NAPÚT 2009/7., 63–66. oldal
Tartalom
Kenéz Ferenc
A nagymagyarok és a kismagyarok
Végh Alpár Sándor
Porcelánhegedű
Noth Zsuzsánna
Duna-parti kukoricaföld
Részlet a Rozmárregényből
Este Lilla álomba szenderült, arra a röpke időre, amíg éjjel az Árpád hídtól a Duna-parton hazasétált.
Álmában a kőgát oldalába vágott lépcsőkön szándékozott feljutni az Árpád fejedelem útjára. Ezek a lépcsőfokok talán valaha gyermekkorában léteztek, mert álmaiban újra és újra visszatér oda.
A kőfal oldalánál befordult jobbra, lépésre emelte a lábát, és akkor látta meg, hogy a lépcsőfokok utolsó ottjárta óta egymás alá becsúsztak, így hihetetlenül keskennyé és meredekké váltak. Tíz körömmel kapaszkodva mászott fölfelé. Egy kortalanul öreg, toprongyos csöves vigyorogva szólalt meg mögötte. Kurtán válaszolt, nehogy ellenséget lásson benne, és mászott tovább.
Amint fölért, rögtön egy emeletes ágy tetején találta magát, nem az út gyomos szélén. Addigra az ágy tövénél ott állt az iménti öreg. Az ágy alól föltúrt földkupacok közül testes fekete temetőbogarak gyalogoltak kifelé a szélrózsa minden irányába. A csöves mocskos jobbjával nyúlt Lilla hóna alá, hogy bűzlő ágyába besegítse.
Azt már mégse!, gondolta az asszony, és megugrott a saját ágyában fektében.
Még szemmel kísérte magát, amint kipattan a lépcsőfordulóból a hosszú szárú gyomnövények közé, és meg volt róla győződve, hogy felébredt és ténylegesen kinyílt a szeme, mert égszínkék mezei katángvirágok spricceltek jeges lávaként zárt szemhéján keresztül látómezejére. Konstatálta, hogy nem az ő ajtajának a zárja kattan és lecsillapodva visszasimult az iménti álmoktól mentes súlytalansági állapotba, amiben tovább borongott egész éjjel, önnön lelkét marcangolva; amikor nagy keservesen felkelt, beült a szövőszékébe, csak matatni volt képes a fonalgubancai közt, egyik árnyalatot se találta megfelelőnek. Nem is épített be egyetlen centi gyapjút se. Üldögélt révetegen a félig felépített bakaszivarfa-szőttes előtt, melynek ágain egyszerre mind a négy évszak megpihen, a legnagyobb egyetértésben. Gyertyavirágzata, akár a vadgesztenyéé; virágkelyheikben mintha az orchidea, a tátika és az akácvirág nemesedett volna egy új virágba. Fehér, mint az akác, az illata is éppoly bódító, viszont bordó cirmokkal erezett, akár a nemes orchidea. A virág szája nem ujjaink nyomásának engedelmeskedve nyílik meg, ahogy a tátikáé, emezé állandó jelleggel tátva van. Ha pedig nem virágrokonaihoz hasonlítja Lilla, akkor befőttesüveg-fodros sapkás kicsi lányka, amilyen volt a karon ülő Boglárka.
Ez a bakaszivarfa, mintha bele tudna kapaszkodni a gyapjúszálakba szöszmötölni, egyszerre virágzott, ringatta méregzöld szivartermését, hullatta a bebarnultan szétnyíltakból a magvakat, miközben néhány ágának csúcsára bojtos sapkaként települt a hó.
Ücsörgött, matatott, de a szövéshez nem bírt hozzálátni, pedig igencsak szeretett volna már ennek a többször félbehagyott képnek a végére járni. Örvénylettek benne bánattelt gondolatai. Néha még az ajkát is elkezdte a szavakra formázgatni, de hangosan nem szólalt meg. Kezdett belefáradni a puszta semmittevésbe. Gondolta, talán a vérnyomása esett újra le. Felkecmergett a szobabiciklijére, amit Dezső rakott össze a kiszállítás után, erre, mit ad isten, a biciklin pedálozva, annak súrlódástól felmelegedett belsejéből keserédes gumiszag kezdett szivárogni, amiről megint csak Dezső, pontosabban Dezső óvszere és használata utáni simogatózó kezének gumiszaga idéződött fel benne. Emiatt aztán a szövőszék után hátat fordított a szobabiciklinek is.
Visszasüppedt a meddő önmarcangolásba, melynek gondolatsorát ezzel indította: Tudd meg egyszer és mindenkorra, ha nem vagy képes a lelkedben egy kis helyet szorítani az én lelkemnek is, mindig kívülálló maradsz. Vendégszereplőként be-beugrasz egy órácskát az életembe, és sosem fogod megérteni az én reakcióimat. Na nem mintha erre törekednél. Túlzás neked az a jellegű intimitás, hogy két ember úgy szeresse egymást, hogy ne csak egymás verejtékében, hanem egymás lelkében is fürdőzzenek. Ezzel a mentalitással saját magadat is kirekeszted a boldogságból, nemcsak engem fosztasz meg tőle.
Ez után az elkótyavetyélt nap után teljesen potyára kuporgott be az asszony ismét az ágyába, mert nem jött álom a szemére. Hosszú órákig feküdt a fal felé fordulva, mint egy bot, aztán átfordult a jobb oldalára, kényelmesebb úgy a fekvés, hátha elülnek háborgó gondolatai és elalszik. Igen ám, de ahogy a kispárnáját a jobb karjába rendezgette, belekapott az éjjeli lámpáról lecsüngő szélharang delfincsokrába. – Na még ez is! – dünnyögte bosszúsan. – Erről pedig le fogok vágni egy delfint és légbuborékos hólyagborítékban elküldöm az irodádba, feladó nélkül. Legszívesebben meglesném, milyen pofát vágsz, amikor kibontod és óvatosan megpróbálod kicsúsztatni a tartalmát az asztalodra, mert azt hiszed, hogy keretezett diaképeket kapsz a következő kiállítás megnyitásához, aztán sutty, kicsúszik belőle egyetlen szál delfin, ami ugye nem lehet más, mint én, és annyit jelent, hogy még nem késtél le arról, hogy visszahozd és felkötözd a helyére a társai közé. Kivéve, ha a padlóra esik és ripityomra törik. No, akkor mit lépsz?
Mert te csakis magadra gondolsz. El sem tudod képzelni, mennyire megbántottál azzal, hogy az éjszaka kellős közepén szó nélkül otthagytál abban az ócska kocsmában. És mindezt miért, mert veled ugyanúgy marháskodtunk, mint egymással. Miért, ki vagy te, Isten, akit akkora tisztelet kéne hogy övezzen, hogy mentesítsünk az ilyen jellegű mulatságoktól? Mennyivel több egy művészettörténész, aki sundán-bundán értelmezni próbálja kisebb-nagyobb melléfogásokkal a művészet tiszta oltárán megszületett primer alkotásokat? Mennyivel nagyobb dicsőség lelkendezni egy jól megformált, falatka nimfaszobrocska körül, amelyikben a művész mozdulatlanná merevítette önfeledt táncának megejtő hajladozását, ringását? Milyen alapon ítélkezel istenített művészek felett? Nem érzed, hogy disszonáns ez egy kicsit, magyarán szólva sántít ez a dolog? Már ez az aprócska momentum is, hogy majd egy éve nyitva előtted a hálószobám ajtaja, és arra sem tartasz érdemesnek, hogy tudasd velem, ha sértve érzed magad. Hogyan akarod te gatyába rázni, megszervezni, megrendezni az én kiállításomat, amikor a saját lelkedben sem tudsz rendet teremteni? Megalázó, hogy csakis az ágyat vagy hajlandó megosztani velem. És egyben szánalmas is, mert két állítólag értelmes értelmiségi ember ennek a mikrodrámának a szereplője. Remélem, nem képzeled, hogy ilyen lombikviharokkal meg tudod változtatni az embereket, megváltani a világot! Ha őszinte akarok lenni, aki nem képes megosztani a lelkét a társával, csak saját mérgekkel telített levében fortyogni, az már ide a földre sikeresen átültette magának a poklot. Önszántából. De inkább önzésből, az empátia magas fokú hiányától. Ez benne a legszomorúbb. Nekem pedig a tehetetlenségem a legbosszantóbb. Tűztövisbokrokkal zártad rövidre a hozzád vezető csapásokat. Hogyan férkőzzek a szívedhez?… Míg vergődött az ágyában Lilla, tudatában volt annak, hogy a szervezet védekező mechanizmusa nem hagyja aludni bánat esetén, mégpedig napokig. Nappal pedig csak kóvályogni lesz képes. Így jut el majd a kimerültségig, ami tompítja lelki fájdalmát. Vegetál, egészen addig, míg utoléri a végelgyengülés. Akkor esik át a ló másik oldalára, mégpedig azért, mert még erős benne az életösztön. Képes lesz másfél napig úgy aludni, mint a bot, miközben nem fáj a lelke.
Ezek tudatában szinte már áhította ezt a leginkább kómához hasonlatos állapotot. Ha jössz, jössz, ha nem, nem, fordult ennél a gondolatnál hanyatt, mintha már ott térdepelne felette a férfi, bevetésre készen, de csak a heccből a plafonra gombostűzött japán butoh-táncos, Hijikata Tatsumi tekintett le rá cinkos félmosollyal, s a nemes szervei (mint szív, gyomor, tüdő, máj és ivarszervek) helyére fellógatott diszkógömb szórta számtalan apró tükörkockájáról Lillára biztató fénysugarait. Bezzeg ha az alatta képződő Dezső–Lilla élő hidat szemlélné (mint ahogy az már számtalanszor megesett), fitymálva biggyesztené félre az ajkát. Jogosan, mert jóval meghökkentőbb attrakcióra volt képes a társulatával már 1959-ben Yukio Mishima Tiltott színek című novellája hatására. Zenei kíséret nélkül táncoltak egy csirkével imitált szexjelenetet, amit a csirke fojtogatása követett, végül Yoshito Onno nem tudott ellenállni Hijikata Tatsumi homoszexuális közeledésének, s ez olyan nyomasztóan hatott a szervezőkre, hogy kikapcsolták a világítást az előadás vége előtt.
No, ennek a botrányos múltú pacáknak az arcképével kacsingatott Lilla össze, vagy intett neki derűs arccal, könnyedén, mielőtt belemerült egy Dezsővel való ringatózásba, mivel az a régen elhunyt tücsökfejű fickó vált a legbensőbb bizalmasává. Már hogyne, hiszen ugyan kivel kerülhetne még Hijikatánál is bizalmasabb nexusba?
Szóval, ha jössz, gondolta Lilla, akkor úgy vigyázz, hogy nem foglak pátyolgatni. Már csak azért sem, mert engem sem kényeztetett el eleddig az élet. Még veled sem. Szó nélkül vetted a kabátodat és kivonultál az életemből, mintha az is annak a mocskos kocsmának a része volna. De én nem roppanok össze. Többszörösen kijártam a túlélés iskoláját. Nélküled is meg fogom találni azokat az alapokat, amelyekre tudok építkezni. Csupán idő kérdése. Idő pedig, mint a tenger. Legfeljebb nincs benne delfin, na meg rozmár se. Elárulom, anélkül is lehet élni. Egyedül levegő, ital és étel nélkül képtelenség. Ezeket meg nélküled is kirángatom a rejtekükből. És folytatás következik. Csakis folytatás, mert egy életen belül új életet nem lehet kezdeni. Senki nem képes kibújni a bőréből. Pontosan ezért nem érdemes nálad sem erőszakoskodnom. Elfogadlak olyannak, amilyen vagy, de ha neked terhes az én másságom, akkor lemenekülsz a süllyedő hajóról, a többi patkánnyal együtt.
– Huss! – robbant ki belőle olyan hangosan, hogy még maga is megdöbbent, és legyintett az éj sűrű sötétjébe képzelt férfifej felé, hogy mint az emlegetett patkányt, elhessentse.
Mert mi történt tulajdonképpen a tíznapos kényszercsendben? Apránként rájött és megfogalmazódott benne, hogy egyedül élni olyan, mintha napjában többször elballagnál a kúthoz, s a kávája fölött áthajolva nem látnád meg az arcodat a víz sötét tükrében.
Egyedül élni olyan, mintha a kút mélyébe bekiáltva nemcsak hogy nem visszhangozná a hangodat, még csak meg sem borzongana a víz tükre.
Egyedül élni olyan, mintha egy láthatatlan kéz kidobta volna az ablakon az óráidat, hogy a hozzád érkezések idejét megsemmisítse.
A magány végtelen. Együtt ereszkedik veled a sírba. S még az is könnyen elképzelhető, hogy együtt születtek újra mint a magány végtelen malma. Őrlődtök örökkön.
A magány kényszerű csapda. Nem igaz, hogy a benne élő önként választotta. A magány verembe zárt kivert kutya. Sebeit nyalogatja…
Hajnalra mégis sikerült az elkeseredett duzzogásból kievickélnie az álmok kellemes szigetére. Nehézkesen hajladozó kukoricatábla szélén várakozott, amelynek sűrűjéből gyermekkori barátnője bontakozott ki, legőszintébb csodálkozására. Tejes kukoricacsövet nyújtott át neki, amit aztán komótosan körberágott, élvezettel sajtolva a szemekből serkenő nedvet a nyelvére. Olyan kellemes érzésekkel telve ébredt, mintha nem is ő szenvedte volna végig annak az éjszakának a pörölycsapásait. Feküdt az ágyában időtlen időkig, s a magatehetetlen, céltalan heverészésben annyira kiüresedett, hogy észrevétlen átbillent egy csodával határos túlfokozott érzékenységébe.
A csillár egyik üvegburájában hosszában megnyújtott fekete keretes képernyőként tükröződött az ablak. Benne a kalcedonkék ég a szemközti vörös cserepes háztetővel, az antennán gunnyasztó varjúval. A képernyő mellett jobbra a félig behúzott csipkefüggöny áttetszően fodrozódott az eléje benyúló hibiszkuszágakkal. A legszélső ág hegyén tenyérnyi vörös virág terpeszkedett. Ebben az aránylag kicsi gyantasárga üveggömbben jól kivehetően látható volt még a hibiszkusz árnyában terpeszkedő szövőszék is. És ugyanez az állókép települt az ablaktól kissé távolabbra lévő burákra kissé sápadtabban.
Amint kilábalt az ágyból, még „picőt” sem, de „gnügnüt” se húzott a „lábájára”, ahogy Bogi a cipőt és a zoknit hívta, azonmód kikereste az álmoskönyvből a csöves kukorica jelentését. Jól elrendezett ügyek; különböző benyomások között értelmes összefüggést tudsz teremteni. Kukoricaföld: jó szerencse.
– Jó szerencsét! – mondta ki hangosan, s mintha ez a két szó mágikus töltettel szívta volna tele magát, tíz nap múlva, a jól bevált régi recept szerint, zavarodott motyogások kíséretében megjelent Dezső.