NAPÚT 2007/2., 40–43. oldal
Tartalom
Zsirai László
Rendes ember az asztalos
Csík Mónika
A teremtés macsó koronája
Kerekes Tamás
Bohémvilág Berlinben
„Olvastam egy szórakozott turista lapját, amelyen ez állt: üdvözlöm Schaffhausenből, itt van Európa legnagyobb órája és a világ legpontosabb vízesése. Tyutyu”
Apró alakjával belesüppedt a páholyba, lábait viszont magasra feltette az előtte álló szék támlájára, miáltal láthatóvá vált a vörös király, amint a cipőjén egy lyukon mélabúsan kitekint, mint egy Héttoronyba börtönzött rab szultán. Mert esős időben Lajos egy kvart majort rakott a cipőbe talpbélésnek, és ma a vörös királyt arccal a föld felé helyezte el a sorrendben, és legalul. Vele fordult elő, hogy egész nap sántított, és mint Pola Negri kiderítette, renonsz volt a cipőjében. Nagyon megdöbbentünk egy este, ijedten, némán az ajtóra meredtünk, ahol megjelent Sir Lajos, aki költő volt. Akkor láttuk először. Pola Negri, aki szerette a rossz szóvicceket mások rovására, azt mondta később, hogy a költő síri látvány volt. Valóban volt valami kísérteties Lajos début-jében. Télvíz idején teniszcipőben, patentharisnyásan, egy pepita lovaglónadrágban, gyermekre szabott, szűk és rövid ujjú kiskabátban, amely rátapadt kiszögellő csontjaira, és négynapos szakállában volt valami apostoli, mely félig szent, félig őrült benyomását keltette bennünk. Külseje éhtífuszról beszélt, kiváló modell lehetett volna egy tuberkulózis elleni propagandareklámhoz, arca üvegszerűen, haloványan átlátszó volt és soványsága egyenesen valószerűtlen. Szó nélkül megette az utolsó fél vekni kenyeret, negyed kiló margarint, és eltulajdonította az utolsó csikket, csak ezután szólalt meg. – Sír Lajos vagyok, költő. Szeretnék aludni. – Miután kijelöltünk a számára egy helyet az asztalon, feje alá tett egy megfordított tányért és mély álomba merült. Másnap történt, hogy Elek Richárd, állás nélküli lángész biciklin jött szembe velünk a Markgraffe Strassén. Az 1927-es berlini tél volt a leghidegebb abban az évszázadban Európában, az albérletben már tavaly be kellett volna fűteni, hogy az idén meleg legyen. Szédületes kezdeményezések fakadtak tettvágyunkból. Itt alakult meg az Új Színpad, amelyen a próbák alatt a szerző, a rendező és a színész rögtönzéseiből épült volna a darab, azaz a szerző a premier után írta volna meg a darabot.
A neves író tapétaragasztó-anyagot főz és spachtlizik. E nagyszerű artistaprodukciót comb közé szorított létrával űzi, egy lapos, fanyelű szerszám segítségével, célja a régi tapéta levakarása. Ezt minden kárpitos az emberben rejtőző alantas ösztönök következtében, bizonyos kéjjel csinálja: megsemmisíteni egy másik ember fáradságos munkáját. Ám a kárpitosipar legfontosabb része a villanykörtelopás. E tekintetben az öreg Herc (börtönviselt ember lévén) pehelysúlykezű világrekorder a téren. A berlini szobalányok nagyon kedvesek és rendkívül kacérok. Egy ügyes kárpitosinas mindenféle előnyökhöz jut, libacombok és más jó falatok tekintetében. Legtöbbször ők maguk teszik meg a szerelmi ajánlatot egy falat sült csirke formájában. Ha az inas azt mondja, kell, kész a szerelem. Nem örökös, de nagy és őszinte, szép és komoly, rövid, de intenzív.
Este a kávéházban kissé részegek vagyunk. Félix teszi fel a kérdést: – Miért nem tudunk szép nyugodtan élni, kielégülés után kielégülést hajszolva. – Vízfej vagy – mondja Pola Negri. – Régi véleményem rólad, hogy egy szatócs lappang benned. Mit megalkudni? Hogy mondta Kolbrich, aki a világ legnagyobb embere: amit veszítünk kvantitásban, nyerjük kvalitásban… Érted? Ha kevesebb, ha küzdelmesebb is ez, de „ámulni lehet”, mint Ady mondaná Kolbrich helyében. Hát mit akarsz?
Az Erbanból átszüremlett a jazz és a cipők kopogása, a politikus mesteremberek a könyökükön aludtak, és én megkockáztattam a kérdést: – Hát mi lesz ennek a vége?
És egy hang, amely eddig nem szólalt meg, felkiáltott hirtelen. – Fizetni – Sir Lajos kiáltotta, aki költő volt.
(Rejtő Jenő életrajza alapján)
A honorárium
Azt mesélik (már tudniillik Ortega Y Gasset) – a történet hitelessége persze bizonytalan –, hogy amikor az író fél évszázados pályáját ünnepelték, az Élysée-palotában rendezett nagy estélyen minden nemzet követe megjelent, hogy köszöntse a nagy költőt. Ő a nagy fogadóteremben állt, szoborszerű, méltóságteljes pózban, a könyökét a kandalló peremén nyugtatta. Sorra elhaladtak a különböző országok képviselői az ünneplő közönség előtt, és köszöntötték a francia váteszt. Egy ajtónálló érces hangon jelentette be őket:
„Monsieur le Représentant de l’Angleterre!”, mire ő drámai tremolóval s égre emelt szemmel ezt felelte: „L’Angleterre! Ah, Shakespeare!” Az ajtónálló folytatta: „Monsieur le Représentant de l’Espagne!” Mire az író: „L’Espagne! Ah, Cervantes!” Az ajtónálló: „Monsieur le Représentant de l’Allemagne!” Ő pedig? „L’Allemagne! Ah, Goethe!”
Ekkor azonban egy apró termetű, tömzsi, bicegő emberkére került a sor. Felharsant az ajtónálló hangja: „Monsieur le Représentant de la Mésopotamie!”
Az író – mindeddig rezzenéstelenül, magabiztosan állt ott – erre láthatóan elbizonytalanodott. A szeme egy türelmetlen pillantással jókora kört írt le, mintha az egész világegyetemet fürkészve keresne valamit. Ám hamar jelét adta, hogy meglelte, amit keresett, és ismét ura lett a helyzetnek. S a korábbihoz hasonló patetikus hangon és semmivel sem kisebb meggyőződéssel így felelt a gömböc követnek: „La Mésopotamie! Ah, l’Humanité!”
Yersey. Angol fennhatóság alatt élő sziget, a La Manche csatorna területén. Anglia és Franciaország közt, ahonnan szabad szemmel látni a Whigt-szigeteket. Itt élt a romantika legnagyobb önkéntes emigránsa. A száműzött 14 évesen színdarabot írt, negyvenévesen a Francia Akadémia tagja, majd főrendi tag és száműzött. Én a vizigót valutareform után követtem a száműzetésbe, melyet egy voluntarista realistának, egy exhibicionista irrealistának tartott, de jelentősége vetekedett Aladdin csodalámpájának kikiáltási árával. A mester, Garibaldi barátja, alkotott egy tengerre néző kávéház teraszán, nagy művét kis híján húsz éve írta, benne szociológia, filozófia, történelem keveredett egy nagy, az emberiség jelenét és jövőjét is megidéző szerelmi szál segítségével, oly irodalmi vádirat volt, mely megdönthette volna III. Napóleon uralmát. Egy most érkező hajóról, napernyő alatt, két franciául beszélő, fiatal nő bámul ránk.
– Nézd azt a szakállas, öreg férfit. Azt a blőd, angol alakot. Hogy bámul és milyen suta.
Úgy érzem, otthon vagyunk. Dudák, kereplők, trombiták feleselnek a vijjogó sirályokkal. A mellékutcákból a hordárok most érkeznek vissza, a postahajót várják. A kávéház személyzete fehér szakácsruhában szolgál ki, a teret kifogott társzekerek, gyaloghintók övezik. Divatos volt a tejfröccs, az angolok inkább kalóriákat ettek, mint ételeket, az emigránsok spiritiszták voltak. Nekik lelkesedés kellett. Abban azonban nem volt hiány.
Irodalmi sikerek eddig is akadtak. Hisz a vállas, szakállas Mester már fiatalon Aranyliliom-díjat nyert, ha jól emlékszem, a toulouse-i Virágjátékokon, ahol virággal jutalmazták a legszebb költeményeket. 1862-t írtunk. Irreálisan vastag kéziratcsomó hever köztünk a kávéházi asztalon. Mellette bouillon (francia húsleves). A művészi kérdésekről beszélő őrülteket és emigránsokat már elvitte a komphajó, szűkszavú, racionális börzeszakértők azonban bőven akadtak. A Sturm und Drang volt a témájuk. Én a halhatatlan Amour című austro-neo-subanarchista operakompozícióm színrevitelét vártam. Kissé unatkoztam. A postahajót vártuk. Tegnap tudtuk meg, hogy a marokkói szultán kiutasította Abd el Kadert, német bevándorló, marxista csoportok telepedtek meg Marylandban, és Lincoln hiába kísérelte meg a polgárháború elhárítását. Lényegében arra számítottam, hogy Franciaország Ausztria felett aratott győzelme után amnesztiát hirdet. A krími háborúnak is vége volt. Ám sehol egy király, mint 1822-ben, amikor az író 2000 frankos kegydíjat kapott. Befut a postahajó. Jön a küldönc.
Már kezében is az utalvány. A kiadó előlege.
Victor Hugo felugrik az összeget meglátván:
– Nyomorultak! – kiáltja, s ezt írja kéziratkötegére, cím gyanánt.