NAPÚT 2009/9., 207–212. oldal
Tartalom
Dr. Koncz Gábor
Feladatokat adott
Dr. Bolvári-Takács Gábor–Dr. Dankó Imre
Történelem, egyház, kultúra – Kálvin szellemében
Takács Béla tudományos és közéleti pályája
1997-ben hunyt el Takács Béla, a Tiszáninneni Református Egyházkerület sárospataki Tudományos Gyűjteményei Múzeumának, majd a Debreceni Református Kollégium Múzeumának igazgatója. A jó nevű ipar-, iparművészet-, művészettörténész, művelődéstörténész, etnográfus a népszokások, a népművészet, a szakrális néprajz jeles személyisége, teológiai doktor (1980), a történelemtudomány (néprajz) kandidátusa (1989), az MTA köztestületi tagja volt. Református lelkészként a tolcsvai, majd a Debrecen – Mester utcai gyülekezetnél szolgált hosszabb ideig. Tudományos, közéleti és múzeumszervezői munkásságát a kulturális kormányzat 1992-ben Móra Ferenc-díjjal, a köztársasági elnök 1997-ben a Magyar Köztársasági Érdemrend Kiskeresztjével ismerte el. 2005-ben posztumusz Debrecen Kultúrájáért díjjal tüntették ki.
Takács Béla önmagában visszahúzódó, magamagát szigorú, következetes és folyamatos munkára fogó, rendkívül szerény, ám hihetetlenül szívós, magában őrlődő ember volt. Ez a majdnem aszketikus életmód nagyban hozzájárult ahhoz, hogy sok időt fordíthasson kutatásra-gyűjtésre, hogy igen termékeny lehessen. Minthogy az volt a munkamódszere, hogy monografikusan feldolgozandó témáihoz éveken át gyűjtötte az anyagot, megpróbálta a kérdést a lehető legtöbb oldalról megismerni; az apró részeredményeket pedig, olykor-olykor csak egy fontosabb adatot is, igyekezett rövid cikké, adatközlésszerű tanulmányocskává formálni és megjelentetni. Elmondhatjuk, hogy a hatvanas évek elejétől a kilencvenes évek derekáig lapjaink, folyóirataink (Élet és Tudomány, Múzeumi Kurír, Ethnographia, Néprajzi Értesítő, Magyar Könyvszemle, Nyomdász, Theologiai Szemle, Confessio, Reformátusok Lapja, a miskolci Herman Ottó, az egri Dobó István, a debreceni Déri Múzeum évkönyvei stb.) tele voltak kisebb-nagyobb írásaival. Ezekből nem egy esetben, például a Reformátusok Lapja hasábjain megjelentekből, sorozatokat is képzett (Érdekességek egyházi életünk múltjából, Református szimbólumok, Az evangélisták szimbólumai, Különleges úrasztali edények, Híres épületek a Bibliában, Mesterségek a Bibliában, Foglalkozások a Bibliában stb.). Talán e sorozatcímek is igazolják, hogy Takács Béla bármily profán témával foglalkozott is – ahogy Komlós Attila fogalmazta meg, egy vele folytatott interjú során –, mindig „az istenes művészet őrzője” volt.
Takács Béla minden tekintetben Sárospatak, közelebbről Újszászy Kálmán neveltje, a „cédrusfa árnyékában felnőtt” egyik legkiválóbb tanítványa volt. A megtépett, sok vihart kiállt, de megmaradt, Csontváry által oly beszédesen elénk állított libanoni cédrushoz hasonlította professzorát az Újszászy Kálmán emlékkönyvben közreadott vallomásos köszöntőjében. Az 1930-ban Sárospatakon született és Kispatakon élt parasztgyerek éles eszével, nagyfokú érdeklődésével, számos készségével már az elemi iskolában felhívta magára a pataki „tehetségmentők”, főleg a későbbi püspök, Darányi Lajos figyelmét. Továbbtanulásáról gondoskodtak, 1941-ben felvették a Sárospataki Református Kollégium Gimnáziumába, 1949-ben érettségizett, és mi sem volt számára természetesebb, mint hogy tanulmányait a Sárospataki Kollégium („a Főiskola”) Teológiai Akadémiáján folytassa. Ezt azonban nem fejezhette be Patakon, mert 1951-ben megszűnt a Teológia, s a hallgatók tanulmányaikat a Debreceni Kollégium Teológiai Akadémiáján folytathatták tovább. Így végzett Takács Béla is Debrecenben, 1954-ben. Ezt követően három évig segédlelkész volt a debreceni kollégiumi Nagykönyvtárban, majd rövid ideig Hajdúböszörményben. Bárhová sodorta is a sorsa, sőt, bármennyire megkedvelte például Debrecent, és azonosult is vele, sohasem tudott, de nem is akart Pataktól elszakadni. Élete végéig megmaradt életének vezérlő személyiségei, a nagy pataki tudós tanárok és nevelők, valamint a nagynevű, nála alig néhány évvel idősebb tanítványaik tevékeny, alkotó bűvkörében. (Nem véletlenül lett egyik vezetője a Sárospataki Diákok Debreceni Baráti Körének, az 1980-as évektől.) Sárospatakról mindenekelőtt Újszászy Kálmán, Nagy Barna, Szabó Zoltán, Szabó Lajos, Koncz Sándor, Tárczy Árpád, Bálint József, Jakob Károly, Urbán Barnabás, Hegyi József, Palumby Gyula, Bertha Zoltán, Maller Sándor, Harsányi István, Bakos József, illetve Czegle Imre, Nagy Dezső és Román János alakja tűnik föl előttünk Takács Béla elindulása idején. Felkészülésében, útra indításában nagy szerep jutott a sárospataki Rákóczi Múzeum muzeológusainak és „külső munkatársainak” is, akik közül nem egy országos nevű tudós, kimagasló szervező egyéniség is volt. Ilyen vonatkozásban Bakó Ferencre, Dankó Imrére, de főleg Balassa Ivánra kell gondolnunk, mint ahogy a „külső munkatársak” esetében Benda Kálmánra, Makkai Lászlóra, Détshy Mihályra, Katona Imrére kell figyelnünk.
Amikor Újszászy Kálmánnak sikerült a Sárospataki Kollégium Nagykönyvtárából, a Kollégiumi és Egyházkerületi Levéltárból, az 1940-es évek elején kezdeményezett, a híres-neves Faluszeminárium anyagára épült egyháztörténeti, egyházszociológiai, művészeti, néprajzi és műemlékvédelmi adattárból, és a főiskola különböző, de főleg iskolatörténeti, református egyházművészeti anyagokból álló Kollégiumi Gyűjteményéből (múzeumából) kialakítani a Sárospataki Tudományos Gyűjteményeket – Czegle Imre könyvtárossal, Román János levéltárossal –, azonnal visszahívta Takács Bélát, aki 1958-tól múzeumigazgatóként (1966-tól párhuzamosan tolcsvai lelkipásztorként is) intézte a Sárospataki Tudományos Gyűjtemények Múzeumának ügyeit. Takács Béla hihetetlenül rövid idő alatt, s azt talán mondani sem kell, hogy milyen nehéz és mennyire szerény körülmények között, a gondjaira bízott gyűjteményt valóságos múzeummá fejlesztette. Muzeológusi tevékenységéből következően természetes, mi több törvényszerű, hogy elsődlegesen mint muzeológus hívta fel magára mind a szakmai, mind pedig az általános közvélemény figyelmét. Tudatosan foglalkozott muzeológiai kérdésekkel. Az akkoriban formálódó magyar muzeológia-tudományág egyik szerény, de fontos és szép eredményeket hozó, elméleti és gyakorlati munkása volt. Első írásai is muzeológiai természetűek voltak, egy-egy kimagasló műtárgy leírásai, ismertetései (A Rákóczi-asztal Sárospatakon, Munkácsy Mihály Sárospatakon, Izsó Miklós művei a sárospataki Kollégium Múzeumában stb). Hogy azután egymás után jelentesse meg nagyszerű, gondos kiállítású könyveit. Kutatása és feldolgozásai fő területei is ekkor, sárospataki indulása idején körvonalazódtak: nyomdászat-nyomdatörténet, üvegművesség, üvegipar, üvegművészet, textilművesség, hímzés, csipkeverés, ónművesség, ötvösség, famunkák, asztalosság, bútorzat stb., és mindezek függvényében egyfajta műemléki kutatások, illetve műemlékvédelmi munkák. Mindezt úgy foglalhatnánk leginkább össze, hogy az általános művelődéstörténet kutatója, feldolgozója volt. Munkásságában ezek a kutatási-feldolgozási területek, témakörök mindvégig megmaradtak, bizonyos arányeltolódásokkal jelen voltak és sajátos módon a református klenódiumtörténet, a református egyházművészet nagy és oly sokrétű tárgykörébe integrálódtak. Esetenként a szigorúan vett tárgykörök és kutatási szempontok kibővültek mindazokkal a társadalom- és gazdaságtörténeti, illetve szokás-, folklórvonatkozásokkal, amelyek maguktól értetődően adódtak egy-egy tárgykör vizsgálatánál, feldolgozásánál. Ettől függetlenül Takács Béla feldolgozásaira általában a gondos, a történetiség szempontjait messzemenően érvényesítő leírás a jellemző. Mégpedig muzeológusi mivoltából következően esetében konkrét, tárgyszerű, az összefüggésekre, a tényleges funkciókra és funkcióváltásokra nagy figyelmet fordító leírásokról van szó. Ő maga is elvégzett sokféle összevetést, összehasonlítást. Hiszen tárgyait mindig genetikusan, az előzmények összefoglalásával, a rokon, netán azonos, de a hasonló jelenségekkel való összevetés módszerével tárgyalta, írta le, mégoly rövid, tárcaszerű írásaiban is. Ennek a kezdeti időszaknak oly jelentős munkák az útjelzői, mint az 1958-ban kiadott Comenius sárospataki nyomdája című könyve, vagy az 1962-ben napvilágot látott A telkibányai keménycserépgyár parasztedényei című nagy tanulmánya, illetve az 1968-ban kiadott A Zemplén hegység üveghutái című könyve, azután az 1970-ben közreadott Parádi üvegművészet című munkája, valamint az 1978-ban, a Magyar Helikon Kiadónál bibliofil kiállításban megjelentetett, nívódíjjal kitüntetett A sárospataki nyomda története című monográfiája.
Takács Bélát 1973-ban a Debreceni Református Kollégium Múzeuma igazgatójává nevezték ki. Az átköltözés nem járt különösebb megrázkódtatással, hiszen ő már előzőleg jól tájékozódott a debreceni viszonyokról, éppen a kollégiumi múzeum vonatkozásában is. Debrecenbe költözve ott és úgy folytatta munkáját, ahogy Sárospatakon abbahagyta. 1990-ig párhuzamosan itt is lelkészként, a Debrecen – Mester utcai gyülekezet egyik lelkipásztoraként végezte muzeológusi-múzeumigazgatói munkáját. Végigtekintve Debrecenben eltöltött negyedszázadán azt állapíthatjuk meg, hogy muzeológiai, tudományos és közművelődési tevékenysége nagymértékben kiszélesedett. Nemcsak a kollégiumi Múzeumot hozta rendbe és szervezte, fejlesztette tényleges, a korszerű muzeológia elvei és gyakorlata szerint működő múzeummá és juttatta el első korszerű állandó kiállításáig, hanem a tudományos kutatás és feldolgozás tekintetében is kiszélesítette munkásságát. Kezdeményező szerepet vállalt a magyar, német és osztrák iskolatörténeti múzeumok szimpóziumának létrehozásában.
Mindemellett a Debrecenben tovább folytatott nyomdászati-nyomdatörténeti és általában céhes ipartörténeti tevékenysége elsősorban ebben a körben váltott ki nagy érdeklődést és vívott ki elismerést. Ehhez Benkő Istvánban, az Alföldi Nyomda akkori vezérigazgatójában és az Alföldi Nyomdában, a Benkő István körül kialakult baráti körben (Tóth Béla irodalomtörténésszel, művelődéstörténésszel, Benkő Ferenc helytörténésszel, művészet-, művelődéstörténésszel, műgyűjtővel, Kass János szegedi tipográfus-grafikussal, Dankó Imre muzeológussal, nyomdatörténésszel, Molnár László mesterszedővel, könyvtervezővel, Hapák József fotóművésszel, Módy György muzeológus, hely- és művelődéstörténésszel, P. Szalay Emőke muzeológussal, nyomda- és iparművészet-történésszel stb.) a tevékenységét messzemenően támogató alkotó közösségre talált. Ipartörténeti, illetve az ezekkel a kérdésekkel összefüggő munkásságára az is jellemző, hogy ilyen irányú tevékenysége itt, Debrecenben kapott a korábbinál határozottabb helytörténeti jelleget. Részt is vett azután minden nagyobb, monografikus szempontokat követő munkálatban, mint például a Debrecen története I. kötetében (1984), azután a Nyomdatörténeti tanulmányokban, a debreceni nyomdászat 425. évfordulójára (1986), illetőleg A Debreceni Református Kollégium történetében (a Kollégium 450. évfordulójára készült monográfia, 1988). Figyelme mindinkább a debreceni iparművészeti emlékek felé fordult és egymás után adta ki iparművészeti tárgyú könyveit. Közülük a nyomdászattal kapcsolatosakat az Alföldi Nyomda segítségével, mint például a debreceni könyvkötő művészetről szóló monográfiáját is, 1980-ban; a gyöngyhímzéses debreceni díszkötésekről (könyvkötések), 1984-ben; a debreceni nyomda mintakönyvéről szólót 1991-ben.
A református klenódiumok közül leginkább talán az úrasztali terítőkkel foglalkozott. Az e tárgyban írt és közreadott számtalan cikkének, adatközlésének, tanulmányának egyfajta szintézise volt az 1983-ban kiadott könyve, a Református templomaink úrasztali terítői. Munkáiban következetesen igyekezett a néprajzi (népművészeti) szempontokat érvényesíteni, módszertanát tekintve pedig szívesen használt néprajzi módszereket. Néprajzi érdeklődése és tájékozottsága nemcsak sárospataki forrásokból fakadt és fejlődött. Debrecenben látta szükségét annak például, hogy 1983-ban belépjen a Magyar Néprajzi Társaságba. Kimondottan néprajzi tevékenységének színtere a Teológiai Doktorok Kollégiuma Vallási, vagy Egyházi Néprajz Szekciója volt, illetve mint publikációs lehetőség, a szekció kétévenként megjelenő Vallási Néprajz című kiadványsorozata.
Debrecenben is a múzeumban, a múzeum munkatársaiban talált leginkább segítőkre. A Déri Múzeum évkönyveiben több tanulmánya jelent meg. A Múzeumi Kurír is több dolgozatát közölte. Nem is szólva arról, hogy a Déri Múzeummal kölcsönös kiállításrendezési, muzeológiai együttműködést valósított meg. Természetesen bekapcsolódott a Kossuth Lajos Tudományegyetem Néprajzi Tanszékének munkálataiba is. Itt Ujváry Zoltán professzorban nagyszerű segítőtársra, barátra talált. Feltétlenül meg kell említenünk kandidátusi értekezésként is megvédett munkáját, a Bibliai jelképek a magyar református egyházművészetben című könyvét (1986). A témaválasztás a hazai tudományos minősítés rendszerében merőben újnak számított, többéves harc kellett, hogy a református lelkész egyházi témájú disszertációját nyilvános vitára bocsássák. Tudományos életműve e részének betetőzését nagyobb lélegzetű képes munkái, az „Uram hajlékodat, szeretem házadat…” Református művészet Magyarországon (1990), valamint a Református templomok Magyarországon (társszerző, 1992) című albumok jelentették; mindkét kiadvány megjelent angol és német nyelven is.
Takács Béla a múzeumigazgatói állásából 1994-ben nyugdíjba ment, de tudományos tanácsadóként szinte haláláig bejárt a Kollégiumba. Szerteágazó és sokrétű munkásságát kéziratban maradt művek is jellemzik. Ezekből – illetve már megjelent tanulmányainak gyűjteményes újraközléséből – több közleménye és eddig két posztumusz kötete jelent meg. A szoldobágyi és a szelestyei üveghuták története című forrástanulmánya A Herman Ottó Múzeum Évkönyve XL. (2001) és XLI. (2002) köteteiben látott napvilágot, a sajtó alá rendező Veres László társszerzői közreműködésével.
Az önálló kötetek közül az első 2004-ben jelent meg, A magyar református lelkészek öltözete címmel. Takács Bélának a református lelkészek öltözékével kapcsolatos kutatásai évtizedekre nyúlnak vissza. Bizonyítják ezt a Confessióban, a Kálvin Kalendáriumban, a Reformátusok Lapjában közreadott rövid írásai: A palást (1972), Lelkészábrázolások az eklézsiák pecsétnyomóin (1981), Református lelkészábrázolás 1660-ból (1986). Az ORLE egyenruha története c. tanulmánya már nagyobb lélegzetű volt, ez az ún. Czeglédy Sándor emlékkönyvben jelent meg (A választott nép szolgálatában, 1989). A feltárt és nagyobb részben publikálatlan forrásanyag összeállítását a kilencvenes évek elején befejezte, de más, folyamatban levő munkái, illetve később egészségi állapota miatt a kiadásra történő előkészítésre már nem került sor. A kézirat sajtó alá rendezését s a kötet kiadását Dienes Dénes, a Sárospataki Református Kollégium Tudományos Gyűjteményeinek igazgatója vállalta, hozzájárulva ezzel a magyar református egyházművészet egy eddig kellő mértékben fel nem tárt fejezetének bemutatásához.
A másik posztumusz mű a 2005-ben Bolvári-Takács Gábor szerkesztésében megjelent Debrecen vonzásában (Egyháztörténeti, várostörténeti és ipartörténeti tanulmányok) c. kötete. Takács Béla még életében tervezte, hogy a különböző folyóiratokban, évkönyvekben és más kiadványokban megjelent tanulmányaiból, közleményeiből gyűjteményes kötetet állít össze, Történelem, egyház, kultúra címmel. A fenti gondolatokat a fia, Bolvári-Takács Gábor is fontosnak érezte, ezért a legérdekesebb tanulmányokat összegyűjtötte, s a kötetet a Takács Béla által elgondolt címmel összeállította. A vaskos mű három részből állt volna: 1. Református egyházművészet Magyarországon; 2. Zemplén és Sárospatak; 3. Debrecen vonzásában. A szerkesztő szakmai tanácsadóként, lektorként három, Takács Bélát közvetlenül ismerő kiváló kutató véleményét kérte ki: Balassa Ivánét, Barcza Józsefét és Dankó Imréét. Balassa Iván vállalta az előszó megírását, Barcza József és Dankó Imre pedig a kéziratok átnézését és a szerkesztési szempontok megerősítését. Ezek lényege az volt, hogy elsődleges feladatként a komoly tudományos apparátussal elkészült tanulmányok és közlemények közreadását jelölték meg célként, s a számtalan apróbb cikk újraközlését – terjedelmi okokból – mellőzték. Ugyancsak figyelmen kívül hagyták azokat a tanulmányokat, amelyek témakörei később önálló kötetekben teljesedtek ki. A vállalkozás ebben a formában, kellő anyagi forrás hiányában nem valósult meg, de Takács Béla születésének 75. évfordulója alkalmából az eredetileg tervezett kötet harmadik része önállóan napvilágot látott. A kiadás gondozását G. Szabó Botond, a Tiszántúli Református Egyházkerület Tudományos Gyűjteményeinek igazgatója vállalta. A tanulmánykötet – azon túl, hogy emléket állít Takács Bélának – értékes összefoglaló a Debrecen történetét kutatók számára.
Dr. Bolvári-Takács Gábor (Sárospatak, 1967) PhD, történész, művelődésszervező, jogász, a Magyar Táncművészeti Főiskola habilitált főiskolai tanára, a Zempléni Múzsa folyóirat főszerkesztője.
Dr. Dankó Imre (1922–2008) D.Sc. néprajzkutató, volt megyei múzeumigazgató (Pécs, Debrecen), címzetes egyetemi tanár.
A tanulmány kapcsán lásd: Dankó Imre: Takács Béla (1930–1997) élete és munkássága. (Biográfia – Bibliográfia). Kiadja a Tiszántúli Református Egyházkerület és a Debreceni Református Kollégium, Debrecen, 1998, 78 o.