Napút Online | 2010/2., 91–94. oldal
Tartalom
Dörgő Tibor
Két napfogyatkozás
Csorba-Simon László
Revans
Futás égi s földi mezőkön
Csorba Simon László: Rajzolt filozófia. Napkút Kiadó–Cédrus Művészeti Alapítvány, Budapest, 2009. |
Mert a rajzolt – festett, szinte belénk égetett – filozófia azt is mondja (sokszor versszerűen, hiszen a gondolkodó egyúttal költő is: „ó isteni szó ó egyetlen betű az igében ó te szent hang az öröm hangja a szélben a boldog anya teremtő sikolyában” – Oxygénút), hogy a világ megismerése önmagunkon keresztül történik (Csorba Simon Lászlónál a szolgálat egyik alapköve a család). Ha mi – bűnös, vezeklő emberek – nem támasztjuk a fellegeknek a létrát, aligha fognak megnyílni előttünk az ég csatornái. Nem szentek módján kell élnünk, hanem mindent meg kell próbálnunk annak érdekében, hogy fölnövesszük magunkban (jól működő magánmítoszként?) az istenembert. Aki közösségével sorsot vállalván, a személyes „rabszolga-terheken” túl a nemzet, a haza ügyeit is viszi.
A futóművészként megszentesített test – Csorba Simon László számára távolról alighanem Gandhi és Tolsztoj a példa – megpihenhet egy-egy pillanatra (a fizikai szenvedés boldogságélménye az önmaga-építésre ugyancsak kihat), de örökmozgóként akkor is tovább fog működni, amikor a valóságban már egyetlen futólépés sem történik. Hiszen a Krisztussá válás – bocsánat, a hozzá való hasonulás – végeérhetetlen folyamat. Kérdés: megmenthető-e az emberiség (a hideg Szibériában és a forró Afrikában is épülnek gulágok) egyetlen – bármily hosszan ható – Jézus-faragó gesztussal.
Szerzőnk életfilozófiája azt sugallja, hogy igen, megmenthető. A szentmise (pontosabban az azon való aktív részvétel) a képzőművész-író számára időutazás is. Az őt beborító, pszichéjét nem kis mértékben terhelő zavarodottság és félelem (a családi élet bonyodalmai, kései válások stb.) olyannyira megülték lelkét, hogy a liturgiai ünnepélyességében nyert (önmagát megtisztítva) feloldozást. „A mai napon (2007. nov. 5. 11 óra), Isten kegyelméből észre tudom venni, hogy milyen összefonódások miatt ragaszkodom a BŰN – egészen árnyaltan, engem és általam szeretteimet is fogva tartó – alattomos, mételyező közérzetet és mérgező megszállottságot okozó állapotához” (Időutazás-esszé, 1980–2007). A megszállottság lehet bűn, ezernyi (kis körű és tágabb körű) ütközés okozója, ám eme motor nélkül nincs igazi, az egyetemes koordináták közt is számottevő alkotás.
A „bűnmegvallásnak” vannak megmosolyogtató fokozatai is – „37 éven át nem sikerült felnőtté válnom” –, de az alkotó tisztában van azzal (az édesanya halálát követő, sokáig elfojtott gyászreakciókon fölülemelkedve), hogy egészséges énkép és önértékelés hiányában nagy dolgok véghezvitelére aligha képes. Ha művészterápiás csoportokat hív elő (mindenikben a szakmaiságon kívül a szeretet mint oda-vissza működő folyam a leglényegesebb), saját önismereti igényének tesz eleget. Nevezhetjük ezt – Csorba Simon nevezi is – maszkírozásnak, ám az ecset és a toll mestere (több esszében is taglalva – színházi gesztus! – a maszkok rejtekezést és megvilágítást egyként mutató szerepét) ebben is építkező módozatot sejtet.
A Jézus Krisztus-i erkölcs magasabbrendűsége az ember számára csak úgy fogható föl – Golgota a megsemmisítés alkonyatával mindig a jókat fenyegeti –, ha néha álarcaink mögé búvunk. Paradox, épp ebben a (személyiségfejlesztő?), arcot váltogató rejtekezésben fog karakteressé válni az az egyetlen arcunk, amely isteni sugallattal a kozmosz részének – kitörölhetetlen elemének – tudja magát. Ezer rajzolt – a vonalhálót szenvedésforrássá és boldogságforrássá emelő – arcban (no meg a futás élményét csaknem szakrálissá tevő dokumentumfotókon) ez az egyetlen arc képződik meg; Buddhának nem kell önmaga mögé bújnia, hogy fölfedezhesse énjének – gondolkodói habitusának – mozgatórugóját, a nyugalom szabadságává avanzsált időn kívüli időt. A vége nélkülit, a teremtés nyugodt harmóniáját lelki táplálékként kínáló – mindenkinek kínáló – megnyugvást. Az idő fészkében lakozó csöndet.
A futás áhítata valaminő önalakító életöröm áhítata is. Micsoda erő kellett ahhoz, hogy valaki ledobván életének addigi terhét (ital stb.) negyvenhez közel lásson hozzá – csodálatos akaraterővel, mert nincs nagyobb érték, mint az önmagunkon való győzedelem – személyiségének formálásához. Orvosi – megkezdett, majd abbahagyott – tanulmányok után, a (képző)művész-létbe már nem is kicsit belekóstolva. Az életrajzi elemek egy-egy esszé, beszámoló, önarcképszerű meditáció ablakán úgy tekintenek ki, mintha ők alakítanák (valójában ők alakítják is!) a horizontot.
Csorba Simon László 1980-tól 1985-ig a hivatásos művész és a „művész mint terapeuta” életét élte, 1985 és 2007 közötti időszakát (huszonkét esztendőt) pedig, az összes energiáját lekötve, a pszichiátriai osztályokon vezetett művészeti csoportokban való tevékenykedés – az „orvos” festőecsetje a szeretet – töltötte ki. 1988-tól 1996-ig az ultramaratoni futásoknak (és a „pihenések” közben zajló Művészeti Expedícióknak) szentelte idejét s erejét. Színházi „rendezéssel” (Merlin Színház, 1985) éppúgy próbálkozott, mint művészkönyvek, lélegző, rajzos életelixír-albumok létrehozásával. A siker mindkét esetben aranyértéken lepte meg. Látomásában Az ember tragédiája költészete (egyik jelenetét vitte színre) fölér kedvenc drámaírójáéval, Shakespeare-ével. Betegségeit (tüdőgyulladás, hipertónia) túlélte-túléli, hiszen szervezete nem csupán az Isten kezében van, hanem az öngyógyítást segítő szellemek (megfigyelés, fegyelmezettség, vagyis a mérhetetlen emberi akarat) kosarában is.
Ez a kosár – emlékezzünk csak a szita mint munkaeszköz mitikus, általa szentnek tartott útjára (A szita) – egyidejűleg égi és földi „tartozékok” gyűjtőhelye. Mindazonáltal kiemelkedik belőle az a szellemi kincs (a Biblia, Thomas Mann, József Attila, Platón, Konrad Lorenz, Horatius, Barcsay Jenő, Marcel Proust, Pilinszky János, Bartók Béla, Kodály Zoltán, Friedrich Nietzsche, Weöres Sándor, Kerényi Károly művei), ami akár idézetek formájában, akár egy-egy jellegzetes mű említésével megannyi feszítő bordája s egyidejűleg egyben tartója eme mítoszi szárnyaktól sem idegenkedő, ám a valóságot költészettel fűszerező élménydús gondolkodásnak. Amelytől az érzelem, sőt az érzékiség – a fölforrósult én magára találása különleges élmény – dolgai sem idegenek. Ha nem versben beszél, akkor is a költészet derűje lengi át sorait. „Olyan lenne a művész, mint a felkelő nap, aki örökösen jelen van a világban? Időtlen, mert létezik az éjszaka sötétje ellenére is!” (A /futó/művészet gyönyörűséges /hiába/ valósága).
Amikor egyik analitikus élménybeszámolójában leírja (Útirajz, Párizs–Budapest /naplórészletek/), hogy „tizenhárom nap után 810 km van mögöttem”, egyúttal a fáradtság és kisebb sérülés mellett büszkeségének is hangot ad. Mert az őrültet – a megszállott képzőművészt és a nem is akármilyen atlétát – a teljesítmény (a maratoni egyes állomásai és a krisztusi szenvedés újraélésének, boldogságként való újraélésének az igézetében megtett sok száz, sok ezer kilométer) boldogsággal tölti el. Ami másnak véghetetlen, embernek talán nem is való fájdalom, az neki újjászületés. „Szerénység, megelégedettség, belső lelki egyensúly, fizikai állóképesség megteremtése, az elbizakodottság megfékezése, saját képességeim és lehetőségeim helyes felmérése, erkölcsi tisztesség, testi-lelki tisztaság, helyes gondolkodás, helyes beszéd, helyes gesztusok, helyes táplálkozás, mértékletesség minden területen, a szeretet gyakorlása és átélése, a helyes párkapcsolati életforma, a házastársi hűség, a megbízhatóság és biztonság érzésének kifejeződése, a szerelmi és szexuális élet boldogsága, a kölcsönös őszinteség és bizalom, az agresszivitás mellőzése, és a végtelenségig sorolhatnám mindazokat a minőségeket, amelyek az ’ép testben ép lélek’ mondás alapján, a maratoni futás által bennem előtérbe kerülnek” – így a Maraton című 2003-as esszé.
„Sorsom alakítja ki általam, saját mitológiámat” – „ebben a mitológiában kihangsúlyozott a maratoni futás, illetve az életformaváltás apostoli küldetésének képzete, gyakorlata és a művészet összekapcsolása a sportolással!” –, s nem lehet nem észrevenni, hogy kisebb-nagyobb döccenők ellenére („a föld körbefutása a Bajkál-tó környékén abbamaradt”, stb.) mily következetességgel épült-épül ez a különleges családi-közösségi, a nép lelkületét is megérintő (de a lustáknak szárnyat adni nem nagyon tudó) mitológia. Amelyben a hajdani küzdelmek (ókor, hősiesség) gyökerei egy, a Krisztus keresztútját magára vállaló mai ember szenvedésélményével keverednek. (Ha figyelünk a könyv tipográfiájára, láthatjuk, hogy a nyomtatott oldalakat négy részre vágó „belső margó”, a fehér kereszt miképp idézi sokkolóan mindenkor, a nyomtatott szöveg műfajától – vers, útleírás, napló, esszé, élménybeszámoló – függetlenül, a stációk utáni borzalmas véget.)
A kötetben mítoszt fejtő-magyarázó (újraíró, újraértelmező) esszék – Mentis error – a kancák dührohama; Szerelem; Hajlék – önéletrajzi jellegű naplókkal-beszámolókkal elegyednek (Időutazás-esszé; A /futó/művészet gyönyörűséges /hiába/valósága; Útirajz, Párizs–Budapest; Vérnyomásmérés; Bakonysárkány; Édesanyám a mesterem). Fontosak, csaknem versértékűek a keresztény ünnepeket személyes önvizsgálattá avató imaszerű eszmefuttatások (Húsvét; Nagypéntek; Feltámadunk). A legtávlatosabb írás a Holnapunk kútfője – sok egyéb mellett legfőbb mondandója a „csereprogramon alapuló új szellemű öntisztulás” –, a legmegrendítőbb pedig a Száműzöttek. A „valahonnan valahová egymást száműzzük mi emberek” kezdetű zsolozsma újkrisztusi szöveg, megrázó mai tartalmakkal. Ha nem tudnánk, hogy Csorba Simon László – az apostolok utóda – nemcsak kitűnő képzőművész (s nem utolsósorban futóművész), hanem költő is, csodálkoznánk költeményeinek lírai mélységén. Egy szuszra mondott poétikus vízióinak (Róma kövei; Kőkút; Tufa kőjurta; Lábfejkő; Oxygénkút) valaminő külső élmény az ihletőjük, ám hogy ez azonnal belső élménnyé – lélekáradássá – alakul, az költészetének legmeggyőzőbb bizonyítéka. Elég legyen egy rövid részlet a Kőkútból a mondottak aláhúzására: „A MI PÁSZTORUNK JELENLÉTE MINDENBEN ÉS MINDENKOR KORTÓL A HELYTŐL FÜGGETLEN ÚR AKI ÁLTAL VAN A KŐ AZ ÚT A KÚT ÉS MINDEN EMBER MAGZATA ÉS AZ ANYA AZ ANYAFÖLD HOL NINCS KIREKESZTETT LÉT AHOL AZ EGYSÉG URALKODIK A TEREMTÉS EGYSÉGE AHOL EL NEM VESZHET AZ EMBERI LÉNY ÉREZZE MAGÁT BÁRMILY ELHAGYATOTTNAK…”
Ebben a rajzos életfilozófiában szépség van, akarat van. És mérhetetlen szabadságkívánás. A gondolat, az atlétához hasonlóan – csaknem fizikai erőt kifejtve – ott köröz az égi s földi mezőn, boldogságunk, boldogságkívánásunk határán. A szárnyak fölfelé vivő erejében – aki látni tud, az látja – mi más volna a motor, mint a szépségben megfogant igazság. Csorba Simon László szolgálata úgy emberi, hogy minden pillanatában közelebb hozza hozzánk az Istent. Építése ettől kozmikus értékű.
Szakolczay Lajos