NAPÚT 2007/1., 39–40. oldal
Tartalom
Lászlóffy Csaba
Máraival a Körutat elnyelő salakban • Budapesti (XI. kerületi) óda • Séta a Clark Ádám téren
Petőcz András
Budapest, világváros
Lukáts János
A platán
Az ostobaság, talán a gonoszság tette, hogy a szerencsétlen fát odaültették a palota hátsó udvarára. Vagy a véletlen művelte mindezt? Nem mintha mentség volna, de a véletlen nagyon különös módon képes elrendezni maga körül a világot vagy a tárgyakat a világban. Talán az lesz a legjobb, ha megállapítjuk: egy madár csőre segített a véletlennek, vagy egy játékos forgószél, amelyik beejtett-belopott egy platánmagvat vagy a szőrös-szúrós gömbök egyikét, amelyet az ember inkább nevez „rossz tapintású vacaknak”, csak a platán rejti bele bizakodóan a sorsát.
Csupa beton, csupa cement borította a földet, az egyenetlenségeket aszfalttal simították el. Kezdetben lécek és homokbuckák éktelenítették az udvart. Pedig milyen nemes vonalú volt a palota, hogy uralta lenyűgöző homlokzatával, gótikus ablaksorával, míves lépcsőivel a teret! Milyen játékosan szűrődött be a fény a szeszélyes mintázatú ablakokon és tört meg a kőfonatokon és oszlopnyalábokon! Csak hát egy gótikus ablak fénynyalábjait másképp értékeli a lépcsőn fölsiető ügyfél vagy a leballagó hivatalnok, és másként az udvar sarkában megkapaszkodott platán, akinek az eltévedt sugár az egész világot jelenti. Az eget pedig az a négyszög, amelyik ott fönn feszül, amelyik a napot csak nyári deleken mutatja, ahonnan a fény csak ablakok üvegén tükröződve, megtörve és megfakulva hullik le a csöndben növekvő élőlényre.
A platán aztán csak megkapaszkodott a palota-hivatal hátsó udvarán, és növekedett. Mire észrevették, hogy nem gaz, mire rájöttek, hogy nem bozót, már az embereknek térdig ért, a kocsiknak kerékig. Kitépni könnyű lett volna még, ezt ő maga is tudta, ezért kapaszkodott, ahogy a gyökerétől csak tellett. Kapaszkodott a beton alá utasított, nyomorult földbe és kövekbe, hajdani növények holt gyökerébe és hajszálereibe. Itta az esők lepergő, a ködök leszivárgó nedvességét, a felmosóvödrök mocskos vizét szűrte éltető itallá, amellyel pedig annyi év alatt annyiszor öntözték körül.
Nem, nem akarta kitépni már senki, túlságosan nehéz munka lett volna. – Majd kipusztul magától! – gondolták. A lovas kocsikat – mert múlt az idő a palota hátsó udvarában is – fölváltották az autók. A hátsó kapun bepöfögtek az egyre nagyobb méretű autócsodák. Azok az orrukat egyszerűen beleütötték a platánba, aztán szidták a platánt, hogy miért áll az autók útjába. Nem állt az útjukba, ő csak állt, ahol addig is, ahol mindig. Ahová a platánok nagy elrendezője rendelte. Ahová befúrta, begyökereztette magát, szívósan, mint egyetlen lehetséges helyre. Egy platánfa nem mehet odébb a helyéről, még ha az a hely a hátsó udvar sarkában van is – ezt egy platánfa tudja, aki pedig nem platánfa, az nehezen ért meg ilyesmit.
Csupasz volt a törzse, száraz fapikkelyek hullottak le róla, kemény és fakó volt az a törzs. Ágai nőttek és leszáradtak, újak nőttek és a platán fölfelé nyújtózott velük. A fény felé, az ég nyomorult négyszöge felé. És az ágak újra leszáradtak, de most már arasznyival följebb, lehullott ágak és leszáradt emlékek hulladékán növekedett a platán.
Benézett (már belátott!) a nagy ház cirádás ablakain, az emberek lépcsőn jártak le és föl. Ők úgy érkeztek el céljukhoz, hogy a függőlegest és a vízszintest okosan váltogatták. A platán sóhajtott, az ő lelkétől idegen volt a lépcső, ő csak egy irányt ismert. Arra nőtt, arra volt egyedül képes nőni: fölfelé.
Aztán belátott már az emeletekre is, ott az emberek nappal sötétben, este világosban jártak-keltek. Változtak a hivatalnokok és változtak az ügyfelek, néha megcserélődtek a szerepek. Változtak a köszöntések és változtak az arcélek. Sokféle világot látott a folyosókon a hátsó udvari platán, sok válságot és tragédiát, már szinte rendszeresnek érezte életében a változást – de hát mit tud minderről egy platán.
Aztán nőttek a karjai, elágazásai, oldalra induló kezdeményezései. De, mintha ismerte volna a világítóudvar téglafalának erejét, a kőoszlopok keménységét, az ágait fölfelé, csakis fölfelé irányította. Már nem látta ott lenn az udvart, már napok-hetek kellettek, amíg a víz, amíg az élet fölért a silány földből, a beton alá tuszkolt, fénytelen némaságból. Fölért a szenny, a nyirok – és szomjoltó nedvességgé változott; fölért a sötétség – és életadó energiává változott a kemény törzsben, a mindig leszáradó és mindig újrainduló ágakban.
Már besüvöltött a szél, és behullott a hó, a dara. Cibálta, rázta a platán ágait, a szél tördelte le a száradó karokat. – Ezt akartad? – kérdezte magától a platán. – Törjön le, ami letörni való! – válaszolt magának sóhajtozva a fa. Az ég, az a csipkézett szélű négyszög egyre szélesebb lett, egyre kevesebb védelmet nyújtott. – Hová nősz már, ostoba? – sziszegte a bádog, a cserép, amikor a viharban a platán hozzádörzsölődött ágaival.
A földkupac, amely a lábát körülfogta, már magasra emelte és megrepesztette a betont. – Ez a fa széjjelveti a házat! – sziszegtek a házmesterek, a garázsmesterek, a szálláscsinálók. – Megoldjuk! – röhögött az ácslegény, és láncfűrészét a platán törzséhez nyomta, ujját pedig az indítógombra szorította. Aztán elhívták, az egyik irodai íróasztal lába billegett, oda kellett a láncfűrész. Aznap a fa megmenekült. A platánban rémülten formálódott meg a kérdés: – Meddig élhet egy platán? – Aztán még rémületesebben a másik: – Miért él egy platán? – Szétnézett maga körül, a felpuffadt betonon, a félhomályos udvaron kutatott a fürkésző növényi szem.
– Nem azért – fogalmazta meg, kínlódta ki magából a választ –, hogy falak kútjába zárva, hogy botránykőként tengesse életét, hogy bádogereszek nyelvöltögetései között cibáltassa magát a hisztériás forgószelektől! – megkönnyebbült, amikor ezt így végiggondolta. Örült, hogy el mert gondolkodni a saját hitvány sorsán, amely végül mégis a tetők fölé segítette. Ahonnan elláthat messze és szembenézhet a nappal, amely eddig olyan fukaran osztotta neki sugarait. Végignézett magán, a fakó törzsön csak görcs volt és leszáradt ágak emlékei, de fönn, a tetők fölött, a legújabb ágakon ott kerekedtek azok a szőrös-szúrós gömbök, amelyek… Valamire homályosan emlékezett a platán.
Igen, és a közelmúltban az ágai között fészket rakott egy harkály, az jó, az vigyáz a fákra. Az majd vigyáz a platánra is.