NAPÚT 2009/10., 20–21. oldal
Tartalom
Miller Lajos
operaénekes
Brokés Ágnes
festőművész, költő
Szávai János
irodalomtörténész, műfordító (Budapest, 1940. január 23.)
Vallomást kér a szerkesztő úr? Magántörténelmet? S lehetőleg hetven sorban? Vagyis hogy minden év egy-egy sor? Számolgatom, mennyi kellene ahhoz, hogy a legfontosabbakat elmondjam. A százszorosa? Legalább annyi. Meg ott vannak aztán a műfaj nehézségei; ismerem jól, mind a két disszertációmnak ez volt a témája. Az elsőé, 1974-ben, Az önéletrajz mint irodalmi forma a XX. század francia irodalmában. A másodiké pedig 1985-ben: Magyar emlékírók. Vagyis sejtem, hogyan nem szabad, és sejtem azt is, hogyan kellene. Talán még lesz időm rá. A hétezer vagy tízezer sorosra. És addig?
Mert akad itt másforma nehézség is. Tudniillik: a ki vagyok meg a mi vagyok kérdése. Az embert, mondja Emmanuel Lévinas (és nehéz volna mást gondolnom), az arca jelenti. Nem pedig a kontextusa. Az ember többnyire „személyiség”: professzor a Sorbonne-on, az Alkotmánybíróság alelnöke, X gyermeke, mindaz, ami az útlevelében áll, az öltözködése, a megjelenése. Hát!, hát! Alkotmánybíró éppen nem lettem, de a sorbonne-i professzorság az kétségtelenül megvolt, meg aztán az öltözködésem sem mellékes; épp most, ahogy e sorokat rovom, kapom kezembe a tavalyi Márai-könyvemről írott egyik recenziót, melynek ifjú szerzője, úgy érzem, rám kacsintva, írja: a meztelenség metaforáját továbbgondolva Márai az önéletírói beszédmódokban is öltönyt és nyakkendőt visel, mely felfogásában nem maszk vagy páncél, hanem az emberi létezés – saját mércéivel – egyedül elfogadható módja.
Szóval öltöny és nyakkendő, kivéve persze a fenti képen. De maradva még a kontextusnál, amely nem a leglényeg, de azért mégiscsak számít, haladok én is a korral: egy ifjú francia barátom felszólítására (hogyhogy? neked még nincs?) van most már több mint két és fél éve honlapom, a www.szavaijanos.hu, ahol minden ilyesmi, ami kontextuális, elolvasható. Sőt, a honlapkészítő tanácsára blogroll is került belé, ahová írogatok is, hogy szorgalmasan, azt nem mondanám, de azért havonta négyszer-ötször mindenféle töprenkedéseim lenyomatát. Hogy ez melyik kategóriába tartozik? Nem tudom.
Marad tehát néhány fontos, kivételes pillanat felidézése. 1944 őszén (meg kellene néznem a pontos dátumot) levisznek egy vasárnap délelőtt a budai Duna-partra, a Margit híd, rajta aprócska sárga villamosok, félig a folyóba roskadva. Szép látvány, egyáltalán nem ijesztő. Tizenkét évvel később, október 23-án ugyanazon a felső rakparton sétálunk végig osztálytársaimmal a Bem tér felé. A Toldyból jövünk, rögtön a menzai ebéd után, gondolom, fél három körül, mi vagyunk az elsők a téren, a filmhíradó fel is vesz bennünket, kérdeznek, felelünk. Megvan vajon ez a felvétel, amelyik persze sose kerülhetett be a híradóba? Akkoriban csütörtökön változott a műsor, akkor jött az új híradó is. Október 25-én nem volt mozielőadás.
A Toldyból való indulás előtt volt bennem és Géza barátomban egy leheletnyi tétovázás, ugyanis kedd volt, fociedzésünk lett volna aznap délután. Alig másfél hónapja igazolt le kölyökcsapatába a kelenföldi Vasútépítő. A tüntetést választottuk, a kelenföldi pályára nem is mentem le többé soha. Fantasztikus nap volt az a kedd, feledhetetlen, számomra sok tekintetben meghatározó. Lehet, hogy igaza van Freudnak, amikor hideg aggyal tömegpszichózisról beszél, hogy ilyenkor a személyiség föloldódik valamiben, ami nem igazán önmaga. Én inkább kegyelmi pillanatnak gondolom ezt a napot, ugyanúgy, mint az 1989. szeptemberi Nagymaros-tüntetést, amikor a Vörösmarty tértől vonultunk, muzsikusokkal mentem együtt, a kiskörúton, az Alkotmány utcán egészen a Parlamentig.
Mintha ilyenkor, egy-két órára vagy háromra-négyre, de nem tovább, mindenki a jobbik énjével azonosulna.
Az egyetemi éveket kihagyom. Ugorgyunk, ahogyan Pósalaki Nyilas Misinek mondta. Két év általános iskolai tanárkodás, aztán, keresztapámnak, Gyergyai Albertnak hála, egy tanév, 1965–66-ban Genfben az egyetemen. Raymond, Rousset, Starobinski, mindaz, amihez Pesten nem jutottam hozzá. Közben áprilisban egy hétre Párizs, hogy anyámmal találkozhassam, aki a Jeunesses Musicales kongresszusára érkezett. A Select Latin kávéházban, a Boul’Mich és a rue des Écoles sarkán, pillantjuk meg egymást Anikóval. Október elején Pesten újból találkozunk, decemberben összeházasodunk.
Párizsba még többször visszatérünk. Hónapokra, mint 1971-ben, évekre, mint 1982-ben, amikor először vagyok vendégprofesszor, aztán, 1990-től másfél évtizedre, amiből négy év a követség, a többi a Sorbonne. De közben még, 1975-től a pesti egyetem, és találkozások. Közel a hetvenedik (sor), kettőre marad csak helyem. „Nem tudom, megismersz-e?” Ezt Antall József kérdi tőlem Ferihegyen, mi barátainkat, ő rokonait kísérte ki az Amerikába induló géphez, zavarba jövök persze, mert ugyan engem nem tanított a Toldyban, de hát őt (huszonöt éves volt akkor) ki ne ismerte volna? 1989 áprilisában fölhív, hogy vállaljak szerepet az Emberi Jogok Ligája akkor alakuló Magyar Tagozatában; az Orvostörténeti Múzeumban van az alakuló ülés, az elnök Csoóri, alelnök Göncz és Vásárhelyi, magam főtitkár, az elnökségben többek közt Mészöly. S azontúl visz magával. Ha nem hal meg oly korán, ma nem itt tartanánk.
Nála ismerkedem meg 1990 nyarán Párizs érsekével. Hallottam már beszélni a Notre-Dame-ban Jean-Marie Lustiger-t, olvastam is tőle ezt-azt. De közelről még inkább lenyűgöző volt, mint az oldalhajóból hallgatva. Tizenöt éven át aztán sokszor nyílt alkalmam eszmét cserélni vele. Az okosságnak, a műveltségnek, a bátorságnak, a humornak, a hitnek, a férfiasságnak, a szeretetnek olyan együttese, amit egy szent tulajdonságainak gondolnék, ha nem mutatta volna meg utolsó együttlétünkkor, hogy a nagy ember is mennyire sebezhető. Még jóval előbb, amikor a jövendő miniszterelnököt kísérem el hozzá, egy pillanat türelmet kér a politikustól, hogy új könyvét a barátjának dedikálhassa. Ez én vagyok. Most itt előttem az élő dedikáció: Pour mon ami János Szávai… Ékezetekkel.
