NAPÚT 2010/10., 187–188. oldal
Tartalom
Gion Nándor
író, forgatókönyvíró
Tar Sándor
író, szociográfus, fegyver-, lőszer- és robbanóanyag-technikus (Hajdúsámson, 1941. április 5&, 2005. január 30.)
A huszadik század egyik legnagyobb, legkarakteresebb magyar írójának talán léteznie sem lett volna szabad. Mert kínos, kínos… nagyon kínos. Élete, de még életműve is csupa olyan ellentmondáson alapul, amelyre – meglehet – ma sem szívesen emlékezünk. Tar, a móriczi prózahagyomány korszerűsítője azon kevés munkás- (szegényparaszt származású) írókhoz tartozott, akiket az 1989 utáni irodalmi kánon sem ítélt hallgatásra vagy feledésre. Tar a szocializmus évei alatt sajátos „szocialista” egzisztenciát teremtett: 1992-es elbocsátásáig a debreceni Medicor műszerésze volt. Egy ellenzéki értelmiségi kör fedezte fel tehetségét és méltatta először művészetét. 1976-ban megnyerte a Mozgó Világ szociográfiai pályázatának első díját, értelmiségi barátai, értelmiségi pártfogói lettek, ám Tar nem találta a helyét a pesti művészvilágban. (Hogy „jótevői” iránti ellenérzései mennyire túlmutattak a szokásos, a késő szocializmusban már meghaladottnak hitt osztály-előítéleteken, arra csak a később kirobbant ügynökügy világít rá.)
A kilencvenes években – miközben a „gyárból” való elbocsátását, ahogy vélhetően a szocializmus összeomlásának a módját is személyes tragédiaként élte át –Tar írói pályája felível. A szabad-függő beszédmód továbbfejlesztésével új narrációs technikát dolgoz ki, kísérletező kedvét bizonyítja, hogy továbbgondolja-átalakítja a keretes novellagyűjtemény és a hard-boiled detektívregény hagyományait (A mi utcánk, 1995; Szürke galamb, 1996) költői, mégis tragikusan groteszk képet festve ezzel a rendszerváltás utáni Magyarországról, különösen Kelet-Magyarországról. Tar a kilencvenes évek írói közül szinte egyedüliként küszködött a perifériára szorítottak, a vesztesek, a senkinek-sem-fontosak tragédiáival. Ám irodalmi pályájának a csúcsán – éppen a Frankfurti Könyvfesztiválra készülvén – „robbant a bomba”. Tar lelepleződött: kiderült, 1978-tól a III/III-as ügyosztály besúgójaként tevékenykedett, és elsősorban értelmiségi pártfogóiról jelentett.
Miközben mindenki a „töredelmes megbánására” várt, Tar, az „áruló” – tudtommal egyedüliként az ily módon leleplezett írók, irodalmárok közül – teljesen visszavonult az irodalmi életből. Megosztotta hősei, a leszakadók, a senkinek-sem-fontosak életét, és (magát jellemzően nem írónak, hanem „munkanélkülinek” aposztrofálva) írta, egyre írta a feketébbnél feketébb, riasztóan szép, az irodalmi minimalizmust a posztmodern felé tágító novelláit. (Későbbi novelláskötetei: Nóra jön, 2000; Az alku. 2004; A térkép szélén, 2003.) A Magyar Hírlapban „lebukása” után is rendszeresen közölt, ott megjelent publicisztikái a rendszerváltás plebejus kritikájának is tekinthetők. Interjúiban Tar maga is sokat tett a személye körül kialakuló legendák sokaságáért. Beszervezésének körülményeiről több verziót is készen tartott, célozgatott „elsüllyesztett” kézirataira (ez legenda), ahogy műveletlenségére, iskolázatlanságára. (Ámde természetesen legenda ez is: Tar nemcsak kísérletező kedvű, hanem roppant érzékeny, olvasott, a transzcendens iránt is fogékony, sokfelé tájékozódó író is volt.)
Az irodalmi közvélemény már megbocsátott Tarnak: szegény Tar maga is áldozat… szegény Tar, szerencsére csak a szöveg számít… Pedig Tar nemcsak ragyogó, a mai kortárs prózát inspiráló életművét (s benne a realizmus és a népi irodalom sajátosan átértelmezett hagyományát) hagyta ránk, hanem zavarba ejtő, kínos, a prózájához hasonlóan a XX. század legellentmondásosabb történéseihez kapcsolódó életútját is. Talán egyszer képesek leszünk a művészetét ezek között a zárójelek között is értelmezni.
Bánki Éva