NAPÚT 2009/10., 16–18. oldal
Tartalom
Gyivicsán Anna
nemzetiségkutató
Miller Lajos
operaénekes
Voigt Vilmos
folklórkutató (Szeged, 1940. január 17.)
(Szerencsére nagyszerű, immár sorozatnyi kiadványban más, azonos jellegű önarcképekkel együtt olvasható az én magántörténelmem, úgyhogy mindenki láthatja, nemcsak a hibák és az érthetetlen szövegrészek meg az erények, hanem a találó megfogalmazások is személyektől függetlenek – leginkább a kor csapadékaként. Gondolom, még a fénykép is közösségi vonásokat hoz elő.
Minthogy szakmám [a folklorisztika] és munkahelyem [a ki nem ismeri, milyen rövidítésű ELTE] egyaránt elég sok ünnepi köszöntést, méltatást, búcsúztatót, megemlékezést, jubileumi méltatást, tudománytörténeti szemlét kért tőlem – ismerem a szövegek buktatóit, mégpedig amelyek úgy válnak egyre jobban láthatóvá, minél őszintébb, minél távlatosabb az írás célja.)
Életem egyszerű: egyetlen munkahelyem volt. Magyar–néprajz szakra simán felvettek a budapesti bölcsészkaron 1958-ban (pedig még volt „származás”), és az egyetemistaság öt éve akkor még munkaviszonynak számított, úgyhogy most a munkakönyvemben több mint fél évszázados a munkahelyi bejegyzés, ami a folklór tanszéket jelenti. (Annál változatlanabbul, mivel akkor egyetemünk még nem volt kitüntetve a Munka Vörös Zászlórendjével – ma pedig már ezt a kutya sem szokta feltüntetni.)
Mi még egy régi-új egyetemre jártunk, nagy tudású professzorokkal, akiket társadalmi megbecsülés illetett. Évfolyamtársaim közül elég sokan szakmájuk kiváló képviselőivé váltak – jó páran nemzetközi és tudományközi téren is. Több száz egyetemi hallgatóm közül a legelsők mára szinte egykorúak velem, a maiak pedig unokáim lehetnének – mégsem pereg előttem egy klasszikusan egymás utánra szerkesztett film. Nekem minden évben csak egy kicsit újabbak jöttek, és akkor jöttem rá, hogy magam közben elmúltam fiatalnak lenni, amikor egyszerre öregnek kellett lennem. Nem vicc, csak annak látszik: életem jó részében azért nem kaptam stallumot és dekórumot, mert „ehhez még túl fiatal vagy”. És hirtelen jött az új szöveg: „ehhez már túl öreg vagy”. Mindez azért azt is jelenti, hogy szerencsés évjáratok tagjaiként nem voltunk háborúban vagy börtönben, szabadabbak voltunk, mint az előző nemzedékek, valahogy lépésről lépésre mindig egy kicsit tágíthattuk lehetőségeinket. És voltaképpen sohasem kellettünk a politikának – most már úgy látom, vagy öt konstellációban sem. Lehet, hogy egy alapos „kísértés” elvitt volna a pályáról (mondjuk 1989-ben, amikor a bölcsészkar fél tanársága vagy el is ment nagykövetnek, vagy csak erről ábrándozott). De ez nem következett be (akárcsak korábban a „beszervezés”) – talán mások reménytelennek tartottak ilyen feladatokra. És ha akkor esetleg tetszett volna is a pénzes csillogás, ma látván ezen átfürdött kortársaimat – megérte. Ti. a nem.
Egy tanár, legkivált az egyetemi oktató életének egyharmada a diákoké. Büszke vagyok arra, hogy soha senkit sem üldöztem el azért, mert tehetséges. Pedig köztük pimasz és csalfa emberek is jócskán voltak. Úgy tettem, mintha nem vettem volna észre. Azt is látom, elég sokan máig kerülnek, vagy csak nem köszönnek (meg vissza sem). A néprajz (folklorisztika) nálunk ma is nagyon szabad pálya, és a végzetteknek még így is csak töredéke talált magának itt helyet. Biztosan sokan úgy vélik, mi oktattunk rosszul, számukra céltalan és túl színvonalas dolgokat.
Ám igen sok szeretetet is kaptam tanítványaimtól. Sok nevetést az órán, közös olvasmányokat, évtizedekkel is később egy-egy mondat idézését. Valahogy annak folytatását, jobbá tételét, amit javasoltam. Biztosan nem lanszíroztam – még szorosabb értelemben vett diákjaimat sem – eléggé, vagy mindig és mindenhol. Ehhez nem is értek, meg sokszor mód sem volt rá. Külföldi oktatásaim lefolyását és eredményét is hasonlónak látom.
Abban nagy szerencsém volt, hogy itthon is, külföldön is kollégáim (olykor egyszersmind barátaim) százaival működtem együtt: Chilétől Kínáig és Izlandig. Sajnos, a legkiválóbbak, a mesterek zöme már nem él. Szorosabban vett kortársaim többsége szerencsére ma is működik, egyre inkább takaréklángon, és folyton érezni számuk csökkenését. Intők az ilyen jelek. (Vestigia terrent.)
Munkahelyemen arra törekedtem, hogy az értékes ismereteket adjam tovább, egy józan oktatási rendszerben. Ezen belül próbáltam modernizálni. Elég sok modern irányzatot én segítettem be hozzánk, ám sosem követeltem, hogy mindenki legyen szemiotikus, irodalmi műfaj- és szövegelemző, komparatív vallástudós, folklorizmus-szakember vagy éppen textológus. Saját műveimben lapozva is érzem, hogy az évtizedek során egyre szűkültek egykori érdeklődésem eredményei. Pontosabban nem is maga az érdeklődés, hanem annak megnyilvánulásai. És bizony, a fiatal ember is rájöhet olyasmire, amihez képest később az öregnek sem kell mást kiagyalnia. Jobbat meg nem is bírna.
A folklór tanszéken külső előadók segítségével végre sok mindent felhoztunk az egyetemi színvonalra: a népzene-, a néptáncoktatást, az etnológiát, a vallási néprajzot, a nemzetiségek néprajzát. (Van, ami azóta ki is halt ezek közül.) A Vajdaságban, Szlovákiában meg Erdélyben is vannak neveltjeim. Elég sokat tehettem finn, észt és általában finnugor kapcsolatainkért. A skandinavisztikában leginkább az „óizlandi irodalom” érdekelt. Minden igyekezetem ellenére sem vagyok elégedett a hazai zsidó és a cigány folklorisztikát illető munkánkkal, és túl keveset tettünk a hazai német folklór feltárása terén. Félek, évtizedeket mulasztottunk el. És mára „tanítványaim” homokóráján is sok lepergett.
Mindenki „életművének” egy másik harmada a publikációkból tevődik össze. Elég sok helyre írtam. Talán ha tucatnyi dolgozatomat nem adták ki annak idején cenzoraim (mára: jóakaróim). Őszinte és megalapozott véleményem az, hogy e dolgozatok ordítóan nagy részét nem olvasták. Talán kevés, néhány tanulmány írása hatékonyabb lett volna. Vagy egyetlen téma csócsálása. De nekem egyikhez sem fűlt a fogam: inkább sok minden érdekelt, és sokszor éreztem úgy, egy-egy tudományos problémát elég egyszer bemutatni. A megoldás úgyis megmarad az olvasó fejében. (Ha.) Néhány éles következtetést adó, ironikus stílusú vagy éppen személyes írásomat becsülöm ma a leginkább. Meg azt, hogy áttekintő kézikönyveket tudtam megjelentetni. Ezeket is többen olvashatnák, például a diákok!
Szerencse, hogy a Napút megszabta ez írás terjedelmét. Így életművem harmadik részéről: könyvtáramról már nem is beszélhetek. Pedig úgy gondolom, koncentrikus körökbe helyezve a legkisebb a publikációké. Annál jóval nagyobb az oktatott kérdések és témák köre. És ennél is jóval nagyobb a könyveimé. Mi mindennel is foglalkoztam valaha, igazában a megírás reményében! Baltisztikától és afrikanisztikától a metrikáig, egy kis filozófia- és teológiatörténetig. Voltaképpen komparatív filológusnak képzelem magam, és ehhez az kell, hogy az ember sok összehasonlítható tényt, jelenséget ismerjen. Ezek zöme ott hever a könyvespolcokon. Félek, hogy onnan már nem is száll alá az írógép billentyűire.
Még egy életbölcsesség jut eszembe. Nálunk még nem ünneplik széltében az ötvenéveseket. A hatvanéveseket annál inkább: megható és produktív módon. Akkor már mások összegzik az életművet, és köszönő szavai közben is az ember maga arra gondol: mi mindent szeretne még megcsinálni! A hetvenedik évben a dicséret már nekrológszagú. A jubiláns pedig egyre arra gondol: mi mindent nem sikerült végbevinnie. Leginkább az fáj, ha tudom, ez egyes-egyedül rajtam múlt. És noha az ember bízik jövőjében, azt is tudja, azért egyre kevesebbet hoz a jövő.
Mégis, ha megtörténne az ismert „találkozás egy fiatalemberrel”, nálam ez nem lenne szembesítés és vádaskodás. Úgy hiszem, folytattam, amit ő elkezdett, sőt még én magam is azonos vagyok azzal, aki voltam.
