NAPÚT 2010/3., 111–112. oldal
Tartalom
Király László
Szávai János
Gúzsba kötve táncolni? Szépen hűtlenkedve? Öncélú magamutogatás? Hosszú kirándulás? Mondatépítészet? Újjászületés?
Hogyan fordul a mű? Húszan fejtették ki először válaszaikat a folyóirat 2009/5. számában, most újabb hét gyakorló interpretátor mondja el gondolatait az alábbi kérdésekről:
a) Van-e belső szabálya, amelyet műfordítói gyakorlatában követ: saját használatú öt-, hétparancsolat?
b) Születhet-e szellemes személyes megfogalmazása – akár most, kérésünkre – a műfordítás mibenlétének?
c) Meddig ér egy szakfordító kompetenciája, és állhat-e helyt műfordító szakfordítóként?
Rakovszky Zsuzsa
a) Nincsen. Minden műfordítás más és más, általános elveknek nem sok hasznát venném – már eltekintve attól az egytől, hogy igyekszem minél hűségesebb lenni az eredetihez. Ez a hűség persze különbözik a próza- és a versfordítás esetében: ha valaki verset, különösen ha kötött formájú verset fordít, örökösen engedményeket kell tennie vagy a forma, vagy a tartalom rovására, és ki kell egyeznie legjobb esetben is az optimálishoz leginkább közelítő megoldással. Általában jellemző a fordítóra, milyen megoldásokat választ, ezért aztán a versfordításon sokkal inkább rajta marad a fordító személyes stílusának a bélyege, mint a prózán: ha egy műfordításokból álló versantológiát lapozgatok, többnyire néhány sor után ki tudom találni, ki fordította, mármint ha költőként ismerem a fordítót – ugyanez prózánál nemigen fordulhat elő, ha mégis, inkább hiba, mint erény. A prózafordítónak helyesebb eltűnnie a fordított szöveg mögött – bár az is megesik, hogy valaki „föléfordít” az eredetinek, azaz jobb szöveget hoz létre – ez talán mégsem egyértelűen hiba.
b) Fordítani valami olyasmit jelent, mint belebújni átmenetileg valaki másnak a bőrébe – akkor sikerülhet igazán, ha azt a bőrt többé-kevésbé rám szabták.