NAPÚT 2010/10., 54–56. oldal
Tartalom
Haumann Péter
színész
Erdős André
diplomata
Veres Péter
néprajzkutató (Debrecen, 1941. május 17.)
A Hajdúságból származom, sokgyermekes, református vallású, polgári család hetedik sarjaként születtem. Amint a Floridában élő, 16 évvel idősebb nővérem nemrég elmesélte nekem, az akkor már felnőtt testvéreim közül nem egy haragudott édesanyámra (Nádasdi Róza, 1895–1963), hogy állapotos lett velem. Az igazat megvallva. tulajdonképpen szégyellték, hiszen hatvanéves apám ekkor már idős embernek számított. Amikor a nőgyógyásznál megjelent anyám, a következő szavakkal fogadta: „Veres néni, hát maga mit csinált? Hát, nem is tudom, mit mondjak, a maga kisbabája vagy idiótaként születik, vagy pedig nagyon okos lesz.” Az orvos ugyan más szót használt, de illendőségből nem szeretném megbántani kollégáimat.
Nem véletlen, hogy a születési sorrend és a tehetség tudományos kérdése régóta foglalkoztat, méghozzá professzionális módon is. Ezúttal is szeretném mindenki figyelmébe ajánlani ezzel kapcsolatos összefoglaló tanulmányomat, amelynek címe: A legkisebb gyermek mítosza és a pszichológiai valóság. Meg kell vallanom azt is, hogy amióta második osztályos koromban elolvastam életem első könyvét (Péter a méhek városában), mindig is tudós szerettem volna lenni. Valóban ez történt, etnológus lettem az MTA Néprajzi Kutatóintézetében, ahol egy emberöltő óta tevékenykedem tudományos főmunkatársként.
Mit ad isten, átütő sikerű tanulmányaimat éppen a méhekről írtam! Nevezetesen a vadon élő mézelő méh életföldrajzi érvet cáfoltam meg, amikor az uráli, ugor és a magyar őshaza helyét meghatároztam. Ezzel nemcsak László Gyula professzor és Hajdú Péter akadémikus koncepcióját bíráltam meg, hanem sikerült a legújabb vonatkozó orosz palynológiai, erdőtörténeti és egyéb adatok segítségével tudománytörténeti adalékká süllyeszteni P. F. Köppennek nyelvcsaládunkkal kapcsolatos több mint százéves, megalapozatlan volga–kámai finnugor őshaza koncepcióját.
Tévedés ne essék, nem azt állítom, hogy okosabb lennék elődeimnél, úgy gondolom, talán inkább szerencsésebb voltam. Mint ahogy nemrég történt, amikor rájöttem, hogy G. E. Markov professzorom a moszkvai Lomonoszov Egyetemről, ugyanoda lokalizálta a lovas nomadizmus bölcsőjét, a Kr. e. II. évezred fordulóján az észak-kaszpi arid sztyeppés és félsivatagos régiójába, ahová – tőle függetlenül – neves fizikai antropológusunk, Tóth Tibor a honfoglaló magyarság embertani típusának a kialakulását helyezte. Személy szerint igencsak hálás vagyok mindkettőjüknek, hogy mostanáig nem jöttek rá arra, hogy tudományos nézeteiket teljes mértékben össze lehet egyeztetni. Ugyanis ezzel elütöttek volna egy jelentős tudományos felfedezés, kutatási prioritás örömétől. Lényegében hasonló tudománytörténeti helyzet jött létre, amikor finnugor nyelvészeink az intediszciplinaritás mellőzése miatt nem vették észre, hogy az ugor nyelvközösség egységének felbomlása kronológiailag teljes mértékben egybeesik a Kr. e. II–I. évezred fordulóján a lovas nomadizmus kialakulásának idejével.
Természetesen tudományos munkásságom során nem kizárólagosan a magyar nép etnogenezisével és korai etnikai történetével foglalkoztam. A kreativitással kapcsolatos munkáim során arra a következtetésre jutottam, hogy az európai népek, amikor egy-két emberöltővel ezelőtt – az albánok kivételével – áttértek az egygyermekes családmodellre, nagymértékben megfosztották magukat a kiemelt képességű tehetséges egyéniségektől. Azért, mert az eddig élt géniuszok abszolút többsége – csaknem kilencven százaléka! – a sokadik gyermekek közül került ki, idős apák révén. Ebből következik, hogy Magyarországon a hatmillió abortusz következtében minimum hatszázezer kreatív személy nem született meg.
Nálunk még nem tudatosult, hogy 1956. július 4-én az idegen, a szovjethatalom által magyarokra kényszerített népirtó abortuszpolitika teljes mértékben kimeríti a genocídium fogalmát, és az emberiség és emberiesség ellen elkövetett elévülhetetlennek számító bűntettnek számít. Ez utóbbiba természetesen szervesen beletartoznak az 1956-os magyar forradalom alatt és után elkövetett véres atrocitások, még akkor is, ha az 1989 után bekövetkezett rendszerváltás enyhén szólva e téren is – mint sok minden másban – jelentős mértékben melléfogott. Sajnálatos módon ezekben a kérdésekben a Kádár-rendszerben szocializálódott értelmiségünk nem elhanyagolható szerepet játszott – tisztelet a kivételeknek –, aminek vizsgálata további elfogulatlan kutatást érdemel.
Tudományos szempontból rendkívül hasznos volt számomra, hogy ösztöndíjas egyetemi hallgatóként a moszkvai elit egyetemen (MGU) tanulhattam, majd kandidátusi fokozatot szerezhettem, és ott készítettem el doktori disszertációmat is a magyar őstörténetből. Ez utóbbit a gorbacsovi radikális politikai változások idején. Így tizenegy év alatt testközelből volt szerencsém megismerni a szovjet kommunizmust, amely szerintem lényegében nem nagyon különbözött a Kádár-rezsimtől, amit egyesek 1989 óta permanensen szeretnének rehabilitálni. Mindenesetre le kell szögeznünk, hogy egyes nyugati kremlinológusok megtévesztő véleménye ellenére a szocializmusnak nevezett kommunizmus gazdasági értelemben sem számít modernizálási modellnek. Ez alapvető tévedése azoknak, akiknek nincs közvetlen reális ismeretük a Szovjetunióról, és annak történetét felettébb rosszul ismerik. Nem tudják azt, hogy amikor Hruscsov felvetette 1956-ban a Sztálin-kritikát, majd 1961-ben a XXI. pártkongresszuson Sztálin holttestének a mauzóleumból való eltávolítását, és titkos beszéde után hivatalosan is nyilvánosságra hozta azt, az elterjedt vélemények ellenére ennek mégsem ő volt a kezdeményezője, hanem Malenkov és Berija, akik támogatták Nagy Imre jelentős reformjait.
Kutatásaim szerint tudatosan terjesztett inszinuáció, hogy a mártírhalált halt magyar miniszterelnök részt vett az orosz cári család meggyilkolásában vagy NKVD-ügynök lett volna. A hiánygazdálkodásra épülő, szocialistának nevezett gazdasági modell sehogy sem lehetett modernizálási folyamat. Annál kevésbé, mivel éppen Hruscsov 1961-ben, a világszenzációként tálalt Sztálin-kritikája ködfüggönye mögött titokban megemelte a szovjet hadi kiadásokat, ami uralkodása ideje alatt már elérte a Szovjetunió teljes GDP-jének ötven százalékát, ezt utódainak sikerült feltornászniuk 65–85 százalékra. Vagyis minden egyes rubelből 85 kopeket hadi kiadásokra fordított a Kreml 1985-ig. Tulajdonképpen többek között ez volt a szupercentralizált és hermetikusan lezárt Szovjetunió és a kommunizmus váratlan összeomlásának egyik sorsdöntő oka, amit senki sem tudott prognosztizálni, mivel Nyugaton egyszerűen nem voltak tisztában a szovjet hadi kiadások reális nagyságával.
