NAPÚT 2009/10., 74–76. oldal
Tartalom
Tóth József
festőművész
Bakay Kornél
régész
Bojtár Endre
irodalomtörténész, műfordító (Budapest, 1940. május 26.)
Visszatekintésemben nem térek ki életem fontosabb, legjobb részére, az ún. magánéletre. Abból mindössze annyit említek, hogy miután apámat, Bernstein Bélát 1944-ben valószínűleg a nyilasok meggyilkolták, félárván s meglehetősen szűkös körülmények között nőttem fel Budapest VI. kerületében. Felnőttéletem azonban szerencsésen alakult: évfolyamtársamból lett feleségemmel 51 éve élünk együtt, s két fiunkra (1963, Endre és 1968, Péter) ugyanolyan büszke vagyok, mint két unokánkra (1989, Márton és 1991, Zsófia).
Az elemi iskola első három osztályát a fasori templom mellett lévő, Julianna holland királynőről elnevezett református iskolában végeztem el. Itt a tanítás előtti istentiszteleteknek és a napi hittanóráknak köszönhetően alapos bibliaismeretre tettem szert, s első zenei élményeim is a zsoltárokhoz kötődnek. (A zene akut szeretetét azután gyakori hangverseny- és operalátogatásaim idézték elő és erősítették, amit megkönnyített, hogy a Zeneakadémiával szemben, az Operaháztól öt percre laktunk.) A Kölcsey Gimnáziumban érettségiztem 1958-ban, orosz tagozatos osztályban. ’56 után csalódottságomat tanulásba fojtottam, s miután heveny felindulásból elhatároztam, hogy szlavista nyelvész akarok lenni, kezdtem lengyelül, csehül és bolgárul is tanulni. (Németül hétéves koromtól tanulgattam, s valamit akkor már pöntyögtem.) Az ELTE orosz–cseh szakán végeztem 1963-ban. Mivel az első három évben tartottam magam ahhoz, hogy nyelvész leszek, megtanultam legalább olvasni a többi szláv nyelven is. Negyedévtől azonban, mikor már látszott, hogy – státus hiányában – nem maradhatok ott a tanszéken, nem a kedvem ellenére, átnyergeltem irodalomra, mégpedig – először tanárom, Dobossy László ösztönzésére – a kelet-európai irodalmak összehasonlítására. Mint komparatista kerültem 1963-ban az MTA Irodalomtudományi Intézetébe, s innen megyek – ha megérem – 2010 közepén nyugdíjba is. Voltam gyakornok, segédmunkatárs, munkatárs, főmunkatárs, s 1986-tól az általam alapított közép- és kelet-európai osztály vezetője. Ezen kívül mindössze két mellékállásom volt: 1977–80-ban a szegedi JATE-n tanítottam világirodalmat, s az 1990-es évtized közepén másfél évig a kultúratudományi program igazgatója voltam a Közép-Európai Egyetemen, a CEU-n (Soros György barátja lévén ennek alapításában is volt némi részem).
Az intézetben nagyon jó társaságba keveredtem. Nemcsak hogy sokat tanultam az olyan idősebb kollégáktól, mint Gerézdi Rabán, Hankiss Elemér, Vajda György Mihály, Vásárhelyi Miklós, Szili József, de barátságukat is sikerült kiérdemelnem. Nem beszélve a nálam fiatalabbakról: Szegedy-Maszák Mihállyal, Veres Andrással, Horváth Ivánnal, Szörényi Lászlóval baráti társaságot alapítottunk Szövegmagyarázó Műhely néven, s új gimnáziumi irodalomkönyveket írtunk, amelyekből néhol ma is tanítanak. De másokat is kell említenem: Bonyhai Gábort, Ács Pált, vagy egykori szegedi tanítványaimat, Berkes Tamást és Balogh Magdit. (S a legjobb „nem tudományos” barátot, Nádas Pétert.) Ha már a barátságnál tartunk: részben szegedi és intézeti ismeretségekből nőtt ki a hét szerkesztő baráti vállalkozásaként alapított, s először 1989 áprilisában megjelent, 2000 című „irodalmi és társadalmi havilap”, amelynek heti szerkesztőségi ülései azóta is az egyik legfőbb szellemi izgalmat jelentik számomra.
Ha mérlegre akarom tenni tevékenységemet, a mennyiség minden bizonnyal mellettem szól: szorgalmas voltam. Ezt honorálta az irodalomtudományok kandidátusa, majd az MTA doktora fokozat, a József Attila-díj s számos más kitüntetés. A több száz tanulmány, cikk mellett (amelyek közül az első 1962-ben jelent meg) írtam tizenkét könyvet (az első 1977-ben látott napvilágot, s közülük ötöt különböző idegen nyelveken is kiadtak), rengeteget fordítottam (regényeket, elbeszéléseket ugyanúgy, mint társadalomtudományi munkákat vagy drámákat, hangjátékokat), illetve készítettem költők keze alá nyersfordításokat az általam ismert nyelvekből (az összes szláv, a két balti: lett és litván, angol, német, francia), valamint több tucat könyvet szerkesztettem, válogattam, jegyzeteltem, bábáskodtam kiadásuk körül (oda-vissza, tehát itt ugyanúgy említhető a lengyel és litván költészet antológiája, mint a magyar elbeszélők, illetve XX. századi költőink litván nyelvű megjelentetése). Az 1960-as évektől a rendszerváltásig minden magyar kiadónak és a Magyar Rádiónak százával írva a lektori jelentéseket, Bulgakovtól Hrabalig én lehettem számos térségbeli író első hazai olvasója és ajánlója. A rendszerváltás után három sorozatot is szerkesztettem-válogattam: a Balassi Kiadónál megjelent Res Publica Nostra című sorozatban a térség irodalomtudományi munkái kaptak helyet (eddig hat kötet), az Osiris Kiadónál megjelent Europica Varietasban a térség történelmének nagy összefoglalásai (hét kötet), s az Arany-Közép-Európa sorozatban a térség a XX. század második felében írott kiemelkedő szépprózai alkotásai (tizenöt kötet).
Munkámban igyekeztem járatlan utakon járni. Ez a törekvés vezetett, amikor pályám kezdetén, az 1960-as években a világon elsőként monográfiát szenteltem a kelet-európai avantgárd irodalomnak, illetve irodalomteoretikusként a cseh és lengyel strukturalizmusnak; akkor is, amikor elsőként írtam hosszabb tanulmányt (az Egy kelet-européer az irodalomelméletben című kötetben) olyan írókról, mint Tandori Dezső, Konrád György vagy Esterházy Péter; akkor is, mikor történészként, megint csak a világon elsőként, megírtam a három balti állam szovjet bekebelezésének a történetét (Európa megrablása, 1989); s végül akkor is, mikor a hatvanas évek közepétől lassanként sikerült lefektetnem egy, a magyar tudományban, kultúrában addig soha nem létezett terület, a baltisztika (a lett és litván kultúrával való foglalatosság) alapjait, amelynek betetőzése a Bevezetés a baltisztikába (1997) című monográfia, legutóbbi termése pedig a hét évig – az ilyen arányú munkához szükséges és szokásos munkacsoport vagy tudományos intézet híján – egyedül készített, csaknem ezeroldalas Litván–magyar szótár (2007) volt.
S hogy mit ér ez a nagy köteg teleírt papír? Nincsenek illúzióim: nem sokat. A kis kultúrák közvetítője mindig kételkedni kénytelen munkája értelmében. Csak abból meríthet erőt, hogy tudja: másként nem tehet, ha egyszer belátta, hogy csak egymás jobb megismerése szabadíthat meg bennünket a gyűlölködés rabságából.
