NAPÚT 2009/10., 127–128. oldal
Tartalom
Végh András
festőművész
Tímár Éva
színművész
Sarbu Aladár
irodalomtörténész (Budapest, 1940. szeptember 28.)
Születésem helyeként Budapest áll az irataimban, de ez csak annyit jelent, hogy világrajöttöm előtt anyám Pilisszentivánon volt a szüleinél, s onnét a János Kórház viszonylag hamar elérhető. Igazi bölcsőhelyem Csinger (akkor Bódé, ma Ajka-Csingervölgy). Apám, aki Romániából szökött (nem akart katona lenni), a kriptongyárban volt lakatos, anyám a nővéréhez jött látogatóba, s ekkor találkozott apámmal. Majdani keresztanyám férje bányász volt, mint a családban szinte mindenki, és itt kapott munkát, az Ármin aknán.
Csinger szétszórt bányatelepek laza halmaza volt, egyetlen központi intézménnyel, az iskolával. Három tanteremben hat osztály: amíg az elsősök a betűvetést tanulták, a másodikosok kórusban ismételgették az egyszeregyet. A legnagyobb tanterem egyúttal templom is volt. A reggeli mise végén egy ajtót húztak az oltár elé, lezárták a harmóniumot, s napközben legfeljebb a tömjénfüst emlékeztetett az egyházi funkcióra.
Mindenre kíváncsi, mozgékony fiúgyereket, amilyen én voltam, jobb helyre nem is vethetett volna a sorsa. Éva, a feleségem, ha barátaimmal a gyerekkorunkba visszamegyünk, nem érti: „Mit szerettetek benne annyira? Ronda ipari táj.” Ez igaz, de mert nem volt mihez viszonyítanunk, eszünkbe sem jutott, hogy az osztályozók, meddőhányók és gőzösök világa ronda volna. A mozdonyoknak nemcsak nevük volt, de személyiségük is. A meddőhányókat esténként megszépítették a rajtuk kék fénnyel futkosó tüzek. S foglalatul az egészhez, kiterjedt erdeivel és hegyeivel, Sobri Jóská-s, Savanyú Jóská-s legendáriumával Nagyvázsonytól Veszprémig ott volt a Bakony.
Tiszta idill persze nincs. 1944 őszén apámat elvitték katonának, mi meg – akkor már megszületett az öcsém – anyámmal hármasban lestük a bombázókat, és szaladtunk az óvóhelyre, ha szirénáztak. Szerencsénk volt: a front úgy ment át rajtunk, hogy átaludtuk. Az oroszok a kriptongyárat ugyan leszerelték, de bennünket nem bántottak. Apámmal, aki az osztrák határnál búcsút intett hadseregnek és háborúnak, még zsákmányt is ejtettünk. A tábori konyha mellől („Jó lesz ez nekünk hólapátnak” – indokolta apám az akciót) elemeltünk egy péklapátot. Sok-sok télen át hánytuk vele a havat, míg teljesen el nem kopott.
A Rákosi-korszak szétrobbantotta a régi Csingert. Felfuttatták a széntermelést, kórházat, vájáriskolát építettek, s a villanyoszlopokról harsogó hangszórók buzdították egész nap újabb és újabb munkasikerekre a dolgozókat. Az én személyes világom is szétesett: a barátaim egy lakásépítő akció jóvoltából egymás után Ajkára, kertes családi házakba költöztek. Apám akkor már az üveggyárban volt gépkocsivezető, s mikor a gyártól lakást kapott, Ajkára költöztünk mi is. A barátaimat megtaláltam, meghitt kisvilágomat nem. Szerencsére sokáig nem maradtunk. Anyámnak egyre jobban hiányzott kiterjedt családja, ezért aztán 1953 nyarán feljöttünk Szentivánra. Itt is, mint Csingerben: bányatelepek, bányák, meddőhányók és osztályozók velük éles kontrasztot alkotó meseszép környezetben, a Pilis és a Budai-hegyek között. S a bányáktól kissé elhúzódva a takaros, tiszta falu. Nyaraink egy részét öcsémmel eddig is a nagyszüleinknél töltöttük, nem túlzok tehát, ha azt mondom, hazajöttünk. Ildikó húgom már itt született.
Szentivánnal aztán visszakerültem oda, ahonnan indultam, Budapestre. Az I. kerületi Petőfi Gimnáziumban végeztem a középiskolát. Jól éreztem itt magam, jól is tanultam. Panaszkodhatnék, hogy nehéz dolgom volt (új lakóhelyünkön nem volt se víz, se villany, és kilométereket kellett gyalogolnom a vasútállomásig, majd onnét egy órát vonatoznom), de ezt mint az élet velejáróját, zúgolódás nélkül elfogadtam. Ekkor öltött határozott formát az irodalom iránti érdeklődésem. Az önképzőkör tanár-elnöke, Nemes Nagy Ágnes megbízásából 1955 tavaszán már Diák című lapunk tudósítójaként hallgattam Király Istvánt az Akadémia dísztermének karzatáról, amint kifejti, hogy anekdotikus elbeszélőmodora miatt Mikszáth nem teljes értékű realista. Megzavarodtam. Addigra már belém sulykolták, hogy az igazi művészet realista, s nagy írónk az igazi művészek közé tartozott tudatomban. Nagy becsben állt a családunkban is: irodalomkedvelő nagybátyám éppen szelíd, de bölcs anekdotikus humoráért szerette; nagyanyámnak meg – horpácspusztai juhászok lánya lévén – még az eleven Mikszáthhoz is szerencséje volt. Rosszallásomnak tudósításomban természetesen hangot adtam. Nem is sejtettem, hogy az egyetemen majd Király híveinek táborát gyarapítom.
Közben, persze, átéltem mélyen és maradandóan én is a forradalmat. A mai ünnepi szónoklatoktól épp ezért viszolygok: köszönő viszonyban sincsenek azzal, ami történt. Rendszerváltó politikusaink közül egyről tudok csak, aki volt bátor – és nem kevésbé bölcs – kimondani, hogy ötvenhat nem folytatható. Nem arról szólt, amit most igazolni próbálnak vele. Hogy akkor miről szólt? Töredék című regényemben (1983) megírtam, olvasható.
Magyar–angol szakos tanulmányaim már Eötvös-kollégistaként végeztem, nem kellett vonatoznom. Tanítottam, kutattam, írtam, s lettem, aki vagyok: az angol és amerikai irodalom professzora, és író, négy regény erejéig. Hatalmas, mindmáig táguló világba kerültem, topográfiailag is (egyetemek: London, Liverpool, a Harvard, Minneapolis), szellemileg (Henry James, Hawthorne, Melville, Conrad, Joyce és a többiek) meg különösen. Portékámat itthon is, külföldön is árulom, s bizony jólesik hiúságomnak, ha azt látom, akad rá vevő. Lukács inspirálta marxista elméleti iskolázottságom a rendszerváltás után sem szorult revízióra. Ami ma itthon és a világban történik, ebben a meggyőződésemben csak megerősít. Jó tudni azt is, hogy szakmám angolszász képviselői között népes tábora van a hozzám hasonló gondolkodású embereknek.
Nem könnyű velem, mondja Éva, negyvenkét éve lassan. Felnőtt életét ott kezdte ő is, ahol én, az angol szakon. Egy sikeres nyelvtanári pályát zárt le, amikor pár éve nyugdíjba vonult. Sokkal tartozom neki. Azért, hogy mindig volt hova visszavonulnom, ha szellemileg vagy lelkileg rendbe akartam szedni magam; hogy a gyerekeink kiegyensúlyozott, jó családban nőttek fel, és hogy az unokáink hozzánk is hazajárnak.
