Napút Online | 2010/2., 6. oldal
Tartalom
Vihar Judit
Parányiban a nagyot
Balla Zsuzsanna
haikui
Auth Szilvia
hajnalra várva
felettem – mozdulatlan –
lüktet a semmi
*
kabócák álma
könyörtelen alkony most
az égre feszül
*
mozdulatlanság
megfagyott alkony-árnyak
térdre tört fákon
*
már nem álmodom
jéghideg szoba – az éj
most bennem rian
*
lüktető éj vagy
zazen-árnyad átvérzik
a dombok felett
*
szatorid késik
– látod – hiába múltak
el évezredek
*
ólomszín alkony
hegygerinccel küzdenek
haragos szelek
Голем Кораб
(Македониjа)
A Balkán szélfútta, kopár hegyei között járok, kiégett, megsárgult fű köröttem mindenütt. Némán kanyarog a keskeny ösvény, néhol alig látom, merre kell menni. Fegyveres katonák fogadnak félúton, kifejezéstelen tekintettel néznek minket, értetlenül, mert ők itt élnek, habár a határ másik oldalán. A fenyőerdők rég alattunk már, menetelünk felfelé fáradt tagokkal, hogy elérjük a csúcsot, hiszen minden évben csak egyetlen ilyen nap van. Az utolsó emelkedő embert próbáló, apró lépésekkel, lassan araszolunk felfelé, a nap ereje perzseli arcom, mégis hideg szél kerekedik, fázom.
A csúcsról letekintve felhők rohannak tova, a szél belekap hajamba, fütyül, megtépi sálam. A katatón mélység alattam szédít, hívogat. Úgy érzem, a világ tetején állunk, köröttünk felhőbe burkolózó hatalmas sziklatömbök, néma gólemek, egy letűnt kor istenei. Évmilliók árnya vetül az égre, rettegek az ürességtől, ami bennem izzik.
ólomszín árnyad
katatón mélység ölel
szent Голем Кораб