árnyékként követett…
…s akit te elunván, magadtól elűztél, és latrok mulatságára rútul meggyaláztál!
És te itt vagy most mégis! Hadd legyek hát én árnyékod árnya most. Követlek, vezess!
A két gyertyaláng közül az egyik halkan ellobbant, s vele lobbant el Donna Art lelke is.
A Néma Lány futva tért vissza a kertkaputól. A kápolna küszöbén élettelenül heverő test láttán lehajolt, és torkáról szűnni nem akaró sikoly tört fel.
A Násznagy árnyalakja helyén már jó ideje egy eleven ifjú várakozott, csöndben meghúzódva egy oszlop tövében. A lány még mindig hangosan zokogott. A férfi most hozzálépett, fölemelte, s arcát gyöngéden a mellére vonta.
Mélységes csend támadt újra.
Anyám! szólalt meg aztán nagy sokára a lány.
Te voltál a mindene, és most mindenét rád hagyta…
Tudom mondta halkan a lány, markába zárva egy élesre hajtogatott papírlapot.
Novecento, 1907/1.
Fordította és illusztrálta: Nóvé Béla