NAPÚT 2010/10., 33–34. oldal
Tartalom
Marosi Gyula
író, dramaturg
Richly Zsolt
rajzfilmtervező-rendező, grafikus
Kiss Antal
tanár, nyelvész (Debrecen, 1941. március 23.)
Hetven év. Mi kell ahhoz, hogy ezt elérje egy ember? Nevezzük isteni gondviselésnek. Esetemben: túl kell élni egy világháborút (Budapest ostromát), azt, hogy elmúljanak az ismétlődő tüdőgyulladások, lázas, vizes borogatásos nappalok és éjszakák, a gyermekbetegségek, ne lőjenek le a főváros felé vonuló szovjet csapatok Hajdúszoboszlón 1956-ban, hogy a warnemündei móló melletti áramlat ne sodorjon ki a nyílt tengerre, hogy ne kelljen két napnál többet feküdni a kardiológia intenzív osztályán, hogy használjon a három szívkatéterezés és a gyógyszerek.
Hetven év. Milyen óriási idő! Az egész kiegészíthető ugyanis azokkal az évekkel, évtizedekkel, amelyek nyoma még megvolt az 1950-es évek elején Szentpéterszegen. A régi falu, amelyet még éppen láttam: a „tanyázó” nők a búbos kemence mellett beszélgettek, dolgozgattak a petróleumlámpás szobában, a gyerekek a döngölt, agyagos padlón játszottak, a férfiak pedig az asztalnál kártyáztak. Vagy Finnországban az 1960-as években, amikor még füstös szaunában lehetett tisztálkodni, s Hannu édesapja a fehér éjszakák még fehérebb reggelén a hintaszékben kantelézett (citeraszerű finn húros hangszer), vagy egyik rokona, egy öreg házaspár kézi darálóval frissen darált, tűzhelyen, kannában főzött kávéval kínált a vörös agyaggal festett, fehér ablakkeretes faházikóban Szent Iván napján, s a padlót friss, illatos nyírfalevelek, -ágak borították. A hetven év másik végén pedig itt körvonalazódnak azok az eljövendő évek, évtizedek, amikor a számomra már sokszor érthetetlen számítógépek, mobiltelefon-csodák, ilyen-olyan lejátszók, adattárak a mindennapi élet legtermészetesebb részei lesznek.
Hetven év. Jórészt a XX. század második fele. Furcsa, ellentmondásos időszak, de tulajdonképpen nem panaszkodhatom. Teljesen máshogy is alakulhatott volna az életem. Bár nyolcadikban járási matematikaversenyt nyertem, de a berettyóújfalui gimnáziumból kirúgtak (kirúgattak) a többi papgyerekkel együtt. Túl sokan voltunk. Engem a hajdúszoboszlói gimnáziumba küldtek. Kollégista lettem. Szerencsére. 1956-ban a kollégiumi házkutatás során „ellenforradalmi jellegű anyagot” találtak nálam, s a rendőrkapitányság és a „műv. osztály” megtárgyalva az ügyet csupán igazgatói megrovás kiszabásával bízta meg a gimnázium igazgatóját. 1959-ben papgyerekként is – ekkor még javában érvényben voltak a származási kategóriák – felvételi vizsga nélkül bejutottam tanári szakra az egyetemre az országos középiskolai tanulmányi versenyen elért második helyezéssel. 1964-ben pedig éppen volt hely a magyar nyelvtudományi tanszéken, s kitüntetéses diplomával ottmaradhattam az ideológiai, politikai szempontból jórészt közömbös tudományterületen.
Hetven év. Ebből 44 tanév. Magyar–latin–finnugor szakos vagyok. 1964-től 2004-ig voltam a Debreceni Egyetem magyar, majd finnugor nyelvtudományi tanszékének oktatója. Közben 1992-től 1998-ig a Miskolci Egyetemen is tanítottam, 1998-tól 2008-ig pedig a Károli Gáspár Református Egyetemen. 1975-től 1981-ig és az 1984/85. tanévben Finnországban a Jyväskyläi Egyetem magyar lektoraként dolgoztam. Nyaranta mintegy két évtizeden át a Debreceni Nyári Egyetemen is tanítottam magyar nyelvet külföldieknek. Kis tanszékek oktatójaként sajnos (vagy szerencsére?) sok mindent kellett tanítanom (magyar, finn, vogul, votják nyelvet, magyar nyelvemlékek nyelvtörténeti elemzését, a szófajok történetét, finn nyelvtörténetet, régi finn irodalmat, XVI–XVII. századi magyar protestáns szövegek nyelvi elemzését stb.), sok mindent kellett vagy lehetett kutatnom (a -tól/-től ragos határozók funkciói, a Példák Könyve határozói, a mondatrészek rendszere, Tamási Áron novellakezdeteinek mondattani vizsgálata, Pilinszky János Négysorosának nyelvi elemzése, a finn–magyar és magyar–finn műfordítás kérdései, votják névcsúfolók, szótőismétlés a vogul népköltészetben, a Számítógépes Nyelvtörténeti Adattárban Jakab László kollégámmal együtt a XV. századi magyar nyelvű kódexek kódolása stb.). Kitűnő tanítóim, tanáraim voltak: Tarr Imre tanító bácsi, Gorilovics tanár úr, Papp István és Kálmán Béla professzor, vagy Finnországban Joki, Virtaranta, Kaukonen professzor. Úgy érzem, sok mindent kaptam tőlük, ismereteket, módszereket, s remélem, sikerült nekem is – hajdúsági, békési református lelkészek, tanítók utóda gyanánt – közvetítenem az előadásokon, szemináriumokon, gyakorlatokon magyar tanítványaimnak a nyelvtudomány eredményeit, a külföldieknek pedig a magyar nyelvet, irodalmat, a magyar kultúra egyéb területeinek szépségeit. Az irodalomtól a nyelvészet térített el, a görög–latin kultúrától nyelvrokonaink kultúrái, főleg a finn kultúra. Bár megilletődve jártam a római Colosseumban, néztem a híres Forum Romanumot, hallgattam Borzsák professzor aquincumi („idegen”)vezetését, s fel-felrémlik Horatius ódáinak egy-egy részlete, Varga László tanár úr auctorolvasási óráinak pontos szövegelemzése, ógörög verssorok, de Magyarországon kívül Finnországban érzem igazán otthon magam. Finnországban, ott, a Sarkcsillag alatt, a Kalevala földjén, Gallen-Kallela és Sillanpää földjén, ahol ugyanúgy élnek, születnek és halnak az emberek a nyári éjszakában, mint nálunk, de ahol finn népdalokat hallani, és Sibelius Finlandiáját, Pacius Finn dalát, s ahol magam is mintegy nyolc évig éltem, ahol számtalan ismerősöm és barátom él (vagy sajnos már csak élt).
Hetven év. Ebből 43 örömét és bánatát megosztva feleségemmel, nevelve három lányunkat, örömmel figyelve négy unokánk növekedését.
Ma már nem kéri tőlem számon senki publikációs listám gyarapodását vagy gyarapítását, egy-egy nyelvi jelenség újragondolását, nem kell senki figyelmét felhívnom egy-egy, általam fontosnak tartott szakirodalomra. Néha már arra gondolok, miért is nem elég nekem a tévénézés, a napilapok olvasása, a rousseau-i kertművelés (négyszáz négyszögöles debreceni szőlőnkben), az unokáknak való bűvészkedés szétpukkanó szappanbuborékokkal? Nem tudom. Még nem elég. Igyekszem követni a nyelvészeti kutatásokat, s örülök kollégáim, volt tanítványaim, fiatal kutatók sikereinek. Félelem nélkül, kutatói, tanári kíváncsisággal élem a jelent és tekintek a jövőbe.
