NAPÚT 2007/1., 101–103. oldal
Tartalom
Németh Péter Mikola
47 HiDat!
Vilcsek Béla
Dráma és színház a századelő Budapestjén
A bizonytalanság hangulata
„Ez már a ritkulás. Ereszkedő hanglejtéssel / fejezzük be mondatainkat, és könyökölve / hallgatjuk egymást, mint a mesemondók.” Csendes melankólia lengi be a fentebbi sorokat, s míg nyugodt, már-már derűs hangulatot árasztanak, van bennük egyfajta mély, a felszín alatt megbúvó fájdalom. S nem utolsósorban ezekkel a mondatokkal kezdődik Bajtai András első verseskötete: Az átlátszó város. Nem lehet véletlen, hogy a Mint a mesemondók című vers került kiemelt pozícióba, hiszen így az olvasó már az olvasás kezdetén szembesül a ténnyel: Bajtai költészete epikus jellegű. A szerző szeret mesélni, történetet mondani, mint a régi nagy mesemondók. A fentebbi szöveg azonban nemcsak e líra epikus színezetét emeli ki, hanem egyúttal megteremti a kötet és a szövegek befogadásának hangulatát. Mintha egy nagy-nagy tűz körül ülne az olvasó, közben esteledik, furcsa fények és árnyékok röpködnek a tűz felett, s innen-onnan felhangzik egy-egy történet. S lassan nem is a történet a fontos, hanem a hangulat.
Bajtai szövegei jól behatárolt időben mozognak: az alkony beköszöntétől egészen a szürke pirkadatig: „Ébredés után még boldog / vagyok, amikor ablakom alól, akár egy / csordát, hajtja el a szél a reggeli, nehéz / ködöket…” (Legyen az angyaloké), „a folyónak ugyanarról / a partjáról integetünk mind a ketten, / a bizonytalan és sűrű alkonyat idején.” (Nem vigasztal), „Hajnalban, ha sírni támad / kedvem, nem azért van, mert a vihar / kitépte kedvenc, öreg tölgyünket…” (Az ötödik ősz), „Mert ha például sötétedés után mégis elengednek / a négylábúakkal sétálni…” (Kifordított álmok). A német nyelvben akad erre egy jó szó: Dämmerung. Egyszerre jelenti az alkonyt és a pirkadatot. És itt érdemes egy kis kitérőt tenni, s megemlíteni a Kurt Pinthus szerkesztette Menschheitsdämmerung című kötetet, mely a német expresszionista líra legkiválóbb gyűjteménye. S hogy miért hozakodom elő ezzel az elrugaszkodottnak tűnő példával? Egyfelől az antológiában szereplő versek hangulata, másfelől pedig a szövegekben megjelenő városkép hasonlatossága miatt. S nem nehéz a Bajtai-szövegek városára ismerni: lassan körvonalazódni kezd az olvasó előtt Budapest. Főként az éjszakai város, zegzugos, koszos utcáival, árnyékot vető, halovány fényeivel, szűk szemétledobóival, büdös aluljáróival és kétes alakjaival. A mindent magába szippantó nagyváros lapul a szövegek hátterében, mely ellopja a pillanatok soha meg nem ismételhető varázsát, a szerelmek paplanmeleg biztonságát, egyszóval minden bizonyosságot, s csak a kiszámíthatatlan pillanat bizonytalansága marad.
Kiszámított ritmussal hömpölyögnek a kötet szabad versei: fodrozódik a víz, mintha hullámokat indítana a benne fürdőző. A lírai én nem külső szemlélője az eseményeknek, nem objektíven tárja az olvasó elé a hangulatot, hanem részese a szavak és mondatok rezdüléseinek, minden gondolat vagy érzés belőle indul és hozzá tér vissza. És mégis: az lehet az érzésünk, hogy mindezek ellenére, a megszólaló hang inkább csak passzív részese mindennek: nem irányítja az érzéseket, hanem csak sodródik az árral, a lassan tovagördülő mondatokkal. „A délelőttök nélküled, mintha kráter vagy mélytengeri / árok szélén tántorognék, csomósodik az egyedüllét, / megköt a félelem, és csak a tétova latolgatás, / ez az üledékes, ősi tervezgetés marad, menjek-e utánad, / vagy maradjak inkább…” (Menjek-e utánad) – elbizonytalanodás csendül a sorokból, s a versek minduntalan visszatérő motívuma a rejtőző, de egyre erőteljesebbé váló félelem. Nem volt véletlen az expresszionista párhuzam: Bajtai verseiben a világtól, a nagyvárostól való félelem hangulata járja át a sorokat, s látomásaiban szokatlan, rémálmokra hasonlító képek sorakoznak, melyek egyre inkább a bizonytalanságot, a kétségbeesést erősítik: „…a gyerekek szétázott / teásfilterekkel aggatják tele a fákat, és a csillárokat / vastag szíjakkal fojtják meg, a háztetőkön jóllakott / óriáskígyók napoznak, az öregasszonyokat pedig rendőrök / fogják le az aluljáróban…” (Szóval furcsa). S a már említett epikus jelleg immár másként értelmeződik: történetek tűnnek fel, történetfoszlányok, melyek aztán befejezetlenül magukra maradnak a tovagördülő mondatok mögött. Nem a történetek a fontosak, csupán a megkezdésük és az általuk fel- vagy megidézett hangulat. A történetek Bajtai András verseiben befejezetlenek, akár úgy is fogalmazhatunk: elmondhatatlanok. A lírai én nem is törekszik elmondásukra, csupán megpendíti őket, hogy aztán mint megrezgetett húrok, háttérzajként – hiányosságukkal – bizonytalanságot és feszültséget teremtsenek. S a meghökkentő és szokatlan képek mellett éppen ez a hangulat – mely végigkíséri az összes szöveget – tekinthető a kötet egyik figyelemre méltó erényének.
Érdemes kiemelni a kötet harmadik ciklusának (Rendellenes éjszaka) záró versét. A Zárás előtt című szöveg hemzseg az intertextuális utalásoktól, s leginkább egy József Attila-parafrázisnak tekinthető. Nem egyetlen szöveg parafrázisa, hanem több vers megidézése; és az idézetekből, szavakból kerekedik ki egy helyzetvers, mely József Attila utolsó pillanatait hivatott megidézni. „Az ember végül homokos, szomorú, vizes / síkra ér, gondolta. A pályaudvar bisztrójában / ült, nem szólt senkihez. Figyelte, ahogy / az utolsó vendég poharáért nyúl, később / a koszos műanyagterítőt bámulta hosszan.” A Reménytelenül vers (első variációjának – Lassan, tűnődve) első sorával indul a Bajtai-szöveg, s itt elkülönböződik a lírai hang, a megszólaló maga a megidézett költőelőd, s jelen van egy másik, külső szemlélő is, aki leírja, bemutatja a helyzetet. Egyetlen, indulás előtti (helyszín a pályaudvar bisztrója) képbe merevedik minden gondolat, s az utazás célja pedig a túlvilág. „Talán a padlás jutott eszébe, talán a lepedők, / vagy idegen nőket szólított le gondolatban. / Nem mozdult, mert őt akarta, a lázat, a hűvös / dinamó, a dinnyehéjat, és egy utolsó ölelést: / figyelni közben, ahogy elleng a néma, kék / idő, és az öcsödi erdő hirtelen megöregszik.” Kimerevített, festményszerű pillanat, melyben nem mozdul semmi, s elénk tárul a kocsmában gubbasztó költő homályos alakja. A szövegbeli mozdulatlansággal azonban szemben áll a szöveg játékossága: megidéződik A Dunánál, a Mama, majd a Reménytelenül második variációja is. Kifeszített helyzetkép, melyet a szövegek összekapcsolódó, egymást átfonó játéka hoz létre: s így a mozdulatlanság és a mozgás összedolgozása termékeny feszültséget eredményez. A Zárás előtt című vers kiforrott, érett szöveg, mely egyszerre kapcsolódik a posztmodern játékosságához, s ugyanakkor kijelöli azt a tradíciót, melyet Bajtai magáénak tekint.
A fentebb már emlegetett, egész köteten végigvonuló hangulat jelenti azonban az egyik legnagyobb veszélyt az elsőkötetes költő számára. Első pillantásra úgy tűnik, hogy az irodalom berkeibe beevező költő kiforrott, saját hanggal rendelkezik, viszont a ténylegesen meglévő és érezhető saját hangot minduntalan elnyomja a versekre rátelepedő melankolikus kedélyállapot. S e kettőt ne mossuk egybe. Annak ellenére, hogy a megteremtett és mindvégig fenntartott hangulat erényként értékelhető, mégis éppen ez okozza a kötet bizonyos fokú monotonitását. A visszatérő, ismétlődő képek és motívumok (éjszaka, hajnal, alkonyat, kutyák, indulás, megérkezés, szakítás és újra egymásra találás) minden különösségük ellenére ezt az egyhangúságot erősítik, hiszen másodszori, harmadszori vagy sokadszori megjelenésükkel már elvesztik egyediségüket. Hogy csak egyet idézzünk: „Először férfiak jöttek. Lovaink a lábukat törték, / mondták lefekvés előtt, és kicsavarták a villanykörtét.” (Valami történt), majd később „vagy csak várni a sötétedést, amikor kiveti magából / a használt óvszereket az ágy, villanykörtéket a lámpa…” (Mintanő), és végül: „Elképzelem, ahogy a részeg / házmester kiégett villanykörtéket cserélget / imbolyogva, és ettől megnyugszom.” (A félelem tart életben). A kép, a villanykörte kicserélése, mely egyúttal a sötétségre, a fény megszűnésére utal, másodszorra, harmadszorra elveszti erőteljes, markáns jellegét, s így már nem annyira érdekes, szinte feszültségmentessé válik. Mindezek mellett azonban nyugodtan kijelenthetjük, hogy érdekes és izgalmas Bajtai András első verseskötete, s kíváncsian várhatjuk a folytatást. A nagy kérdés egyelőre az, hogy milyen lesz a továbblépés. Az nyilvánvaló, hogy ez a könyv egy állomás, az első és fontos állomás, azonban a fentebbiek fényében adott a kérdés: megerősödik-e a már meglévő saját hang, vagy marad a hangulat kicsit erőszakos elsődlegessége.
(Bajtai András: Az átlátszó város. Parnasszus Könyvek, Új vizeken sorozat, Budapest, 2006.)
Vincze Ferenc