2010/8., B/2

Tartalom

Erkel Ferencz
(írta Kozma Andor)

R

iadtan hallottam pár évvel ezelőtt, hogy egy együgyű dalocskával, melyet valamelyik megasztárocska énekelt fel valamelyik stúdióban valamelyik slágerszerzőtől (majd, sokszorosan lekésve és leutánozva a nemzetközi trendet, sztárok és celebek sora harsogta bele vele magát az aetherbe), akarják felcserélni a nemzeti Himnuszunkat. Mert hogy az csak olyan. Mert hogy az csak milyen?
    Olyan szomorú. Lásd a franciákat, a maguk forradalmi indulójával, hogy csak ide, a szomszédba nézzünk át. Legyen nekünk is egy lendületesebb, egyben nyálasabb és verbálisabban hazafiaskodó himnuszunk.
    Ha eltekintünk is a fölvetés bornírtságától, azzal feltétlenül szembesülnünk kell, hogy a Himnuszt időről időre basztatják. Jobb szó nem jut eszembe, nemes anyag ide vagy oda. Leginkább azért, hogy szomorú.
    De miért is szomorú ez a nemzeti dal, ha szomorú? A verset Kölcsey 1823-ban, tehát a reformkor előtt írta. Amikor a lélekben még nem lobogott a láng, amikor nem látszottak a magyar állapotok békés úton átalakításának a lehetőségei, nem indultak el a nemzeti mozgalmak, nem mentek harcba az anyanyelvért hazánk akkori radikális fiai, nem kezdődött el a kísérlet a némi kultúra magas kultúrába beemelésére. A semmi közepén, valódi romok között íródott tehát a Himnusz. Mintája a XVI. században elterjedt jeremiádák, siraloménekek voltak.
    (siralomének, jeremiáda: a XVI. századi protestáns vallásos-hazafias költészet műfaja. – Jeremiás próféta siralmainak (Siralmak könyve) hangján a magyarság romlása, pusztulása miatti fájdalmat fejezi ki. Ismertebb művelői: Szkhárosi Horvát András, Sztárai Mihály, Szegedi Gergely, Dávid Ferenc. – Műfaji előzménye a kk. lat. költ-ben a planctus. M.F. – Magyar Katolikus Lexikon)
    Ha ehhez hozzáadjuk, hogy a vershez a zenét Erkel Ferenc 1844-ben írta, érdekes szemléleti különbséget fedezhetünk fel. A zeneszerző ugyanis már a reformkor csúcsán komponálja a Himnuszt, amikor folynak a magyar állapotok békés úton való átalakításának munkálatai, elindultak a nemzeti mozgalmak, hazánk akkori radikális fiai harcban állnak az anyanyelvért, és elkezdődött a nagy kísérlet a népi kultúra magas kultúrába beemelésére.
    Kölcsey nyilván a fohászra helyezte a hangsúlyt a vers írásakor, Erkel a bűnéért eleget szenvedett nép felemelésében bizakodva írta le a hangjegyeket. A kétféle aggodalom, szándék, reménytelenség és remény eredményezi a Himnuszban meglévő hihetetlen harmóniát, és ugyanakkor kiérezhető feszültséget.
    Hogy a Himnusz csak 1903-ban lett hivatalosan is az első számú nemzeti dalunk (addig Haydn Gott erhalte című osztrák császári himnusza regnált), annak megvolt a maga oka. Annak azonban nem látom okát, hogy ma, Magyarországon azon töprengjünk, amikor kúszik felfelé a magyar zászló a stadionok árbocára, vagy átszellemült arcú szurkolók bömbölik a lelátókon, akár ünnepségeken felállva énekeljük együtt, hogy lassúdadsága, ünnepélyessége miatt változtassunk a Himnuszon, mai helyzetünkben, mai Európánkban, mai riherongy magyar valóságunkban. (Talán még mindig nem bűnhődtük meg sem a múltat, sem a jövendőt…) Azon meg végképp nincs mit beszélni, hogy kicserélni kell. Kodályt kell idézzem, aki Rákosi felkérésére, „írjon nekünk szocialista himnuszt”, állítólag csak annyit mondott: „Minek új? Jó nekünk a régi Himnusz.” De még mennyire!

Zalán Tibor

A lap tetejére