NAPÚT 2007/1., 36–38. oldal
Tartalom
Elek Szilvia
Budapest, Budapest, te csodás!
Lukáts János
A platán
Lászlóffy Csaba
Máraival a Körutat elnyelő salakban
„Hőkölj meg és nézz vissza a világra”
A kultúra nem érv már, csak tünet.
Ingerszegény, gyűlölni képtelen
szívedet nem szanálja/szívja sem
vámpír, sem programozott őrület.
Lexikon-sor: a polcok dísze csak;
világvégére ért minden remény,
ahol éltél, a papír peremén –
még hogyha nem is adod meg magad.
Régóta nincsen semmire nagy ár.
Míg fel nem trancsírozott a halál,
mint rádiókészülék, recsegve bár,
de működik az idegvezeték,
és rád okádja, mielőtt kiég,
az emberiség lumpenszellemét.
2005. július 13.
Budapesti (XI. kerületi) óda*
Tavaszi tócsának néznéd messziről. Valamivel
nagyobbacska, mély tükrében elfér az ég s még
mi minden. Színültig fűzzel, platánnal, elnyelt
hangokkal és emlékezéssel. Könnyen meglehet,
hogy az a sötét és kócos szakállú jövevény is a
néhai merengései tárgyát keresi tükrében. Nem,
mégse; feltartott karral állva (lám, kalapja védi
csak) inkább segítségért fohászkodik a tó jólelkű
tündéreihez. Vagy tán ő maga készül áldását adni
a mesébe illő tájra a dübörgő (valóságosságát vicso-
rogva, versengve bizonygató) nagyváros közepén?
Csak víz és égbolt – mondaná a mostoha Magyar-
ország elátkozottjainak nyöszörgéseit meghalló
Ady Endre. Mi ez a mohos köddel takart, gőgös el-
hagyatottság? Kinek, minek tart tükröt ez a gazzal,
durvasággal be nem szennyezhető természetes ős-
tisztaság? Zsenge esőkben aszú nád sötétlik; máskor
meg mámoros álmodozások pompázatos délibáb ege
– nyugalom, csüggedést és hörgést és diszharmóniát
elnyelő. Mert különben ki hinné el – még ha a sárkány-
torkú világ tüzét eloltó gomolygás mögött szivárványló
oázis is ez tó –, ki hinné el vajon, hogy öngyilkos pózba
görnyedt, mindegy, hogy alázatot színlelő vagy egzaltált
tekintetű zarándokokat nem látott soha? Megváltó lég,
nyárfák ezüst zizegése, hullámrezgések lélekágya – aki
vagy! Párától elhalványult tükröd borzongva őrzi még
az andalgó párok közös, kibékíthetetlen magányát s a
hold-idegenségben (még hogyha angyalok keringenek,
vadlibák szállnak is fölötted) a csavargó sorsú elűzöttek
sápasztó félelmét, akiket hullaszag riaszt, vagy lassan
mérgez a burjánzó bazsalikom. Mennyi könnyű pillét
utánzó, mélybe hulló szándék, mely szinte észrevétlenül
bukik alá. A kékeszöld csillogású feneketlen mélységbe.
Sejtelmek márványmosolya. Hangtalan káprázat. A szív
kutakodása, remegése, midőn az Úr megnyitja kaptárait,
és a halandó együgyű képet vághat; nem mint a börzén.
S ha már elhalt benned, a mozdulatlanságban, a századok
panasza, már csak egy fúga-futam: a kimerült agyé. Olaj-
felhő, viharfelleg (netán hidrogénbombáé); kén Mefiszto-
felész-szagot semlegesít a sűrű lombsátor. Alszik a hangya-
boly és fészkében a varjúfióka. S jóllehet egy fehér szegélyű
álmot átfúró vörösbegycsőr újra rikolt, az életcéltalan utak
egyszer nálad is véget érnek – – – – – – – – – – – – – – – –
2005. július 11.
Séta a Clark Ádám téren
„Az Alagúton hűs szél szalad át”
Tébolyból egy szemernyi! – bizarr mondás
(mennyi igaz van benne? semmi? sok?),
midőn minden: test, ország veszni fog;
pihent agyad is kikezdi a rontás,
bár amíg él(sz), még áldást hintve hat.
Bűn s betegség – a sejteket faló –
elmúlik, hidd el, mint egy „Vérgolyó”:
akár a Föld, hisz te is fogva vagy,
egy mesterkélt világnak részeként
energiával töltött fel s a fényt
adagolta beléd a halhatatlan
teremtő hit és kétkedő tudás.
Hová szállsz, szellem hópora hívatlan?
A ronda űrből nincs kinek kiálts.
2005. július 13.