Dombay Célia

„Amikor írok, szavakat találok arra, amire nincsenek szavak. Írni lehetetlennek tűnik nekem. Meglep, mert olyan, mintha nem is én volnék. Írás közben amorf állatka-létből lépek körvonalasabb, emberhez hasonló létbe fájdalmasan és vakon, szó szerint vakon. Mert amikor írok, nem tudom, mi lesz, csak nem lehet más. És amikor már leírtam, ami szorít, mert szorít és nyűgösít, ránézek és megnyugszom. Körbevesz egy tágasabb, kapcsolódásokkal, úthálózatokkal teli szövött világ, amire már végképp nincsenek szavak. Ha muszáj lenne, lennének, de nekem akkor már nem kellenek, csak jó. Fürdőzök, szabadon lélegzem. Olyan, mintha visszakaptam volna a szárnyaim. Mintha átölelne az, akinek az öleléséért annyit mentem és akiért ma én még itt vagyok. Így azt is mondhatnám: írok, hogy többé ne kelljenek szavak.”