NAPÚT 2007/2., 34–40. oldal
Tartalom
Prágai Noémi
Örökmécs • Talált tárgyak osztálya
Kerekes Tamás
Bohémvilág Berlinben • A honorárium
Zsirai László
Rendes ember az asztalos
Haldokló sárga és piros levelek az álmos őszi utcán. Mozdulatlan autók sorfala előtt ballag Gézaváry a barátja kihízott, Bécsben vásárolt télikabátjában. Alkalomhoz öltözött. Szürke kabát a szürke ködben. Szabadságra mehetett a nap, egyetlen árva sugarát sem látni. Tántorogva ballag Gézaváry, de ki törődik vele, hogy tizenöt éves csizmája nyomja a lábát és a bal szárának cipzára szétnyílik. Évek óta tervezi, hogy új csizmát vásárol a télre, aztán ez a terve terv is marad rendszeresen. A nyomor rendszere öleli a lehetőségek hazájában. Nem csupán az anyagi nélkülözésé, a szabadság szellemi bezárultságának nyomora is.
Egykedvűen és megszokásból nyitja ki a naponta huszonnégy órát várakozó telefonfülke ajtaját. A készülék tetején árválkodó mini pálinkásüveg is a nyomorról beszél. Leemeli a rózsaszín kagylót, miközben a másik kezével húsz forintot dob a nyílásba. Fejből nyomkodja be a számokat a billentyűzetbe, és a rádió átszűrődő híreit hallgatva várakozik.
– Halló! – veszi fel a kagylót a hívott.
– Weissmanfréd – mondja köszönés helyett Gézaváry.
– Az meg ki? – hallatszik a kérdés a vonal túlsó végéről.
– Gézaváry. Csak tudod, mióta egy német vadász „Waldmannscheil” köszönését nem tudták megjegyezni az egyik vadásztársaságnál, és így viszonozták, hogy Wiessmanfréd, azóta átvettem ezt a formát. Visszahívnál, ha irodalmilag képes vagy valami biztatót mondani, Kun Pista?
– Én képes volnék, de nem történik szinte semmi, mert ami történik, az is a semmivel egyenlő.
– Mi a helyzet a folyóiratok frontján?
– Tegnap jártam az Írók Boltjában. A nyári számokat lehet kapni. Az egyik közölte egy novellámat, azóta sem fizették ki. A többiek meg sem köszönik a kéziratot.
– Pályázat?
– Figyeltem, de azt sem írták ki, amelyiken tavalyelőtt nyertünk százezer körüli összeget. Nevezési díjas pályázatok vannak, röhejes díjakkal. Zömmel amatőröknek. Ha így megy tovább, nekünk is érdemes volna visszafejlődni amatőrré.
– Könyvkiadók?
– Nem válaszolnak. Ahol megjelent négy könyvem, az a kiadó júniusban indult és szeptemberben ment tönkre. Honoráriumot nem fizetett, de megengedte, hogy példányonként kétezer forintért vásárolhassak a saját könyveimből. Húsz példányt vettem, de kértem kedvezményt, s egy hét alatt el is adtam, illetve elajándékoztam a haveroknak.
– Ez a profizmus? Van értelme itt másnak lenni, mint analfabétának?
– Áruházi rabszolgának például, vagy árulhatsz kozmetikumokat is.
– A minisztérium főosztályvezetője javasolta, hogy regisztráltassam magamat a szakági szakszervezetbe, és pályázzak az alapítványnál, meg főleg keressek kiadót magamnak, s ez javítani fog az életkörülményeimen.
– Én találtam kiadót, javítottam is az életkörülményeimen azzal, hogy megvehettem a könyveimet. A szakszervezetben tagdíjat kell fizetni. Szerencsés esetben kaphatsz ötezer forint segélyt, ha jó fiú leszel, de azt sem havonta, hanem évente, vagy ritkábban. Az alapítványnál sem rúghatsz labdába, ha nincs ismerősöd a zsűriben, bár egy ismerős ott kevésnek bizonyul. Tehát, micsoda a micsodájukba?!
– És az író-olvasó találkozókkal mi a helyzet?
– Ezeket inkább nemíró-nemolvasó találkozóknak lehet nevezni. Néhány dilettáns felolvassa a műveit a közönség álnéven megjelenő haverjainak, aztán annyi. A lapok meg még be is számolnak róla, hogy mekkora kulturális élményt jelentett ez a különleges alkalom. Arról kevésbé számolnak be, hogy a könyvtárak egy igazi művészt alig tudnak megfizetni, legfeljebb évente egyszer-kétszer. Program pedig azért legalább tíz kell egy évben. Van rá igény, a tíz dilettánsból legalább nyolc megtölti a kistermet a haverjaival, aztán jól elvannak, s ki lehet pipálni…
– Akkor mit kellene tenni?
– Mit? Fogalmam sincs. Én már éjjeliőr is voltam, rá is ment az egészségem.
– Most akkor mid van, ha egészséged nincsen? Feleséged, mi!?
– Az van. A doktoroktól fel is fordulhattam volna. A nejem szemének csillogó mosolya gyógyított ki a pánikbetegségből.
– Írok egy verset és jó esetben évek múlva közlik, aztán az érte kapott honoráriumból meg egyetlen ebédre telik. A lakótársaim és a barátaim pedig jól kiröhögnek, ha elárulom nekik.
– Ez van. Megyek hecsedlit eltenni.
– Akkor hát ingyom-bingyom!
– Tutáliber!
Gézaváry leemelte soványka szatyrát a fülke polcáról és ballagott tovább, előre a kutyaszaros úton, arccal a vasút felé. Még hogy jobboldaliak meg baloldaliak! – fortyant fel magában. Hülyeség! Féloldali ember nincsen, nem létezik, csak bedumálták maguknak. Bepillantott az egyik társasház üvegkapuján, s annak homályos tükrében szürke kabátos önmagát látta beleolvadni a ködbe. Látta, hogy mindkét oldala megvan. Még megvan, mert nem fogyott le teljesen a nélkülözéstől. Tartása görnyedt ugyan, néha érzi, hogy fáj a gerince, de ez a fájdalom annak a jele, hogy neki még van gerince. A kabát viszont piszkos lett a telefonfülkében. Jobbról is, meg balról is. Bicegve ballagott Gézaváry, szatyrában a kilós kenyérrel. Másfél éve képtelen volt megoperáltatni lágyéksérvét, mert időközönként felbukkanó összevisszaságban, hivatásszerűen olvasnia kellett különféle zsenik különféle témájú agymenéseit. Általában egyben voltak azonosak ezek a szerzők. Abban, hogy az általuk felgömbölyített pénzért a kiadók bármit hajlandóak voltak megjelentetni tőlük, de azért írásaik stiláris fésülgetésére felkérték Gézaváryt. Az ugyan utólagos szempont, de hátha mégis elolvassa valaki a könyvet, s nehogy túlzottan szó érje a ház elejét. Ám ez csak álca volt, hiszen az egész kiadási buliban egyetlen értékmérő jutott főszerephez, még csak nem is az olvasóktól remélt bevétel (az a legkevesebb), hanem az innen-onnan kiénekelt pénz. Gézaváry hetekig görnyedt a levonatok felett. Javította az ipszilonokat el-ipszilonokra és fordítva, egyeztette az alanyokat az állítmányokkal, s gyomlálta a központozásokat, mint parlagfüvet a rózsakertben.
No persze, hiszen a rózsa csak szép, a parlagfű viszont kitermeli az allergiaellenes gyógyszerek fokozta gazdasági hasznot. Rózsakert? Hol van az már a szép nyaraival együtt… Most ködös, fullasztó, álmos ősz van és haldokló falevelek és kussoló kutyaszar a járdán.
Sehol egy lélek.
Gézaváry bicegve ballagott és lassan. Arca beesett. Kezeletlen fogai miatt ritkán mert mosolyogni. Két éve elment ugyan a szakrendelőbe, állt is a szájsebész főorvos ajtaja előtt két órát tetőtől talpig stresszben leizzadva. Aztán négy órával hamarabb befejeződött a rendelés, a főorvos lelépett a hátsó ajtón. Gézaváry felháborodva ment haza akkor, és eltöprengett, hogy mi a francnak fizeti az egészségbiztosítási járulékot, ha tulajdonképpen Istenen múlik, hogy a betegség meggyógyul-e magától. Útközben bedobott egy húszast a templom perselyébe és a vegyesboltban vett egy mini üveg konyakot, kizárólag gyógykezelés céljából. Öblögetett vele. Egykori olvasószerkesztőjére gondolt, aki azért szédelgett a szerkesztőség folyosóin, mert a fogorvos annyit javasolt neki, hogy öblögesse a fogait konyakkal. De az nem köpte ki, befelé folyt el a drága nedű. Akkor a fokhagyma és egy doboz Algopyrin még segített megszabadulni a fájdalmaitól és a duzzanattól, meg az írás. Ahogyan írta élete regényét, meg is feledkezett a fájdalomról. Most pedig arca beesett. A mellényzsebében lévő pénztárcája is sovány, nem dagadt a kabát, mert senkinek sem kellett az a regény. A könyvesboltok polcai roskadoztak az idegen nevű és nyelvű szerzők csicsás könyveitől. Azokat nem nagyon vette senki… Hazai földön jonatánalmát és ne növényvédőszeres idegen paprikát! Ósdi, elavult jelszó. Egészség? Kutyaszar! Azt nektek, meg plázát, ahová utazhattok jó sokat, és cipelhetitek a nehéz szatyrokban a külföldi tejet meg a főtt kenyeret. Olcsón. Ha rátok nem rogy a raktáráruház, vagy nem rogytok össze benne a fóbiás félelmeitek nyomására, mert ott csak a rendész vizslató tekintete köszön, s pénztáros rabszolgák pergetik a számítógép agyát, miközben a vásárló szorgalmas hangyaként hordja az árut, a pénztáros pedig szorgalmas méhként gyűjtögeti a forintokat. Gézaváry inkább a családi garázsbolt eladóinak mosolyában fürdik, s beszélget velük, egy jót nevetgél, ami hasznosabb mindenfajta meditációnál.
Sehol egy lélek, tapasztalta Gézaváry hazafelé ballagtában. Hová lettek a munkanélküliek? Felötlött benne egy régebbi kép, amikor azt hitte, hogy mindenféle protekció nélkül lehet itt állást keríteni. Bevonatozott a Munkaügyi Központba, ahol meglepetésére szombati ünnepledolgozás lévén hatalmas csend fogadta. Egy recepciónál álló alkalmazott megkérdezte tőle, hogy mi járatban ette be ide a fene pont most. Gézaváry elmesélte, hogy tizenkét éve szabadfoglalkozású író, újságíró, irodalmi szerkesztő, de pont most, hogy egyedül maradt, ebből a tiszteletdíjnak becézett könyöradományból lehetetlen megélni. Még hogy író, költő, meg újságíró, meg irodalmi szerkesztő! Az mi? Gézaváry bízott a hivatalban. Biztosan ajánlanak majd számára jól fizető, de mindenféle különösebb megerőltetés nélkül elvégezhető munkát. Akkor még lágyéksérve sem volt, csak munkakedve, s azt sem tudta még, hogy e két jelenség fordítottan arányos.
– Magának való munkát nem tudunk adni – tárta szét kezét a hölgy. – Még pénz sem jár, mert az ápolás előtt nem volt elég munkaviszonya. Azért regisztráltatja magát?
– Igen – jelentette ki Gézaváry, elvégre az tetszeleg a cégtáblán odakint, hogy ez a munkaügy hivatala, s azért is vonatozott ide, mert remélte a remélhetetlent. De később kiderült, hogy ebben a hivatalban csak munkaügy van, munka nincs. Egyébként is, ezek szerint az, amit harminc éven keresztül végzett, az nem munka. A művészet leminősítve. Az nem munka. Michelangelo vajon kisvállalkozásban végezte-e alkotótevékenységét, s milyen számlát adott a Medicieknek? Művészet? Ugyan! Hobbi… Még a vagyonőr is több elismerést kap. Persze, a gazdikák a szépen csaholó, farkukat örömmel csóváló kutyákat etetik szívesen. Amelyik hivatástudatból óhajt ugatni s nem a betanított szöveget nyomja, az csontot nem kap. Művész? Eb ura fakó. Egyetlen hirdetés húzódott meg szerényen a hatalmas, falnyi hirdetőtáblán. Vágóhíd húsbontó szakmunkást keres. Társadalmi jelenségeket és depressziós sorsokat élve boncolónak még elmehetne a végzettsége révén, de a bárdot – mint egykor tornából felmentett – nem bírta volna rendszeresen felemelni. Egyébként is sajnálta az állatokat. Őt viszont szintén sajnálták.
– Hány óra? – hajolt át a pulton a hölgy.
– Tizenkettő – mondta Gézaváry, aki nemcsak jobban ismerte, hanem jobban is látta az órát.
– Ja, ma egyig vagyunk nyitva. Majdnem elküldtem. Ezeket a papírokat szíveskedjék kitölteni – tájékoztatta a hölgy, s egy csomó papírt tolt Gézaváry elé a pulton.
Gézaváry az üzemi ebédlőasztalhoz hasonlító alkalmatossághoz lépett, kihúzott egy faszéket, helyet foglalt a kongó előcsarnokban, és a nyomtatványok tanulmányozásába kezdett. Eltelt fél óra. A hivatalnokok egyre gyakrabban tűntek fel a kétszárnyú üvegajtó mögött, s egyre sűrűbben hallott egy érces férfihangot:
– Még tölti az úr! Még tölti…
Nem fogtok hamarabb lelépni – gondolta magában Gézaváry. A munka az munka, a munkaidő az munkaidő. Ha ezt a tűzoltóságilag is veszélyes mértékű papírfelhalmozást itt munkának is nevezik, egy biztos, a munkaidőt most be fogják tartani a hölgyek és az urak. Gézaváry felkelt a székről, erre fellélegeztek odabent, majd visszaült, mert nem fordított, s felkeltében észlelte, hogy az utolsó nyomtatvány hátulján is vannak még kérdések. Közben egy férfi lépett be a hivatalba. Hangosan veszekedett a hivatalnokkal, hogy beteg és csak egy hete van a felmondási idejéből, és dolgozni szeretne, mert éhen döglik a családja. A legális bankrablás biztosabb jövedelem – gondolta magában Gézaváry, miközben komótosan firkálgatott a kérdőívekre, aztán a férfi dühösen távozott. Minek jött ide egyáltalán? Azt gondolhatta tán, hogy itt gyógyítják a gyomorfekélyét? Itt még a nyomorfekélyét sem! Gézaváry a pulthoz lépett.
– Na végre! – súgta maga elé végtelenül udvariasan az elegáns öltönyt viselő hivatalnok, azzal a biztos tudattal a háta mögött, hogy amíg az embereknek nincs munkájuk, addig neki van, legalábbis addig, amíg az a párt van spiccen, amelyiknek pártfogoltjaként belebújhatott ebbe a nem éppen idegnyugtató állásba és az elegáns öltönyébe. Átvette Gézaváry papírjait. Szélesen és mélyet sóhajtva, mint a pályaudvar műsorközlője, egy szuszra, határozottan dalolta el az unos-untig ismert szöveget: – Ön regisztrált munkanélküli. Kedden reggel fél nyolckor általános tájékoztató a nagyteremben. Viszontlátásra! – búcsúzott, és azzal, mint aki jól végezte dolgát, bement az irodába. Gézaváry pedig magára maradt a hatalmas, kongó előcsarnokban. A mellékhelyiség ajtajára pillantott, de gondolta, hogy inkább majd a vasútállomáson megy ki. És gyors léptekkel kiment az épületből.
Sütött a nap. Munkahelyükről ebédidőben lelépő emberek rohangáltak körülötte az utcán. Intézték szigorúan magánteendőiket. Mire lakóhelyének állomásához érkezett a vonat, megtett vagy tíz kilométert, Gézaváry elhatározta, hogy egy frászt kel kedden fél hatkor, hogy meghallgassa a hivatali süketelést. Pénz úgysem jár, meg vonatjegyre sem nagyon telik. Feleslegesen ne sóhajtozzanak neki! Elvégre ő egy regisztrált munkanélküli, amit a hivatalban is tudnak, és lesírt róluk, mennyire sajnálják, és a nyakukat törik igyekezetükben, hogy segítsenek rajta. Majd csak akad valami haver, amelyik beszerzi valamelyik laphoz vagy könyvkiadóhoz.
Nem akadt. A körzeti családsegítősöknél ketten is tüsténkedtek azért, hogy szakképesítésének megfelelő állást találjanak, ám egyik szerkesztőségtől sem érkezett válasz, mert nem szőke és nem pályakezdő és nem nő, hanem inkább összemegy. A sokat tapasztalt újságíró, irodalmár arról ismerszik meg, hogy görbe a háta a rengeteg írástól, s gondok halmaza kopasztja tarra a fejét. Most itt ballag hazafelé, egy kiló kenyérrel a szatyrában, az őszben, és sehol egy lélek.
Mindenki dolgozni ment? Vagy már annyira nagy a jólét, hogy azt felesleges is, és a jó meleg lakásaikban a televíziók agyalágyult műsoraival közösülve töltik az időt, meg a feleségüket vagy a szeretőjüket.
Ni csak! Az egyik garázs körül járkál valaki. Nézegeti a virágokat. Az asztalos, aki a rokkantosítási álmairól mesélt tavasszal. Aznap lopták el a frissen vizsgáztatott autóját. Azóta motorral jár az asztalos, s az író sokáig meg sem ismerte, hogy ki lehet az a bukósisakban bólintgató férfi. Pedig rendes embernek ismerte ezt az asztalost. Nyár végén is említette a boltban, amíg a többiek a söröket meg a pálinkás üvegeket szorongatták a kezeik között, hogy krumplit azt nem vesz, mert voltak otthon, s hoztak a palócfalusi kertből. Azzal húzott egyet az üdítős palackból.
– Kertészkedsz? – szólította meg a középkorú férfit. – Mit termelsz? Kövirózsát? Miért nem paprikát és paradicsomot? Szevasz!
– Szia! – nyújtotta a kezét az asztalos. – Azért nem, mert ezeket is kihúzkodták, el is vittek belőle.
– Igaz is. Minek etetnél másokat, amikor etetnek minket elegen a süket dumájukkal. Hogy állsz a rokkantnyugdíjjal? Végül is sikerült a hatvanhét százalék?
– Igen, hatvanhét százalékos vagyok, de nem végleg. Jövőre kell mennem felülvizsgálatra.
– Ugye, mennyivel könnyebb így, mint gerendákat cipelni!?
– Az biztos. Te? Szintén?
– Egy frászt. Én dolgozom. Jól is keresek a szerkesztésekkel. Négyszázezret tizenkét hónapra elosztva.
– A statisztálást nem próbáltad még? – kérdezte az asztalos. – Én azt csinálom. Forgatásokra járok. Benn voltam a Bacsó-filmben, meg Szabó István új filmjében. Nemsokára lesz a bemutató. Benne vagyok a Mónikában is a tévében.
– Én meg benne vagyok, nyakig… – Gézaváry úriember lévén nem mondta ki, hogy miben. – Nekem aztán mondhatod. Nincs tévém.
– Hogyhogy nincs?
– Amit anyám halála óta kerestem, az szinte mind a közjegyzőre ment, meg az illetékhivatalnak, és közműszámlákra meg adósságok törlesztésére. Egy darabig rokonok, barátok etettek. A tévét ki kellett dobni, mert a szerelő olyan hibát állapított meg, aminek a javítása többe kerülne, mint az új tévé.
– Igaz is. Húszezerért már lehet kapni.
– Majd meglepem magamat eggyel.
– Karácsonyra.
– Vagy inkább húsvétra… Még sok kölcsönt kellene ledolgozni, meg élni is kellene valamiből addig.
– Meddig? Húsvétig?
– Nem. Pünkösdig, amíg visszafizeti az APEH a feleslegesen levont éves adóelőlegemet.
– Gyere be egy felesre! – keresgélte a garázskulcsot az asztalos a zsebében. Gézaváry meglepődött az ajánlaton, mert ugyan sejtette, hogy a garázsokban jelentős klubélet folyik, de az asztalos kezében még sörösüveget is ritkán látott. – Vagy te nem iszol?
– Nem – jelentette ki Gézaváry. Közben a kutyával érkező nyugdíjas köszöntötte, aki szintén klubéletet folytatni igyekezett.
– Miért nem?
– Nyugodt életmód. Bekapok egy-egy nyugtatót és alszom. Ahhoz pedig nem szabad inni, ha valaki ragaszkodik ehhez a kurva élethez.
Elbúcsúzott alkalmi ismerőseitől. S ahogy átvágott a parkon, látta, hogy a vízvezeték-szerelő is a garázs felé kacsingat. Eszébe jutott édesanyja egykori jellemzése: Az asztalos az rendes ember, fiam.
Az. Hatvanhét százalékig?
Otthon bekapcsolta a rádiót. Politikusok beszéltek a jólétről meg a szociálisan rászorultak ellátásairól. Gézaváry is szokott pénzt adni a koldusoknak, a piacgazdasági fejlődés biztos mutatóinak. Amikor az önkormányzatnál érdeklődött segélyről, javasolták, hogy inkább az ötvenszázalékos rokkantságit célozza meg. Nem célozta meg. Jólét van, meg különben is. Százszázalékos novellákat írt, amiket szókimondó realitásuk miatt nem közöltek az ötven-százalékos újságok. Elvégre a szerkesztők is tartottak a százalékolástól, s fogalmuk sem volt arról, hogy rendes ember az asztalos. Nem is érdekelte őket, mert rendes emberekről legeslegújabb korilag nem illett írni a lapokban.
Gézaváry este felhívta vidéken élő barátnőjét, akivel a sötét telefonfülkéből beszélgetve nagyon jól érezte magát. Talán nem is az volt számukra fontos, hogy jól érezzék magukat, hanem inkább az, hogy jól érezzék egymást. Nem zavarta őket senki. A jólétben csak Gézavárynak nem volt privát telefonja, ezért a telefonfülkét tekinthette annak, ahonnét nem telefonált más, mint ő. Előfizetési és készülékbérleti díjat nem fizetve.
– Az újságok nem közlik a cikkeimet, a folyóiratok alig fizetnek valamit a verseimért, novelláimért, kritikáimért, a könyvkiadók sorra befuccsolnak. Mit tegyek, Violetta?
– Interneten kellene árusítanod valami olyant, ami még nem volt. Ahhoz persze nem elég egy jófajta honlap, hanem az szükséges, hogy mások honlapján is jelen legyen a te hirdetésed, így minél többen megismerhetik a vállalkozói szolgáltatásodat – hangzott a jó szándékú tanács.
Igen, korszerű ötlet – gondolta Gézaváry. Később a barátaival közösen kezdtek töprengeni, hogy mi legyen az a kreatív kukac, ami még nem volt. Nem találtak ki semmit. Az már fel sem vetődött benne, hogy a fiókban lévő kéziratából olyan könyvet lehetne készíteni, amilyen még nem volt, hiszen maga írta, a téma és a címe is eredeti. Ám a könyv, mint hírlik, eladhatatlan. Ebben a hitben szenvedett mindaddig, amíg meg nem látogatta Vénlaky Bálint, a neves író, aki harminc könyvét adta ki szerzőileg és adta el ezer-ezer példányban néhány ócska milliócskáért, s azok olvasói nem is találkoztak még a Gézaváry névvel, de Vénlakyt igen sokra becsülték, hiszen már vagy harminc könyvet olvastak tőle. Fel sem tűnt nekik, hogy ezekben a könyvekben senki nem javította ki az ipszilonokat elipszilonokra és fordítva, nem egyeztette az alanyokat az állítmányokkal, s nem gyomlálta ki a parlagfüvet a rózsakertből. Fel sem tűnt nekik, hogy Gézavárynak esetleg nem sokáig tart el az egy kiló kenyér. Viszont a fiókban maradó novellából azt sem tudhatják meg soha, hogy rendes ember az asztalos. Ugyan ki kíváncsi itt ma már a rendes emberekre? Vannak még rendes emberek egyáltalán, így többes számban, vagy csak egyedül az asztalos lenne az? Miből tudhatnák meg, hogy boldogabb emberre vidámabban süt a nap? Talán egyszer majd, ha visszatér a nap a szabadságról, s talál még boldog embert, de így hogyan is tűnne fel az álmos őszi utcán, amikor haldokló sárga és piros levelekre tapos a köd.