NAPÚT 2009/7., 29. oldal
Tartalom
Iszlai Zoltán
Csodaváró
Albert Flórián
Óbuda. Egy emlék, egy hely… S talán egy ötlet, hogy Óbudán legyen…
E jelzésszerű szavakkal – emlékfelelevenítésre sarkallottunk többeket: egy kedves hely, egy volt esemény megidézésére, vallomásra, és… akár ötlet is születhet: mi lenne érdekes, szellemes, emlékezetes Óbudának (és Békásmegyernek), valami, ami ezután valósulhatna meg?
Agárdi Péter
Egy „tágas” hely a III. kerületben: a békásmegyeri lakótelep. Eleget téve a Napút megtisztelő fölkérésének, csak szabálytalan, nosztalgiamentes választ tudok adni az óbudai emlékeket faggató körkérdésre. Életem első 35 évéből nincs vagy alig maradt emlékem Óbudáról. Bár természetesen megfordultam itt-ott, jártam néhány híresebb étteremben, egyszer-egyszer megnéztem Aquincumot és az Amfiteátrumot, végeztem kubikos „társadalmi” munkát egyik-másik köztéren, Óbuda ez idáig mintha kimaradt volna az életemből, pedig évtizedeken át a szomszédban, a II., majd a XIII. kerületben laktam. Bevallom: irodalmár létemre a kulturális emlékhelyek sem igazán vonzottak.
A kerületet s Óbudát is csak azután ismertem és szerettem meg, hogy 1981-ben ide-, pontosabban a békásmegyeri lakótelepre költöztünk családommal. Pedig évekkel azelőtt el sem tudtam volna ezt képzelni: 1978-ban, egy római-parti nyaralás során feleségemmel gyalog sétáltunk át Békásmegyer akkor még csak épülő, hegy felőli szárnyára, s bizony elriasztott bennünket a monumentális, de jórészt még lakatlan betontenger, a kopárság, az építési gödrök veszélyes csapdája s a mindent elöntő sár. Azután mégis itt kaptunk lakást, ideköltöztünk s fokozatosan megbarátkoztunk a lakótelepi élettel, bár jó ideig csizmákba kényszerültünk, s ablakaink alatt békák hada kuruttyolt. Új ismerőseimen, barátaimon, közösségeimen keresztül ismertem meg nemcsak a lakótelepet, hanem magát a kerületet, sőt Belső-Óbudát is. Nekem az itt élők lettek a „helytörténetem”, s már csak ezért is elfogadhatatlan számomra, hogy mi, lakótelepiek csak nyúlványai lennénk az „igazi” III. kerületnek, a szűken értett Óbudának. Ma már hivatalosan Óbuda–Békásmegyerként szokás emlegetni a kerületet. Negyedszázad alatt megismertem és sok mindent megszerettem benne, s mára meg is szilárdult bennem egy békásmegyeri akcentusú óbudai identitás.
Divat volt s ma is divat szidni ezt a monstre lakótelepet, s azt hirdetni, hogy „aki tud, menekül innét”. Vannak nekem is bajaim az itteni életformával, főleg a – szelek és a gondatlanság okozta – mérhetetlenül sok hulladékkal, szeméttel. A hegy felőli oldal vonzó zöldje, az ófalu csábító modernizálódása és megszépülése, a rengeteg sétálási lehetőség, a Csobánka tér és környékének egyre jobb kereskedelmi és kulturális kínálata, a Donáth László evangélikus temploma körül szerveződő művelődési és szociális centrum s főleg az itteni barátok otthonná tették számomra a nagyvárosnyi Óbudának ezt a negyedét.