Napút Online | 2010/1., 70–72. oldal
Tartalom
Evellei Kata
Kirajzolódom • Rajz • Vándorlás
Szirtes Gábor
Szigora mögött az igényesség
Simek Valéria
Karácsonyestén
Betlehem csillaga alatt
gyémántcsillogású hómezőkön
jártunk a faluszéli pusztaságban.
Karácsonyestén anyám kalácsillatú
szavain, rejtelmes mosolyán s az
égnek csillagain csüngtem.
Angyali ígéret volt…
Az öreg lisztesládán az ablaknál
karon ülő karácsonyfa gyertyái lobogtak.
A lámpát anyám elfújta, hogy több
hely maradjon a remegő fénynek.
Ujjongó kedvem támadt, és nem
fáztam a gyémántfényű télben.
Boldog harang-hívás töltötte be
visszhangosan a falut és egész
lényemet. Hallgattam az emberek
harsány, boldog énekét a szomszéd
ablaka alól. Majd a faluban itt is,
ott is kántálók hangja szállt az
ég felé. A gyermekkor énekei!
Dallamaik meredeken fölszárnyaltak,
majd alászállva hosszan tartó
utórezgéseit dédelgettem magamban.
Kiröppentem az otthon meleg
tenyeréből, elmúltak a kalácsillatú
napok, és a várakozás ablakai alatt
sem topog cipőm talpa, hogy
fölsebezze az agyagos ház földjét.
Kihullott belőled az idő
Egy árny vagy már, lépéseid
lassú vonszolása a lépcsőkön
felfelé. Tapogató ujjaid között
zsebkendőbe sírt alázat.
Házad előtt a füves árkokon
is átszökdelt az idő,
szűk szoknyában átugorva,
felhasítva szövetét a délelőttnek.
Távolodott minden. Az érő
gabonatáblák sárga izzásában
zsong, zizeg a nyár. Felhajtott
kötényedben az útszélről felszedett
kláhás kalászfejek pihennek.
Morzsolod napjaid, pattognak
az érett szemek konyhád kövén.
Ostorral hajtanád az időt, hogy
ebből elég már! Túlsietni,
túl lenni mindenen. Mezítláb,
s egyedül, persze mindig egyedül.
Csendet zizeg a gyom.
Az éjszakák vetkőztető sötétségében
egyre csupaszabban, egyre
kétségbeesettebben élsz.
Kihullott belőled az idő.
Álmatlanság
Csend hallgatózik az
éj takarója alatt.
Szemedből hajnali álmatlanság
mossa ki álmaid, mint a
fehérre sikált kövek a folyó
medréből gurulnak elő
megfejthetetlen gondolataid.
Csurog a hajnal, s Te
tetőtől talpig fekszel
a megmérettetés zuhatagában.
Megszégyenülve a tehetetlenség
könnyel áztatott esőiben.
A pocsolyák növekvő tükrében
már a fák képét sem
látod. Hallgatózol. Valaki
már a hajnalnak nyit ajtót,
beengedi az ébredés feltámadását.
A megfeszült csöndből
előcsoszog egy fénysugár az
öreg felhők zsebéből kibillenve.
Kéredzkedés nélkül kendőd
simogatja, mint Te a gyermekedet.
Látod, ez a nap is a tiéd. Estére
újra székeden ülsz, fáradtan
bóbiskolsz, mint aki lemaradt
már erről a napról is.