NAPÚT 2011/1., 112–115. oldal
Tartalom
Beke Albert
Gyurkovics Tibor, a költő
Fazekas István
Antigoné, avagy a vér parancsa
Handó Péter
„…valaki helyett…”
Gyurkovics Tibor: Magán-magyar
Különös vállalkozás, még ha jubileumhoz köthető is, hogy egy mennyiségében gazdag életművel rendelkező szerző olyan válogatásra szánja el magát, amely különböző időben létrehozott és más-más műfajú alkotásokat rendel egymás mellé. A Gyurkovics Tibor 75. születésnapja közeledtén, 2006-ban megjelent Magán-magyar pontosan ilyen: vers, regény, tragikomédia és a bevezetőt helyettesítő Alibi-részlet (Alibi – A Báró, 2000), a Mister Isten és Mister Alibi teremt egységes kötetet. Miképp?
Ahhoz, hogy ezt megválaszolhassuk, megkerülhetetlen a címbeli szókapcsolat kódjának kibontása. Különösen, ha figyelembe vesszük, hogy az itt szereplő művek közül egyikben sem fordul elő, maga a válogatás hívta életre. Ebből következően kovászként kell működnie, azaz a nemzeti lét személyes megtapasztalásának lenyomatával van dolgunk, ez jelenti a legfőbb – alkotásokat egymás mellé rendelő – szervezőerőt. Fogjuk fel tehát olyan vallomásként, amely egyszerre mélyen magán és egyetemesen magyar, az én kendőzetlen műbe íródása és a társadalom állapotának látlelete. Ez utóbbi kijelentés esetén azonban fölmerül a kérdés: melyik társadalomé? – különösen a regény és a tragikomédia kapcsán, mivel mindkettő először az 1970-es években látott napvilágot. A keletkezésüktől eltelt több mint három évtized nem amortizálta volna ezeket a történeteket? Úgy tűnik, nem.
Hogy az értelmezés ne legyen ennyire egyszerű, a magán-magyarral teremtett kettősség mellé a Mister Isten és Mister Alibiben egy mindenek fölött álló által megfigyelt alkotó és alkotottja kettősségét társítja (amely akár hármasságként is fölfogható). Ehhez a Teremtő teremtettje általi teremtésben létrejött „kettősséghez hozzájárul a bűntudat […], maga volt a bűn alanya és tárgya, csinálója és áldozata, nyers-csiga vacogású paradicsomi lény és ugyanakkor Mister Alibi, aki nincs is, aki él – de talán csupán Isten szemében” (7.). De ki vajon itt az Isten? A Teremtő? Aki látja, „hogy állok a napon” (5.), vagy aki a művet, a teremtett lényt látja, „hogy áll a napon” (6.)? Hogy helyette áll. Hogy a helyén áll. A pozíciók kavarodnak, elegyednek, egyesülnek, mint a magán-magyar kifejezésben, mintegy ahhoz hozzáadódva. Nemzete identitása elkerülhetetlenül áthatja az egyént, de ugyanúgy rejtőzve, miképpen Isten az emberben, s az ember a művében. Az efféle szituációkban a személyes felelősség mindig átruházódik a teremtettre. Következésképp „azért lett Jezovics, hogy ne legyen Gyurkovics, hogy ezzel a Jezoviccsal megúszhassa a Gyurkovicsot, hogy ilyen módon Jezovics alibi, egy örökkön visszatérő, halálig működő Alibi, maga a Mister Alibi, aki valaki helyett él, de nem ő az” (6.). És tegyük hozzá, azért lett Gyurkovics, hogy… Nem kell magyarázni. Az, aki – mindezeken túl – „mikor saját bibliáját és megváltástörténetét írja, csupán beszéd- és értelemgyakorlatokat végez” (7.), vagyis fönntartja önmagát, létét, mintegy nyelvében él, akár a nemzet.
Nem meglepő tehát, hogy az éndefiniálást és énpozíció-meghatározást követően, a kötődéseit számba vevő ciklusokon belül elsőként a hazát előtérbe helyező versekre összpontosít. Mitológiai és történelmi múltra alapozottan a Nemzetben annak szeretetéért fohászkodik, az Országban a ’48-as egységhez hasonlóért, az összefogásért. A Régi órában ’56-nak állít emléket mint egyetlen olyan tettnek, ami a magánidejében örökkön jelentékeny pont marad, afféle újra és újra előkerülő, nemesítő veszteség. Ebből a veszteségből szövődik a Bűntudat, és a forradalmat követő megalkuvásból a Leves-beli paktumot aláíró börtönőr semmiléte, foglárfogsága. A Srác 56-ban az életét a honáért feláldozó ifjúra, halhatatlan tettére világít rá.
Az öröm jegyében megfogant második ciklus, az En attendant la joie főképp a nyelv lehetőségeiben rejlő játékosságot használja ki. Legszebb példája ennek a Lánykérő mondókákra asszociáltató rigmusa. Ám ebbe az alapvetően könnyed hangvételű részbe beékelődik olyan vers is, mint a Hajók, melyben csak a parton várt érkezhet meg, s aki tengerész-utazó marad, az „aranykorlátot fogva állhat / kiszolgáltatva szabadon” (28.).
Az én, az egyed különböző megnyilvánulási formáit áttekintő En attendant moi-męmeben a Vágy felől halad a hivatásig (Pék). Szól a teremtésről, a viszonyulásról, a vállalásról, az elvágyódásról, a fönntartó mélységről, a mások tekintetében tükröződve megvalósuló művészetről, az írás és a belső késztetés ellentmondásáról, az áldozathozatalról, az életadásról, a bűnről és tisztaságról, a világuralomról, az ember másokért cselekvésével való egyenértékűségéről. A keresztény kultúrkör meghatározó személyiségével azonosul a Figurában (pléhalakként) mint irgalmazó és mások irgalmára váró, akit „megfeszítettek, pedig / mégcsak Isten sem vagyok” (44.). A Halló, Krisztusban (emberként) a hiábavaló áldozathozatallal szembesül a keresztfára – az emberiségnek háttal – szögezésekor.
A születés helye, a gyermeki lélek öröme, az én felismerése után az ember fejlődésének következő természetes állomása a szerelem. Az En attendant l’amourban ezt az érzést, viszonyulást ébresztő, beteljesítő és elfojtó, elpusztító kapcsolat stációit veszi sorra. A ciklusindító Arcban valaki „bejön” az életünkbe. „És nem tudjuk már elbocsátani.” (55.) Ezt a kimondatlanban tartott ellenállhatatlan vonzalmat viszi a teljes elragadtatáson, a kisajátítás művészetén, az elköteleződésen, az összekapcsolódáson, az együttlét különböző hullámhosszú rezdülésein át, a másik megismeréséből származó konfliktusok és következményeik lírai vetületein keresztül néhány lehetséges végkimenetelig. Ezúttal is visszatérő motívum a krisztusi magatartás, de míg az „én szemszögéből” az áldozathozatal céltalan és hiábavaló, a szeretett lényért hozott mindenekfölött áll, értelme, jelentősége van. „Csak az válthat meg, aki meghal értünk, / s csak azt válthatjuk meg, kiért meghalunk.” (70.) Az Áldás az Újszövetség gyönyörű metamorfózisává válik a saruszíj megoldásával, amely Keresztelő Szent János azon Krisztus eljövetelére vonatkozó utalását eleveníti fel, ami ekképp szól: „Aki a nyomomba lép, hatalmasabb nálam. Arra sem vagyok méltó, hogy lehajoljak és megoldjam saruszíját.” (Márk 1.7); ugyanakkor vonatkoztatható arra a szöveghelyre is, ahol Krisztus mossa meg a tanítványai lábát. Ezt támasztja alá, hogy a sarut oldó és a sarut viselő között azonosságot von a „Téged, akit még úgy szeretnem / adatott, ahogy nem szerettem / senkit se, talán csak Istent, / ki benned végülis fölismert” (83.) versszakban. Azaz a szeretet által szeretetének tárgyában is fölismerhetővé válik az ember, benne van, egyek, egyek Krisztusban. Ezt az örökre köttetett együvé tartozást hitelesíti a cikluszáró Eskü.
Miképpen az egyén fejlődésében, itt is a család a következő állomás; és természetesen az anyától, az életet adótól, az „átléphetetlen”-től (Anyám a kertben) tart ez a körkép a férfiöregségig (Apám helyén), ahol a második ciklus hajósa (vagy a hajósa helyére lépő szerző) visszatér. Az En attendant la familieben válnak legerőteljesebbé a világba vetettség, a jelenvalólét megértéskísérletei, az ember közösségfüggőségének hangjai, a legmélységesebb lélekkötelmei.
Az En attendant Godot az eljövőre várakozást önti formába. Az Istenemben a halálra készülő, azt sóvárgó, hitében erős ember beszél. Ez szövődik tovább a Kérés csontokat átmelegítő nap-könyörgésében. Ezen csavar egyet, amikor a Mezítelenülben az Istenre szorultsága inverzének bekövetkeztét kívánja, vagyis saját esendőségének Isten általi megtapasztalását, azaz elérni Isten vele, sorsával való együttérzését, osztozását, amit tovább fokoz a Por-versben, ahol a saját halála fájdalmának elszenvedését javasolja az elpusztítójának, porléte istenének. A dacos és lázadó költő a Próbában ismét visszatér a Krisztus-problematika világába. „Jézus próbakő. / Nagy, csillogó teher, / amit elvisz az ember, / vagy nem visz el.” (109.) A kötet egyik legszebb darabja a ciklust záró A pohár balladája, amely helyenként villonian fanyar. Plasztikus és lírai az, ahogyan az ősz, a telítődött testpohár és a vörösbor-vér teremt egy állapotot, ahonnan „az ablakból hirtelen látni: tél van” (110.), amelynek fönntartásához – összetörés előtt – még időt kér.
S hol érhetne véget a kötődések sora, mint a bálványoknál, azaz a Gyurkovics „műfordításaiban” bálványozott képzőművészeti alkotásoknál. Az En attendant l’idole-ban a festészet jelentette vizuális élményei nyelvi leképezéseire vállalkozik, többnyire túllépve a láthatón, olyan kép-szöveg szituációt, párbeszédet, összhangzatot teremtve, ahol egy történet – a kép születésének története – is kibomlik. A ciklus legszebb verseiben – mint a Jóbot gúnyolja a felesége (Georges de La Tour), Az ártatlanság elvesztése (Paul Gauguin), Vörös lovasság (Kazimir Malevics) – a végzet, a mulandóság ölt alakot, mutatkozik meg s üt szíven.
Mindazok lírai számbavételét, kifejtését követően, amikkel Gyurkovics Tibor függőségi viszonyt, magánkapcsolatot alakított ki, amelyek létének meghatározó relációit képezik, áttér ezek konkrét helyzetekben történő megjelenítésére. Az 1970-ben kiadott Ne szeress, ne szeress című regény egy orvos egyetlen, elmegyógyintézeti ügyeletben eltöltött karácsonyi napjába sűrített, elhibázottnak tűnő élete. De hogy ne mossuk össze a főszereplő Nex személyét a mű keletkezése idején szintén pszichológusként praktizáló szerzőével, az első bekezdésben leszögezi: „Ezek az én embereim (…) Ki kellett találnom őket (…) de semmi köze a valósághoz” (139.). Mégis… A szöveg eleven, tapasztalatra, lélekismeretre, gyurkovicsi létre alapozott. Karakterei nem korszak-, hanem jellemfüggők. Mentalitástörténetekből tudjuk, a társadalmi formák gyors változásokon mennek, mehetnek keresztül, az ember természete azonban lassan változik. Gyurkovics relációkkal dolgozik. Orvos-szerető, orvos-beteg, orvos-ápolónő – hogy csak a legfontosabbakat emeljük ki. Mindegyik viszonyban férfi-nő kapcsolat bontakozik ki. Elsősorban Nex és a férjnél lévő Vivi egymást maró szerelme az emlékek felidéződésében, telefonbeszélgetések során, s végül egy falusi vendégházban megvalósított találkozásban, ahová Nex gyalog, a havas tájon át érkezik, s ahonnan taxival visszatérve lezárul a kezdőképben elindított orvos-beteg reláció. Baráthnét „leromlott állapotban” szállítják be az intézetbe. Nex az életéért folytat reménytelen küzdelmet a regényen belül. Az öregasszony személyének történetbe emelése egyfelől alkalmas arra, hogy a betegellátás nehézségeivel szembesítsen, időnként rendkívül naturálisan, mint például a vizsgálathoz szükséges vér levételének taglalásakor, másfelől a családi emlékek felidézéséhez nyújt asszociációs alapot, harmadrészt a megmentéséért folytatott kezelés érvként szolgál a Vivivel való találkozás el-elodázására. A történetnek ezt a szálát Baráthné – orvosa távollétében bekövetkezett – halála zárja le. Az ápolónő személye jelentette kísértés a regény gerincébe ékelődik. A főhős Valival együtt küzd a behozott életéért, másfelől küzd az ellen, amit a másik – egyedülálló nő, Vivi „riválisa” – illata, testének sugárzása jelent. Nex ezen a ponton nyúl az alkoholelvonón lévők italához, amelyre a későbbiekben folyamatosan rájár. Azt követően is, hogy Vali leadja a karácsonyi ügyeletét, hazatávozik. A szintén pszichiáter Vivi is távozni készül az életéből, külföldre hívják praktizálni. Utolsó képként Nex a kezelő ablakából figyeli, ahogy az elhunytat – egy elmebeteg kezelt kíséretében – átviszik a havas udvaron a halottasházba. Veszteségei ezzel véglegessé válnak.
A pszichiáter világáról bemutatott, lélektani leírásokkal is átszőtt regényt követi az 1978-ban kiadott, az akkori politikai elit figyelmét is felkeltő Nagyvizit, amely a betegek világát, ezáltal a lét egy másik szegmensét tárja elénk. A kétfelvonásos tragikomédia négy – korábban műtéten átesett – főszereplője szobatárs a sebészet kórtermében. A közöttük kibontakozó párbeszédek, a kórházi alkalmazottak megnyilvánulásai, valamint a beteglátogatásra érkezők s a hozzájuk rendelt funkciók alakítanak ki markáns képet a társadalom fennálló viszonyairól, az egyed lehetőségeiről, valahol félresiklott – de a félresiklás tényét különböző mértékben leplezni képes – sorsáról, küzdelméről. Gyurkovics zsenialitását bizonyítja, hogy a több mint három évtizedes múlttal rendelkező darab egyetlen szereplője sem kopott ki a közéletből. Rendszert ugyan váltottunk, de… „Kiugrani? Hova gondol? Most minden elrendeződik… Jó, hogy maga megmenekült…” (368.).
A mű – amely magán-magyar, a „helyrajzi” születésből és a formálódásból lett azzá, ami – eleven, az idő hitelesítő mérlegére került, egyes elemeiben öröklétre joggal számító, lezárt egész. Mélyen egyéni és nemzeti – a szerzője akaratán túl is. Ki azért lett Gyurkovics, hogy ne legyen Isten, hogy ezzel a Gyurkoviccsal megúszhassa az Istent…