NAPÚT 2009/7., 116–118. oldal
Tartalom
Tóth Péter
Óbudai Társaskör
Mirtse Zsuzsa
Az én kis (Ó)falum
Szávai Géza
Az Óbudai Regényipari Egylet Kalendáriuma
„Egyetlen titkos társaságnak voltam tagja életemben” – ennyit vallhatok majd be a halálom előtt, de ebben a (hagyományosan!) őszinte pillanatban sem lesz magyarázatom arra, hogy az Óbudai Regényipari Egylet megalakulása pillanatától miért volt félig (vagy olykor egészen) titokban működő egyesület.
…Nekem 1988-ban tökéletesen megfelelt a titkossága, hiszen magam is titokban, erdélyi menekültként léteztem Magyarország fővárosában – Óbudán, ahol megkeseredett vagabundusként legfennebb csak arra lehettem büszke, hogy Krúdy apánk közelébe kerültem. A Templom utcai ház – Krúdy apánk utolsó lakhelye – előtt naponta elsétáltam hatodik osztályos kislányommal, akinek már óvodáskorában Krúdy-szövegeket tanítottam ünnepi versikék helyett, így aztán Eszter ma is fújja a textust, ha kellő szépérzékkel nem rendelkező egyének megkockáztatnák azt az állítást, hogy talán pocakosodni kezdtem: „Pocakja csak a vagabundusnak nincsen. Rendes magyar ember pocakot ereszt, hogy legyen, hol viselje az óraláncot!”
1988-ban pocakom sem volt, órám, óraláncom sem, és azt az egyleti álláspontot sem osztottam, hogy „a regény a szabadság világa”, hogy „regényt írni mindig lehet”, mert hiszen bárhol, bármikor akad egy ceruza és egy füzet – épp csak regényíró találtassék hozzá!… Mindezért, no meg azért kell mindenképpen fenntartani ezt a gyönyörű ipart, „mert a pokolba is regényt növeszt”, mondták egyletes társaim.
Egészen megdöbbentek a bejelentésemen: „Visszaadom az ipart. A világ 3000 nyelvén hetente írnak legalább két jó regényt. Számítsátok ki, hogy évente ez hány regény?! Tutira nem fognak hiányozni az én meg nem írt regényeim… De csupán egyetlen Szávai Eszter van a világon, és ha meghal az édesanyja, akkor ennek a kislánynak csak én maradok, és az életem az övé, nem pazarolható az időm regényekre.” Pedig egész életemben regényeket írtam, kisebb-nagyobb regényeket, akárcsak az Óbudai Regényipari Egylet teljes tagsága, de akkor – 1988-ban – nagyon el voltam keseredve, feleségem már egy éve a Korányi szanatóriumban feküdt, a kislányomat is hónapokra benn tartották a Svábhegyi Gyerekkórházban, nekem pedig naponta döntenem kellett, kit látogassak meg, mert mindkét hegyre nem juthattam el.
„Márpedig egy darabka papír és egy ceruza mindig lehet nálad!”, jelentették ki az egylettársak, akik szerint ezt a textust Krúdy Gyula, az Óbudai Regényipari Egylet hajdan oszlopos tagja jegyezte, és jó példával járt elöl, utolsó útjára, a koporsóba is így feküdt (papír, ceruza, frakk!). E legutolsó útirajz (utazás-regény) persze hiányzik az életműből, na és az igazi nagy regényt sem írta meg Krúdy apánk, amit Jókai Mórról tervezett, akit egyébként sosem engedett az Óbudai Regényipari Egylet kebelébe: „Móricz bácsi, tiéd a legnagyobb regény, de te aztat nem írtad meg! De majd én megírom helyetted!”
Krúdy apánk úgy vélte, hogy nem semmi az ifjú Jókai Móricz író-titán részéről, hogy feleségül vette a nála idősebb színésznőt, Laborfalvi Rózát, majd pedig hetvennégy évesen ugyanez a Jókai Mór, már mint idős „írókirály” (na, ilyen címekkel sem lehetett bevonulni az egyletbe!) feleségül vette a nála jóval fiatalabb színésznőt, Nagy Bellát. Ebben az epikai kombinációban nem vitás, vélte Krúdy apánk, hogy Móricz bácsi tudott a legtöbbet „évszázadnyi áttekintésben” az idős és ifjú színésznők lelki életének rejtelmeiről, amelyet testközelből kutathatott igen fiatal férfiként és nagyon öreg emberként egyaránt… És mégsem volt képes megírni ezt a nagy regényt, dühöngött az Óbudai Regényipari Egylet 1905-ös május 5-i ülésén Krúdy apánk, és igencsak fenekedett, hogy a gyászév letelt, és most már felkeresi Móricz bácsi özvegyét, és „megkutatja” a delnőt a nagy regényhez szükséges lelki és egyéb Jókai-nyomok ügyében. Akit már 1889. október 25-én szemrevételezett, amikor először lépett fel Nagy Bella Óbudán, a frissen megnyitott Kisfaludy Színházban, Sudermann Otthon című darabjának Magdolna szerepében. „Az egyik páholyban pedig ott ült egy ’mélabús, kék szemű, gyönyörű ember: Jókai Mór’. Páholya mélyéből nézte szerelmének, majdani feleségének játékát. De szegény jó Kövessy direktor urat és színházát sem a kitűnő társulat, sem a jó előadások, sem az ’írókirály’ varázsos megjelenése nem tudták megmenteni a bukástó.”
És fuccs a színház-iparnak Óbudán!
Például a színészegyletnek is vége ilyen helyszínen, ilyen esetekben.
Az Óbudai Regényipari Egyletet azonban lehetetlen felszámolni, vélte Krúdy apánk – és hirdette az ehhez hasonló eszméket a Krúdy előtti és Krúdy utáni időkben egyletünk számos tagja, számos jó bátyánk, öcsénk, nénénk és húgunk (királyt, herceget, grófot nem tűrt az egylet, lett légyen az Jókai mint király, Ferenc mint Herczeg, vagy gróf, mint a „neves” regénytojó-költő grófnő, akinek tapintatunk révén itt ne legyen neve!).
Például a színjátszáshoz színház kell, drága dolog, ám a regényipart űzheted egy darab papírral és egy ceruzával! És egyszer talán még azt a regényt is megírja valaki, amit megélt, de nem írt meg Jókai Mór, és amit nem élt meg, de szinte megírt Krúdy apánk. …És áradtak, kerengtek a regények az Óbudai Regényipari Egyletben, mert „regény minden”, az is regény, amikor kibuszozol vagy kigyalogolsz a feleségedhez Budakeszire vagy a kislányodhoz a Svábhegyre, „Óbuda és Buda a papír, te siklasz rajta, miként a ceruza”, mondta hajdan Berda József, aki költő volt, de mégis bevették a regényipari egyletbe.
„Az az igazság, hogy az én zsebemben is elfér egy darab papír és egy ceruza”, mondtam.
„És mindjárt másképpen érzed magad a világban?”, mondták, hozzátéve: „és persze az egyletben!” Mint Krúdy apánk a koporsóban! A másvilágban is másképpen!
Firkálgattam a papírlapokra. Ha egyebet nem, karikatúrákat, és nagy fáradtságomban és keserűségemben: nevettető sorokat a rajzok alá. „Nádszál az ember, semmi több, a természet leggyengébbike; de nevető nádszál”, idézte az Óbudai Regényipari Egyletben valaki, és ég a kunyhó, ropog a nád kedvem kerekedett egy kalendáriumot csinálni. Az kell, helyeseltek, szükség van kalendáriumra minden egyletben! Éjszaka, félálomban, nyomdai szolgálat közben, a buszmegállóban is lehet kalendáriumlapokat rajzolni.
…A regényipar közelében maradtam. Ha egyebet nem, kalendáriumlapokat mindig osztogathattam az Óbudai Regényipari Egyletben.
Most már azt is magyarázgatnom kell a regényipari társadalom ifjabbjainak, ki volt Egon Krenz, Aczél György, Marx, de Lagzi Lajcsi még nem kér lábjegyzetet. Bár azt mondják az Óbudai Regényipari Egyletben, hogy egy lábjegyzet is felér néha egy regénnyel, nem tudom, hogyan, miként van ez, Világszép Nádszálkisasszony!