Napút Online | 2010/2., B/2

Tartalom

Vihar Judit
Parányiban a nagyot

Merre nőnek a hegyek?

A

lföldi gyerek-lelkemnek idegenek voltak a hegyek, sőt, egy ideig a tengerek is. A tengereket később megszerettem, különösen az óceánokat, mostanra megint elidegenedtem tőlük. Lehet, mert egy nagyobb végtelen problematikája foglalkoztat egy ideje, úgy is mondhatjuk, nem a látszólagos végtelen érdekel. A semmi illúziójának felmutatása helyett a semmi transzcendentális megtapasztalása érdekel.
    A hegyekkel szembeni ellenérzésem nem amolyan petőfis mit nekem-gesztusból indult ki. A magasság szédített bennük, pedig nincs is tériszonyom. Talán attól féltem, hogy a hegyek tetején soha nem maradhat ott véglegesen az ember. (Miért is kell egy gyereknek a véglegességen gondolkodnia egy zacskó savanyú cukorka helyett?)
    A hegy tetején nincs élhetőség, csak látogathatóság.
    Amúgy, soha nem izgatott, mi van a hegy mögött. Mi lenne? Egy másik olyan völgy, mint ahonnan nézed a hegyet mint a valamit eltakarót. Olyan ez, mint a kerek erdő közepe. Amikor felérsz a csúcsra, akár visszafordulsz, akár túlmész rajta, lefelé tartasz, kifelé, s ez szomorúsággal kell eltöltsön.
    A hegy ilyen értelemben az élet (elég ócska) szimbóluma is lehet, az ember egy darabig tör a csúcs felé, egyszerre azt veszi észre, hogy már rég túl van rajta, és tart lefelé, a létből kifelé, az összes tapasztalata és bölcsessége csak annyira lesz elég, hogy ne teljesen elhülyülve haljon meg.
    A hegy a szerelmi aktus szimbóluma is lehet. A franciák a gyönyör megsemmisülés-pillanatát kis halálnak hívják. Van benne valami. Nem véletlen, sokan mondják, baszás után csak a kutyák és a papagájok nem szomorúak.
    Hegyen töprengek ezeken, ablakommal szemben, messze fölöttem havas csúcs, magányosan, a fenyvesek, tehát az élet vonala fölött – talán csak néhány felhő által szánalomból, de nem szeretetten látogatottan. (Bár, ha elolvasod Tjutcsev versét a felhőről…)
    A hegy mint csúcs, mindenképp a magány szimbóluma, ahogy a nagyság szimbóluma is, hiszen a kettő egy. Aki kiemelkedik, az magára marad. Az emberek szeretik, ha körülveszik őket a hozzájuk méretben hasonlók, és nem szeretik a náluk több fejjel magasabbakat. Nem vágynak örök egyedüliségre.
    A hegy nem nőhet, a csúcs van. Az ember belenőhet a magasságba – és a magányba, ha mer, de onnantól kezdve nincs.
    Nem igaz, hogy nem szeretem a hegyeket. Félek tőlük.
    A dombokhoz viszont határozottan semmi közöm. Nem tartalmaznak vagy-vagyot, nincs bennük a döntés, tehát a zuhanás kockázata sem.
    A halmok közül csak a sírhalom vonz – mint titok. Valójában minden sírhalom lefelé nőtt hegy. Közelítve a végtelenhez, vagy talán már elérve is azt.

Zalán Tibor

A lap tetejére