NAPÚT 2009/9., B/2
Tartalom
Radácsi György
Kálvin János, az Isten küldötte
Ebből a Kálvinból meg hogy a túróba’ lett Lenin?
– kérdeztem volna, ha lett volna kitől megkérdezzem. Kérdeznem persze lehetett, de nem mindig, és főleg nem mindent. Szüleim a kényesebb dolgokban felelet helyett az elhallgatás taktikáját választották. Jobb nem beszélni valamiről, gondolták, ha bajos lenne a róla való beszéd. Nyilván az ötvenes évek logikája vagy technikája volt ez, amelyről magamnak még nem fogalmaztam akkor. Kisdobos voltam és nagydobos, úttörő, és később egy ideig lelkes KISZ-tag. Nos, a Kálvin/Lenin úti éra még előző, dobolgatós és utamat törős időszakomra esett.
A Gyulai Gaál Miklós Általános Iskolában végeztem elemi tanulmányaimat. Az iskola elnevezése meglehetősen nehézkes és hosszú volt, noha becsületes negyvennyolcas honvédhősről lett légyen szó, így inkább Kálvin úti iskolának hívta mindenki. (Ebben az időben nem nagyon tett a közbeszéd különbséget út és utca között, de ez nem zavart senkit a tájékozódásban.) Azt nem tudtuk persze, ki a franc lehetett az a Kálvin, és senki sem igyekezett bennünket erről felvilágosítani. Az utca végén állt ugyan egy református templom, de eszünk ágában sem volt a kettőt összefüggésbe hozni egymással, Kálvint a templommal, vagy fordítva. A másik iskolát Szelei úti iskolának hívtuk, pedig az még rövidebben is volt elnevezve valakiről, arra már nem emlékszem, kiről, a Szelei út elnevezésnek viszont volt értelmezhetősége, mert tudtunkkal elvezetett egészen Tápiószeléig. Hogy teljesebb legyen a zűrzavar, a harmadik iskolát nem Szolnoki úti iskolának hívta a népszáj, pedig egészen a Szolnoki úton volt és az – akkor még – vitt Szolnokig, hanem Zsidó iskolának. Nem mintha oda csak zsidók jártak volna, nem is telt volna ki belőlük egy-egy évfolyam, amúgy sem vettük volna észre, mi, gyerekek, azok-e vagy nem azok, hanem mert a magtárnak használt nagy és elhanyagolt zsinagóga szomszédságában állt. (Később, amikor már tudni lehetett az emigráns írókról is, kiderült, abban a házban született Háy Gyula, s akár büszke is lehettem rá, hogy én is oda jártam – úgy, átmenetileg.)
Bevallhatom, valamennyien könnyebbültünk, akik nem kérdeztek otthon, mert a kérdésükre nem kaptak volna választ, amikor bejelentették, hogy a Kálvin utcát átkeresztelik Lenin útra. Jobb volt olyan úti iskolába járni, amelyiknek – volt értelme. Leninről tudtuk, ki volt, mármint hogy a proletariátus felszabadítója, a kommunizmus megálmodója, az emberiség jobbik felének legnagyobb jótevője. Nagy- vagy kisdobosként, néha cintányérosként a zeneiskola fúvószenekarában, minden november 7-én, amikor a felnőttek hosszan megkoszorúzták a szovjet emlékművet, boldogan játszottuk, egymás után akár tízszer is, a Lenin-gyászindulót. A zsarnooksáág dőzsöölt éés űlte torát, és százezrek vérével festette bíborát – zengett a fúvósokat megtámogató önkéntes kórus. Ez már valami. Ezt csinálja utána az a Kálvin, vagy ki. Nem csinálta utána. Előtte csinált – mást, és nagyon máshogyan. Ő nem dőzsölt, nem torozott, és nem festette százezrek vérével sem a bíborát. Aki mindezt véghezvitte, mármint a zsarnokság megteremtését, dőzsölését, torozását és milliók vérével festegetett szabad idejében, éppenséggel a gyászinduló és iskolánk névadója, Lenin volt. Hm… Nevessünk, tűnődjünk, keseredjünk el, legyintsünk… eh, történelem… vagy tűnődjünk el azon, az éneklők közül hányan gondoltak ez utóbbira, s énekeltek ígyen…
Zalán Tibor