NAPÚT 2009/7., 111–113. oldal
Tartalom
Nyakas Szilárd
Óbuda vőlegénye
Tóth Péter
Óbudai Társaskör
* Kiss Károly: Ebek harmincadján (Szépirodalmi, 1982, 145–150.)
Kiss Károly
Leckék Óbudán*
Óbuda, ahol hajdanán csak a Flórián tértől a Kőkápolnáig tucatnyi kiskocsma volt, s az árnyas-hűs udvarok mélyén ecetfa zöldellt és leánder illatozott, Óbuda, az édes-bús álmok városa nincsen többé, úgy ellibbent, mint valami látomás.
Girbegurba macskaköves utcái, akárcsak a süppedt, omló vakolatú házak elmúltak végérvényesen, csak az öregek emlékeiben élnek. Az ő szemük minden filmnél élesebben őrzi még a régvolt Óbudát, de a tízemeletes panelházak betondzsungelében ők már eltévednek.
Óbuda nevének más-más jelentése van az egymást követő nemzedékek tudatában. Van, aki csak a konflisos-kocsmaházas Óbudára gondol, ahol minden estén sramli szólt. Egysíkú kép ez, rossz, idilli olajnyomat a századforduló idejéből. Az én emlékezetemben a másik Óbuda él elevenen, s benne a cegaj meg a Hatház valósága. S nem áhítom vissza a pisla, csámpás házak romantikusnak látszó küllemét. Láttam én s emlékszem, mit takartak ezek a hangulatos díszletek. Nyirkos lakásokat, ahol penész nyílt a falakon, s az ecetfák hűse alatt volt a közös csap vagy kút, ki-ki onnét hordhatta kannákban, vödrökben a vizet. S nemkülönben a közös árnyékszék is ott volt e hangulatos kis udvarokon.
A patinásnak tetsző macskaköves óbudai utcák nincsenek többé, a kocsmaházak emléke is jobbára dalokban, valamint Krúdy Gyula műveiben él tovább, nosztalgikusan idézve azt, ami talán sosem volt. A romantikának vége, Óbuda nevének új jelentése van: a fiatal nemzedékek csak a szétvert házak romjai felett tápászkodó kamaszvárost látják. A főnixmadárként megújuló Óbudát.
Óbuda igazi történelmi múltját és rangját elfödte s feledtette sok szentimentális kacat és talmi cifraság, amit ráhajigáltak. Hogy mennyi hazugság van ebben a régi Óbuda-képben, csak éppen azok nem tudják, akik siratják.
Ám a ma Aquincumként ismeretes polgárváros látható maradványainál sokszorta nagyobb római katonaváros, a castrum és a canabae föl nem tárt s elpusztult emlékeit kevesen sajnálják. Arról is ritkán esik szó, hogy Óbuda milyen becses helye a magyar történelemnek. A gesták és más középkori oklevélforrások egyértelműen tanúsítják, hogy valahol itt, a Bécsi út fölött kellene megkeresni a hajdani Fejéregyház maradványait. Azt a templomot, amelyet Árpád sírja fölébe emeltek. De ugyancsak Óbudán, pontosan meghatározható helyen, a föld alatt hever az Anjou királynéasszonyok palotája; részben kiásták, de a negyvenes években vissza is temették. A tavaly előbukkant klarissza és ferences klastromok méretei is a hajdani város jelentőségére figyelmeztetnek. Ugyancsak elgondolkoztató az Árpád-hídfő térségében lelt, 13. századi magyar település nyoma, s az onnét alig száz méterre föltárt avar temető.
Óbuda nem csupán a tervezőknek és építőknek adott leckét. A régészeti kutatás és műemlékvédelem itt csaknem olyan jelentőségű feladatokat kapott, mint a budai Vár vagy Esztergom, illetve Visegrád föltárásakor. Csupán a kutatásra váró terület nagyobb, s egyben bonyolultabb is, mert egymás alatt és fölött hevernek a különböző történelmi korok emlékei. A terület történelmi fontosságát nehéz megbecsülni: itt tisztán látszik a szinte következetes településkontinuitás, e tájon egymás után remek szálláshelyet leltek a hosszabb-rövidebb ideig megtelepült népek, s mindegyik fontos katonai, politikai szerepet szánt Óbuda településelődjeinek. Elég fölidézni, mi minden volt e tájon a keltáktól kezdve Zsigmond koráig.
Az ezredéves idők föltárható emlékeit gondosan megkutatták a régészek. A tetrapylon elvesztésének árán az illetékesek is rádöbbentek, hogy az óbudai löszös agyagból előkerülő romok nem holmi dibdáb kövek, de olyan becses történeti emlékek, amelyeket kötelességünk föltárni s továbbadni az eljövendő nemzedékeknek. Lényegében tisztázódott, hogy amit csak lehet, meg kell őrizni, s minden régészeti emléket bele kell illeszteni a városképbe. Így hát a leleteket visszatemették, s most várják a végleges feltárásra kedvezőbb időt.
A városrendezés két lazán összefüggő területet hagyott meg az elmúlt két évszázad Óbudájából. Rezervátumnak nevezik e részeket, és a szó jelentésében még a szándéka is benne rejlik: fönn akarják tartani eredeti mivoltában. Ide tartozik a Fő tér, pontosabban a Zichy-kastély és meghitt kisvárosi környezete, valamint innét északra a Selyemgombolyító épülete, amely ritka szép ipartörténeti emlék. Lényegében a klasszicista ihletésű zsinagóga és a barokk katolikus templom környezetében, az Árpád-hídfőtől délre terül el a rezervátum másik fele. Alaposan megfontolták, mit érdemes és szükséges őrizni, fönntartani a régi Óbudából; olyan épületek vannak itt, amelyek fontos tanúi a városrész újkori történetének. Ám elég-e a megfontolt elhatározás? Eldőlt-e már, hogy a „rezervátum” épületei milyen célokat szolgáljanak?
Sokan afféle magyar Grinzinget képzeltek ide. Vendéglátó-ipari vállalatok, földműves-szövetkezetek és téeszek örömmel magukévá tennék a magyar Grinzing ötletét. Csak éppen pénzük nincsen hozzá. A kiszemelt és számításba jöhető épületekben egyelőre lakások vannak, s azokban emberek, családok élnek. Legtöbb házban még a régi Óbudát idéző körülmények között, szűkösen és nem összkomfortos kényelemben, mint a tízemeletes panelházak lakói. A Grinzing-attrakció érdekében e lakások árát kellene megváltani, s otthont adni azoknak, akik valóban rezervátumban élnek itt, bennszülöttek a civilizáció közepén, és már torkig vannak a romantikával. Ők is szeretnének emberi körülmények között élni, ennyi az egész. Amint a költségekre fordult szó, az érdekelt vállalatok és gebinesek tüstént visszakoztak: inkább ne legyen magyar Grinzing és Óbuda-romantika.
S bizony e rezervátumban élő, mintegy másfél száz család másként látja a jövendőt, miután a kerület vezetői nyílt várospolitikát folytatnak. A rezervátum terveit minden alsó és felső fórumon jóváhagyták, s például a Tanuló utcában levő családokat már régen értesítették is a szanálásról. Ők már csak azt várják, hogy mikor költözhetnek, s nemigen törődnek azzal, hogy lesz-e magyar Grinzing.
A Zichy-kastély nagyobbik részében raktárak vannak, ám lovardának is beillő sok-sok terme jószerivel üresen áll. Kényelmesen elférne itt a Fővárosi Földhivatal, kár volna felköltöztetni a Szentháromság utcai barokk palotába, a volt budai városháza épületébe.
A Zichy-kastély üres termeiben a kerületi tanács igyekszik szép, okos terveit megvalósítani. Nem hangzatos nagy szavakkal, de kitartó munkával, egyebek között ide gyűjti az elmúlt Óbuda még föllelhető maradék tárgyi emlékeit. Ezt a helytörténeti kiállítást bárki megirigyelhetné. A hozzáértő buzgalom és Óbuda szeretete hozta létre, valamint egyik elnökhelyettes mindenkit meggyőző érvei, s nem utolsósorban a munka.
Itt, a Fő téren áll a hajdani Bródy kávéház épülete. Hírlik, hogy a Sipos halászcsárda szeretne idetelepülni, mivel régi lakhelyét kinőtte. Mindenesetre eredeti és hiteles, s nem olyan fából vaskarika vállalkozásnak ígérkezik, mint a Vasmacska és a Postakocsi című intézmények igyekezete. Lerí róluk, hogy csinálmányok. Krúdy bizonyára egy kisfröccsöt sem rendelne ilyen helyeken, nemhogy oda járogatna.
Szomorú volna Krúdy Gyula, akárcsak bronzba öntött árva szobormása, itt, a Korvin Ottó téren, hiszen az utolsó lakóházában élő családok már régen és ezerszer elátkozták azt a hírlapírót, aki arról cikkezett: meg kellene hagyni ezt a házat a magyar irodalom legszomorúbb emlékhelyének. Mi legyen a Krúdy-házzal? Ezt még senki nem tudja.
Lelkes beszámolót olvasok: Panelfalban régi kapuív. Nem új tervről van szó. Hiszen a kerület vezetőinek köszönhető, hogy a régi óbudai házak egyszerűbb barokk ihletésű kapuköveiből, ablakkereteiből egyáltalán megmaradt valami. Nem engedték elhordani az értékesebb faragásokat. Valaki azt javasolta, hogy a köveket, mintegy díszítőelemként kellene felhasználni, csak-csak föloldanák a tízemeletes falfelületek sivár unalmát. Bevallom, nem hiszem, hogy ezek a szerény kövecskék valamit is változtathatnának ezen. Más kéne ide a betondzsungelba.
Szobrok, amelyekben a régi Óbuda sem szűkölködött. S ezeket akkor emelték, amikor a Zichyek már nemcsak földművelőket hozattak Württembergából, de mindenféle mesterembereket is szívesen láttak. A 18. század derekán kezdődött el a város csinosítása, akkoriban volt a Zichyek építési felügyelője, majd udvari szobrásza, később pedig udvarmestere Bebó Károly. Számos műve ma is látható: jobbára finoman faragott oltárok Óbudán, Zsámbékon, Budaörsön, Dunabogdányban s tán még Vácott is. Sok más budai egyház oltárával együtt a Mátyás-templom szószékét is ő faragta. Óbudán állt még két köztéri szobra is: az egyik a Flórián téren, a másik a hajdani Szentlélek téren. Nem voltak remekművek ezek, mégis becses alkotásai a magyar barokk művészetnek. Amikor megépült az Árpád híd, a szobrokat lebontották. A két kompozíció szétszedett darabjai, az alakok, valahol a Kiscelli kastély kőtárában, az alapzatok pedig a Zichy-kastély udvarán hevernek, és arra várnak, hogy mégiscsak érdemes lenne például ezeket a műveket helyreállítani az új Óbudán. Végtére: barokk szoboralkotásokban sem vagyunk oly gazdagok, hogy lemondhatnánk róluk.
Óbudán napjainkban új honfoglalás zajlik. A következő feladat: az új településekre jellemző sivárságot miként lehet megtölteni emberi tartalommal.
(1974)