NAPÚT 2010/5., 125–126. oldal
Tartalom
Lang Ádám
Vihar
G. István László
Születés-triptichon
Borbély András
Könnyű föld
Tudom, a szó csak fél szárnya a csöndnek,
hazánk végföldje megnevezhetetlen.
Kik éltek itt? Éltek egyáltalán?
Otthonunk vízparti homokból kelt szóvár;
otthonunk nem ház – tákolt téliszállás,
s mi maradandó: a váltig változékony.
Nem kőkori szavak: szótlan korok, kövek.
Mert addig élnek, míg nevük titok marad;
nem az örök, a visszatérő élet,
a feltalált idő, szelek útvesztője,
deszka szúpercei, fűzfák szárnya szélben;
nem a szavalt: az elfelejtett szavak,
fával lenyesett könnyű nyírfatestek,
az észre sem vett, hasznot sosem hajtó,
az éppen csak most lett – a halott, a halandó.
Tudom, a szó csak fél szárnya a csöndnek.
Könnyű bárkák. A mélység hallgatag.
Szavak: szélben megbillenő tetők.
Szavak: foszló, felhő-könnyű szárnyak.
Mind elmennek. A szó hiánya marad.
Bronzkor
Réztál üres alján tompa
holdezüstnek foltja, álfény,
fekszem légburok szívében,
fekélyek, gyomok, lyukak közt.
Állok meglazult keretnek
rései közt, vak sugárban,
rángástól, vigyortól sebzett
mondatokból lóg ki lelkem.
Kövek, hálók közt, időben
víz színén acélfény táncol,
tévelygek ütések közt, mint
értelem üres szavakban.
Bőrünk alatt test a sebben,
arcomat a szél lerántja,
világ héja, hámja foszlik,
repedt éjben hold szilánkja.