NAPÚT 2011/1., 122–123. oldal

Tartalom

Fazekas István
Antigoné, avagy a vér parancsa

Körmendy Zsuzsanna
Tanár és tanítvány

Madár János

Búcsúzunk Nádasdi Évától

Nádasdi Éva (1942–2010)

    Hatvannyolc éves volt csupán, fiatal még a halálra. A csalódás, reménytelenség, emberi és alkotói kiszolgáltatottság, szegénység, a társtalanság nyomasztó érzése és a betegség korán legyőzte őt. Már az utolsó kötetében – Égi kikötők, Rím Könyvkiadó, 2006 – is érezhettük, hogy lassan-lassan lemond minden földi örömről: „Édesapám: / elosztottad közöttünk a szenvedést… / Sírásom, mint jéghegyhez ütközött / hatalmas hajó” – Édesapám; „Kicsiny gyertya bennem a lélek, / imádságból építek menedéket” – Menedék. Ezek a fohászok azonban kevesek voltak ahhoz, hogy megtartsák őt. Szinte minden összeomlott benne, amikor – néhány hónapja – édesanyját is eltemette. Azóta szörnyű fájdalmak kínozták, súlyosbították szenvedéseit: elveszítette a számára legfontosabb embert, elveszítette utolsó reményét is. Ezt a kegyetlen megpróbáltatást még – mintegy utolsó sikollyal – próbálta kiírni magából, de már nem sikerült: 2010. szeptember 19-én meghalt.
    A Farkasréti temetőben kísértük utolsó útjára október 20-án. A Magyar Írószövetség és az Új Ember szerkesztősége nevében Zsille Gábor költő mondott fájdalmasan szép búcsúbeszédet. Megidézte Nádasdi Éva néhány versét is – elsősorban a vallásos érzületű költeményekből –, amelyek egyértelművé tették előttünk, hogy az Első ének (1968) és A magunk kenyerén (1971) című antológiákban bemutatott alkotó beváltotta ígéretét. Több önálló kötetben: Centrum és cella (1975); Maroknyi fény (1981); Kötelék (1968); Szerelem Kozmoszában (1996); Égi kikötők (2006) kiteljesedett költészete, egyre árnyaltabb, áttételesebb lett; és mindenekelőtt: tiszta, erkölcsiségében mélyen vallásos.

Úgy fáj, hogy szinte éget,
minden éjjel halálomig érek,
válts meg édes szavakkal,
légy, mint Máriának – az angyal.

– olvashatjuk az Imák, bűnök és szerelmek című versben, amely összegzi Nádasdi Éva emberi-költői vergődéseit: a társtalanság érzését, a fohászkodásban is Isten-kereső ember lelki rezdüléseit. Ahogyan Szécsi Margit írta róla A magunk kenyerén című antológiában: „Másoknak, a kívülállóknak úgy tűnhet, hogy lármátlansága csupán szerénység, született igénytelenség, mérsékelt csoda. Pedig csak a gyökerek, erezetek harca titkosult el a kinyílt virágban.” A vágyaknak, a szerelemnek ilyen szintű gyöngéd megfogalmazása már Szécsi Margit számára is feltűnést jelentett. Most azonban – amikor lezárult Nádasdi Éva földi élete –, joggal gondolhatjuk tovább azt a kérdést, amit ő tett fel önmagának: „mi lesz velem, ha eljő a mindennek ideje?!” Korai volna bármilyen jóslatba bocsátkozni. Annyi bizonyos, Nádasdi Éva beírta nevét néhány megkerülhetetlenül fontos – az egész magyar irodalomtörténet szempontjából is lényeges – antológiába; valamint önálló köteteinek legjavával bebizonyította tehetségét. Ha csupán az utolsó kötetének fényében próbálnánk megítélni költészetét, akkor is találnánk jó néhány olyan verset, amely megállja a helyét a legjelentősebb költői alkotások között is: Égi kikötők; Kélnek a télbeli szélben a vágyak; Lesz-e Karácsony?; Út, haza; A fohász; Tiéd az az ország; Menedék; Csend; Mint ki hazajár…; Szavaktól-szavakig; Bűn és glória; Utunk; Mint kő; Álom; Zeusz és Léda titka; Kései kiáltás; Imák, bűnök és szerelmek; Az én hazámban; Betlehem; Éltető meleg. Erényeit, költői arcéleit kutatva: a legbensőbb titkok őszinte kibeszélése; Isten-élményének imaként való megélése; a tisztességes élet erkölcsi parancsa jelentheti azt a biztos tájékozódási irányt, amelyben eljuthatunk sajátos nyelvteremtő lírájához.
    A mi feladatunk, hogy megőrizzük költeményeinek hiteles darabjait, a személyes találkozások legfontosabb pillanatait, amikor előttünk állt egy zárkózott, félszegségében is szeretetre méltó ember. Nyugodjon békében!

A lap tetejére