NAPÚT 2009/7., 8–18. oldal

Tartalom

Pintér Endre
Egy óbudai lokálpatrióta

Kerényi Grácia
Óbudai pékek

Bognár Antal

Prosperus tartozása

Nyersszövegek az Óbuda-regényből

Bár valóságos eseményeket és személyeket
idéz fel, ez a történet a képzelet műve

„A vétett út, aszmongyák, hogy ahol elkezdődik, oda vissza es jön, úgyhogy nem tud azon eligazodni az ember, hanem ahonnan elindult, oda visszamejen.” (Hárompataki csángó mondás)

    „Az ember a földet követi, a föld az eget követi, az ég az út-at követi, az út önnön rendjét követi. – Ahol megvalósul a teljes üresség, ott a nyugalom tisztán megmarad, minden növekszik a maga rendjén, az örök áramlásban körbe-halad. – A hatalmas út szerteárad, működik, de rejtve, hírt nem akarva. Minden visszatér hozzája.” (Lao-ce: Tao Te-king – W. S. fordítása)

    „Ha egy pont az r-dimenziós rácspontokban bolyong (tehát mindig véletlenszerűen megy tovább a 2r szomszéd pont valamelyikébe), akkor r=1 vagy 2 esetén valószínűleg végtelen sokszor visszatér a kezdőpontba, míg r=>3 esetén csak végleges sokszor.” (P. Gy.-féle bizonyítás, 1921)

    1. Elhagyott küldetések
    Lakot a domboldalban választott magának a remete, amikor földesúri engedéllyel megtelepedett a hegy tövében, melyet utóbb majd, de kötekedő híre folytán már most is hébe-hóba róla emlegetnek; otthonnak alig nevezhető odút, előtte silány tákolmánnyal, mely tapodtat védené a küszöb előtt, ha szálazó esőben vagy a szél fútta hó mögül kidugja az orrát. Mert ahogy hóbortnak látszik egy zugba örökre elhúzódni – valaki be tudja érni azzal, hogy a magába feledkezésben tetszelegjen, netán betyárkodásra készül –, még több fejcsóválásra ad okot okvetetlenkedése úton-útfélen, piacokon, néha még tisztesek, sőt tiszteletesek előtt is. Mért nem marad nyugton, ha már egyszer utolsó morzsáig megveti a világot, piszkosnak látja szőröstül-bőröstül, fáj neki a működése és firlefrancig egybevéve torkig van vele! Némelykori szelíd intésén-botránkozásán maguk botránkoznak a népek – van hiszen elég vesződség a valaha tán szebb napokat látott vidék birtokbavétele közben az ellenséges körülményekkel, az urasággal, egymással is, mindenféle-fajta nyomorúsággal, nyavalyával, istencsapásával, nemhogy még az örökös bűnbánattal rövidítenék meg a dologidőt és isten oly szűken mért szép napjait. Nem elég, hogy mindörökké szenvedni kell?
    Alighanem már ez is szóra vetemítené: nos hát magamagának vette-e Prosperus azt a vityillót, avagy a Fennvalónak, melyet állítólag más gyarló embereknél sokszorta alázatosabban tisztel és szolgál? Hogyha önnön csekélységének, akkor mire tartja igazából a kipirult orcával hordott példamutatást egy senkiházi koldus álcájában, s nem rövidíti-e meg ezáltal szolgálata nehéz esztendőit, arról nem is beszélve, ki ad így a szavára? Ha pediglen jámboran csak úgy Urával társalog odabenn, hát őt ugyan mire tartja, hogy csak így tiszteli meg, hatalomban nem a leghatalmasabbhoz folyamodna, ahhoz, aki a legnagyobb, legsötétebb ellenerővel is elbír szolgája meg a rá hallgatók s ivadékaik védelmében, az idők végezetéig?
    Ha sem nem ezért, sem nem azért tüntet remetéskedése bűzhödt gönceivel, akkor, nemde, semmi egyébért, hanem azért teszi, hogy alantas tanyája magasából, amikor a köz bosszantására szottyan kedve, álszent gőggel alászállhasson prédikálni!
    Mert kezdett már azért vagyogatni az uradalmi cselédnép mellett csizmadia, molnár, varga, kádár és takács, meg persze szatócs is. És egy tépett – de sok, annyi unt, másféle férfipökhendiséget elviselő asszony szerint is nyilván még nem elég jól megtépett – ipse a fazekasok sátránál, a mázas edények, szilkék tornyai közt, épp itt, nem tud okosabb igét hirdetni annál, mint hogy: az agyagot megeszi a falánk ember, föleszi-eleszi, ám az agyag végül mégis megeszi az embert. De ki töri össze, mint a cserépkorsót, ki zúzza szét álmát és valóját, s mi végre, ha gondviselés van? Mely tőről fakadó parancsból teheti ezt meg? És egyáltalán hogy jön ide az agyag megevése? Ezen még az újlaki szőlőművesek, borászok is álmélkodtak vagy nevettek, mert itt, az altofeni agyagban jól találták magukat a tőkék, serényen hajtott a venyige és kövér fürtöt hizlalt. Ki enné meg alóluk a földet? Ki eszik földet, hacsak nem a holtak?
    Mondott volna bármit, hárította volna bárki veszendő, bajkeverő ismeretlen megrontóra, vagy bocsátotta volna el legalább egy olcsó kézrátétel vigaszával a fazekas feleségét… Hiszen, szegény feje, épp csak beteg, alélt, a végét járó kislányát hozta el ölben Prosperus elébe, mert kétségbeesésében hirtelen bizodalma támadt a remetében, hogy hátha tenni tud, szól, folyamodik érte ott, ahová a kicsinyek imája talán nem tud elérni, és bármi csekélység legyen is egy emberéletnek még csak a mire se érdemes csírája, amilyen ez a csöppség. De nem, a szent ember erre nem volt kapható, pedig még egy, a földből alig kinövő fiúcska is egyik lábáról a másikra állva ott kapaszkodott az anyja szoknyájába, s úgy nézett fel rá bociszemével, mintha a Megváltót magát látná. Szeme sarkából nézte csak meg a nyűglődő, halkan sírdogáló babát, inkább mindennek a végső eltemetését, mindennek minden által, mindennek semmi által, semmibe való eltemetését hozta égnek tárva tehetetlen karjait az úgyis rémüldöző fazekasék s más piacozók eszébe, akik éppoly esendők, mint mind, aki porból vétetett és porrá lesz… Az anya még, tágra nyílt, rebbenetlen szemével a reménykedésnek, agyagpakolást tett a kicsi mellére, ha ugyan nem rövidítve, hát két nappal hosszabbítva kínjait.
    Remete-hegy maradt már így is végleg a hegy neve, mert amikor Prosperus, mindazzal együtt, ami netán leimádkozhatatlanul, szent és szerény életvitele ellenére, a túlvilágra oly kényes lelkiismeretén száradt, az Örökkévaló elé menekülhetett a világ állig érő szennye elől, utódja támadt Gergely nevében.
    Ő valahogy egészen másképp prédikált, már ha prédikálnia adatott, merthogy valódi, híveket nemcsak összetrombitáló vagy lelkekre vadászó, de aklába szoktató szószékből volt már ezóta református, rác és zsidó is a katolikus mellett. Mi vigasztalót mondhatott volna fazekaséknak, ha új életre éled a régit is csak elvesztésében megélt famíliájuk, mikor a jólét kísértéseit ostorozva a jólét minden vágyának megtagadásával érvelt? A sebek örökkévalóságát dicsőítette ez is. Kuruzslók, felcserek minden törekvése, mondta a gyógyítókra, a rossz anyagban megváltani, ideig-óráig, a lélek otthonát. Ezzel szemben Isten hívó szava arra szólít, azt az utat egyengeti, amelyen a rossz otthonból, a romlékony testből kiváltható a lélek. Használatban elhasználódik, romlik a hús, s ha minden gondunk a hús táplálása, ajnározása, a hús föléli, magával, magába rothasztja a lelkünket. Két otthonunk van. Egyik a test, másik a világmindenség. Lelkünknek külső otthona, burka a test, melyen túl kapcsolódik a világegyetemmel és Istennel. De ha másik lakhelye, másik hazája ez, akkor a saját test a belső otthon egyben, épp ahogy Istennek az univerzum az. A lélek bolyongása e két otthon-közben az az út, amelyet más szem nem lát; de az a szem ezért van. Van esély pillanatnyira vele látnunk. Csak odáig nem tudunk gondolni már, ahol az univerzumon túli örökkévaló idegennek, az Istennek, bensőjeképpen, a lelkiismeretévé válik.
    Legalábbis így érthették, így vizionálták lázálmukban sokan a szerencsétlen óbudaiak közül, akiket, hiába éltek istenfélőn, hiába tartották be a parancsolatokat, hiába voltak jók és engedelmesek, hiába vezérelte őket a felebaráti szeretet még akkor is, ha atyjuk, testvérük, ivadékuk ártott nekik, az Úr 1739. esztendejében utolért és lekaszált a mirigyhalál; hiába vártak megváltásra a testi kínok s a sors bevégezetlensége alól, hiába tettek felajánlást, csak gyermekük élje túl a fekete vészt, haljanak helyette. Halt velük. Napjában tizennégy-tizenötüket földelték el nyáridőben. Kilencszázuknak szenteltek temetőt a szentendrei kapun kívül. Fele maradt élve a település lakóinak. Volt, aki előtt talán a végórában Prosperus szavai ködlöttek, Gergelyével megerősítve: hogy semmi az ember, fennhéjázásáért Isten büntetése utoléri. Nem érdemes a gyógyításra. Nem érdemes a tanításra. S ez nem mérsékelte azokat, akik annál inkább abban fáradoztak, hogy szarért-húgyért, ahogy indulatba jőve a szerzetes mondotta, elvesztegessék, feléljék javaikat. Olyik bámész hegybéli vincellér nem is értette, mi fűti ezt a szót. Szemében a trágya, ha a piszoknak mégoly megtestesítője is, a szar és a húgy nem volt eleve megvetendő, hiszen éhezett-szomjazott rá a szőlő. Az meg fel sem merült benne, hogy a bőség átkát bárki így vehetné magára: javait falánkságában a földet sem gazdagító szarra-húgyra váltva, kiszarva-kipisálva.
    A temető mellett pestiskórház áll, benne a kék-vörös keresztes, frissen megtelepült rabkiváltó, trinitárius rend szerzetesei segédkeznek az ápolásban. Kápolnájukban öt éve elhelyezték a mariazelli csodatévő Madonna, a Segítő Szűz Mária kegyszobrát, mely azóta is rendre tömegeket vonzott a Kisasszony napi búcsúba.
    Mikor a járvány múltával Thomas Segetta óbudai bíró összesítette az áldozatok számát, hálaadó szobor állítását határozták el. A Szentháromságnak szentelt emlékszobor 1940-ig, kétszáz éven át hirdette a vész eltávozását, mígnem a Margit-sziget túlnani Duna-hídjának építésébe fogva lebontották.
    A Bécsi út mentén, a Kiscelli-dombon a remetelakot még 1753-ban eltakarították. A trinitárius rendet a király 1783-ban feloszlatta. Javait elárverezték. A kolostor és templom épületében hadastyán laktanya létesült rokkant katonák kórházi ellátására, egészen 1890-ig működött.
    Mikorra az ember valóban nagy iramban markolni, elhordani, fölenni kezdte errefelé is az agyagot, a földet, Prosperus már rég elporladt, Gergely porhüvelyével egyetemben. Különösen a nagy jeges árvíz, 1838 után lendül fel az egyre-másra sokasodó óbuda-újlaki téglagyárak forgalma: OB jelzésű téglákat szállítanak tízezrével a Lánchíd, a Nemzeti Múzeum, a pesti Vármegyeháza építéséhez. A szőlőművelők megfogyatkoznak. A valahai fazekasok helyébe téglaporos kalapú, muszáj-vándor nincstelenek kerültek. Sötét, nedves és zsúfolt lakásokban senyvedő, hiányosan táplált, fagyoskodó lánykáik, fiacskáik közt megsokasodnak azok, akiket, térdük-könyökük hajlatába lopakodva kikezdenek a legnagyobb halállégió szolgálatosai: a tuberkulózis kórokozói. Nincs, ki kiváltsa őket a kilátástalan nyomorból. Nincs, aki napot lopna nekik, több napot. Nem érnek rá meggyógyulni. Gyógyíthatatlan gyógyíthatók.


    3. Az öreg nyúl
    Korábban is meg lehetett volna metszeni a szőlőt, oly hirtelen-váratlan jött az enyhülés ezen a télutón, el is végezte volna szépen a munkát Anton Gajda, ahogy szokta volt, ha lassan is, a merev jobb lábát húzva – hiszen februárban, még a nap beragyogta havon, már metszeni kezdtek sokfelé az újlaki gazdák. Csak hát őt elővette újra a régi, makacs betegsége, ami viszont a fejében lakott, és bár egyébként, a rohamok enyhültén hosszú időre nyugton hagyta, végtére miatta, vele költözhetett be az Invalidenkrankenhausba, jó ideje. Ha sok mindennel nem, ezzel a nyavalyával ki is lett volna ő békülve, csak attól az egytől tartott nagyon (ki se merte volna mondani más előtt, Agneszkának vallotta meg, szegénynek), nehogy egyszer valahol máshol, ismeretlen helyen, vadidegen környezetben kelljen magához térnie utána és ott is kelljen maradni. Elég volt ilyet csak álmodni is néha…
    Hányszor és meddig riadozhattak ettől, s hányan, lengyel és szlovák meg vend felmenői, miközben vérük búvópataka, mely a véletlen diadalmával, néhol el-elejtve, de azért a nevet is vitte-vitte Liptóból, Podolinból, Galíciából lefelé és szétfutva-eloldalazva, néhol, az Alpokalján, a Karavankáknál, a Kárpátokban újra felfelé, s megint le a karsztba, a Dunához – maga Anton egy Mura menti takaros falucskában látta meg a napvilágot –, ki tudná számon tartani, egyet meg egyet valahol felvetett: mesterembereket, mihasznákat, bakákat. Miközben a fehérnép más és más véreknek adta magát a népeknek jobbulást, sorsuk jobbra fordulását, sirámaikból kiváltást ígérő szaporításuk ragályos, örömteli lázában, amit egy ország, egy császár ígért ugyan, de könnyű volt magasabb eredetű szónak hinni, oly helyről jövőnek, ahol kétségtelen a döntés, mi érdemes a megmaradásra, s mi a megtöretésre, mint a fazekas műhelyében, ahol a jól sikerült kézi munka hercegi mázt kap, s a kemencéből kiszedett, ugyane kéz formálta selejt nyomban összetöretik.
    Lóról le, lóra, nyeregbe, könnyen lendült Anton Gajda lába a végeérhetetlen kaszárnyabeli és terepgyakorlatokon, úgyhogy inai nem reszkettek meg akkor sem, amikor csatamezőn szólalt meg a trombitaszó. Csak amikor egyszer fejeket látott maga körül, sapkás, pántos köpenyes törzsből fölébe hajló arcokat, melyek a végtelenbe tapogatva piszkálgatták a lábát. Pedig itt, az Ompoly torkolatánál még csak nem is nagy veszélyben, hanem inkább kényszerű helyőrségi várakozással, járőrözés, ellátmány és hadifoglyok kísérgetése, felvigyázása közben telt a szolgálat a csekély erőkkel körülzárt városban a szászság övezetében jóformán a magyarok nagy zendülése egész idején, miközben délre is, ahol az orosz erők tódultak át a hágókon, nyugatra is, ahol az érchegyek közt fegyverre kaptak a románok, északkeletre is, ahol lengyel tábornok hívta seregébe a székelyeket, hullott az ember minden oldalon a váltakozó hadiszerencse szeszélyei szerint, mundérban vagy védtelenségében kitéve a bosszúnak, mégis itt érte előbb egy enyhe fejsérülés – katonadolog –, amikor az ostromzár vége felé két napon át bombázták, mielőtt a Nagyszeben felől közeledő felszabadítóik elébe menve kitörtek volna az erősségből Segesvár felé, aztán meg a kitöréskor a súlyos sebesülés a jobb lábán.
    Az arcoknak az igen-nem volt a fontos, ezt észrevette, csak azt nem tudta biztosan, hogy van-e még lába, nem érezte, a jobbat nem érezte. És az egész nem tartott sokáig, a sok fej csak megszalagozta a soron levőt a jajgató, hörgő, sóhajtozó vagy egészen elalélt bakák közt, akiket egyáltalán az élet partjára raktak itt, s ment tova. Amikor a tábori kórházban újra feleszmélt Anton, már üres volt a szomszéd fekhely. És nincs ott a csuklóján, tanakodott kábán, a szalag, amit pedig, hacsak nem álmodta őket, a fejek tettek rá, ki tudja, mi célból. A megüresedett fekhelyekre új meg új sebesülteket cipeltek, nem ért rá gondolkozni rajta, miképp történhetett, talán a szomszédja szedte le a kezéről, akinek csak rémülten ide-oda járó sötét szemére s valamiképpen az orrát megcsapó penetráns szagára révedt vissza, talán helyette őt vitték el a nagy elhullásban műteni a szalag alapján, ki más tette volna róla át vaktában másra a szalagot; annál kevésbé, mert a fejeknél élesebben látott hátak, vállak között ekkor a térdét megcsapolták, s egyszerre nagy könnyebbség szállta meg, úgy alélt el. Felébredvén a vastag pólya elárulta, hogy megvan a jobb lába, melyet küszködve, nagy buzgalommal járatott be azután heteken át. Büszkeség feszítette a mellét, hogy eleinte kínnal-keservvel, de vissza tudta szoktatni magát a csapatához, a lóhoz. Csak egy várva várt következő megpróbáltatásán ért meg benne a tűz alá vett hadrendben a csak azért is bátrak kései riadalma, melyet, nincs olyan katona a földön, aki ne érezne egyszer oly súllyal magára nehezedni, mint a magas égbolt: most aztán senkid sincsen, hallod-e, senki vagy. És neked is mindenki az. Mindenki senki. Ebben az egész veszett kavarodásban senki senkinek senkije, csak ölitek, mégis ölitek egymást. Az Isten szerelmére, pajtás, ki helyett vagy akkor itt?
    

Q
    

Nem, akkor a marosportusi fahídnál még nem gondolt bele jobban Anton Gajda, mint a hosszúra nyúlt béna években veterán gyanánt, milyen otromba tréfa az, ami az emberrel megesik, miközben életre-halálra futkos a tervszerű hadmozdulatok zűrzavarában. Pedig tábortűznél hallott furcsa históriát eleget. Amikor például két szembekerülő zászlóalj Piskinél, mindkettő a fehér zászló lobogtatása alól, kezdte lőni egymást. A gyulafehérvári úton kergették meg a magyarokat, több száz foglyot ejtettek az oroszok, egy szekérvonatot majdnem teljes egészében, de Piskinél a hátrálók megálltak. Fehér keszkenőt lengetve közeledett egy oszlop az elválasztó folyócskához, s az osztrákok, maguk is harci cselekménytől tartózkodva átsereglettek volna a hídon a lefegyverzésükre, amikor ágyútűz fogadta őket. Túloldalt azt mondták, két küldött tisztjüket, akik a hídra kaptattak, el akarták fogni, ebből kerekedett csetepaté. Valójában, és ezt Anton Gajda vén fővel világosan megsejdítette, az volt ebben a hadi nehézség, hogy a közös császári és királyi hadseregnek történetesen kétfelé pártolt zászlóalja került egymással szembe, s felismerve egymást el szerették volna kerülni valahogy az összecsapást, a hiába áldozatokat. Mindenesetre az ő dandárjukat a lengyel az ekkor támadt riadalomban verte be Gyulafehérvár hétbástyás erődjébe, melyet hosszú időre bekerített aztán a lázadó magyarok mintegy nyolcezer fős serege, amelynek 16 lövege volt. Aradot és Temesvárt is szorongatták nagyon, Pétervárad a Dunánál az övék volt, s Jellasicsot kellett küldeni horvátországi toborzásra, mert a csapatok a Duna–Tisza menti Osztrák-Szerbiában sem tudták volna tartani magukat. A készletek feltöltésével bajlódtak legtöbbet. A Bukarestből Brassóba irányított több ezer pud török kétszersültből például ide már csak kevés jutott. Kaptak viszont élelmiszert a román vezér Axentétől, aki hétszáz emberével jött erősítésnek, s május végén a felkelők áttörvén a magyar ostromzáron elvonultak a havasokba, ahol a nehéz terepen nem bírtak velük. Háromhavi élést sikerült begyűjtenie a parancsnoknak. Valójában közvetve a Vöröstoronyi-szorosnál védték Gyulafehérvárat a magyar erőket elvonva: Talmácsnál, a veszteglőháznál két emlékezetes összecsapás is volt, a másodikban a cirkáló kozák járőrök még sokáig egész csapatokat fogdostak össze az erdőkben és a hegyekben. Július első hetében az orosz erők Nagyszebent is elfoglalták. De Gyulafehérvárig nem hatott el az orosz tolóerő. A Maros völgyében Szerdahely és Szászsebes között, a kelneki vízmosásban a kozákok jeleskedtek, amikor a Nagyszebenből kivonult orosz és a Gyulafehérvár alól megindult magyar erők összecsaptak, ekkor szánták rá magukat a várvédők a kitörésre. A sűrű tüzérségi füstben nem látott semmit, szétszóródtak, dörögtek az ágyúk, ropogott a kartácstűz. Amikor kifutott a lába alól a talaj, rémület szállta meg: övéi itthagyják, és elmenőben itt döfi át, itt vágja le az ellen egy ugyanilyen elveszett katonája. Kihunyó eszméletében visszafelé trappolt vele kisfiú énje, ahogyan az életben sose sikerült, sarkát sarka után rakva sebesen a nem látható, de ismerős irányban, mely találkozást nem ígérhet mást, de időt menekít rá, mint cvibakot a védett várba.

    És megérte még egyszer életében ezt a visszafelé futást, amikor megújított katonáskodása Itáliában a fejlövéssel lezárult. Nem volt ideje belegondolni, sarkon fordulhat-e egyáltalán, aki valakikkel valahova elindult, hogy a kiindulópontra visszatérjen, hátha talán a válaszút majd másodjára-sokadjára világosabb lesz, világosabb, még akkor is, ha talán dönteni nem is lesz akkor sem más mód, nem lesz kiút; nem volt ideje, mert egyszer csak ott voltak a fejek megint Anton Gajda dermedt teste fölött. Milyen közel járt pedig ekkor már, észak-itáliai második sebesülésekor a felnevelő szelíd Murához! Most mintegy lőréseken át követte a részvétteljesen bólingató arcokat, melyek mintha az ő óriási pitypangkoponyája körül szálldosnának. A pólyák alól nagyjában-egészében az a fejforma bomlott ki, keveredett elő idővel, amelynek öklömnyi, galambfióka-kezdeményét elnyomott örömsikolyokkal, meghatott pihegéssel, férfitorkok néma görcsével annyi Gajda (és vele ugyanannyi nem Gajda) fogadta már, mióta világ a világ. Megacélosodni nem lett volna, ilyenkor már, és, Anton tudta, soha többé nincsen mitől, ez a sületlen, torz tégla, minden szögletességével, kacskaságával az egyetlen ék, amely kéretlen életkalandja roncsát akadályokon át valahova elvezetheti még, bár azt se tudta, minek ez az egész. Semmit se féltett, semmit se sajnált. Van, lehet élet, amibe még beleélheti, bele tudja élni magát, van élet, amely után nem kell már félnie majd valami maradék, az életben jóvátehetetlen lelkifurdalástól? Amelynek nem lesz hátraléka, mint azok életének, akik szöktek, csaltak, bújtak, csak ne kelljen eleget tenni a feltétlen követendő parancsnak?
    A koponyáját mustrálták-furdalták egyelőre a katonaorvosok. Derengeni kezdett benne – most volt bőven idő –, mennyire más ez, ő és a fehér köpenyesek, mennyire más és mekkora egyformaság, hogy hiszen a sebek a frontvonal túlfelén a szőrös, görbe, fájdalmas testeken éppen olyanok, éppolyan fájók, mint ideát, és aki gyógyít, a sok puha kezű, az éppúgy hiába gyógyít, ha mások meg, valakik, új sebeket ütnek, új sebeket agyagkatonáknak kiégetve valahai, agyagpuhaságban elősikló csecsemők kevéssé tetszetős koponyáján… De ők beszélhetnek orvosnyelven, és az az embernyelv. A fájdalom nyelvén nem szabad egymáshoz szólni.
    És mennyire más, itt és ott – az mennyire más: a gyermek és a felnőtt! Mert a gondviselés úgy akarta, hogy mindezek után Antonnak még ezt is meg lehessen tapasztalnia: nem remélten Agneszkában asszonyt és két gyereket kapott a sorstól. Pedig már úgy tudta, nem is fog élni.
    És most Agneszka elől, akit ide hozhatott a hadastyánkórházba, melyben lassanként afféle gondnoki szerepben tetszeleghetett, valahogy ottfeledték, és már azt a darab szőlőt, ami a mániája volt, mindenki rá hagyta; csonkult élete puha befogadója elől akárhová, de szökni kellett, kacskán, téglafejjel. Nem messzebb, de legalább hallótávon kívül, a szőlőbe. Nem bánta, hogy vért izzad ekkora ültetvény művelésével, csak béke legyen körülötte.
    Mint ahogy azt sem bánta, hogy életet adott a két csemetének; még a csipetnyi sántasága se látszott meg járásán, már ha csak rájuk gondolt. A Gajda névvel a fiú, a gyerekek közül az idősebb, jogvégzetten elmerült a burjánzó város rengetegében, a kislány ügyesen rajzolt… Agneszka pedig, ó, Agneszka, ha valaha a sánta ura lelkébe látott volna! Hiszen ajándék volt neki a nő, nem remélt ajándék, nélküle odahagyott volna régen mindent, de épp mellette, általa szüremlett zsigereibe cseppenként valami homályos sejtés, hogy – tartozik még valamivel, hogy a legnagyobb adósság lerovatlan. A legszörnyűbb az volt, hogy maga is érezte, nem Agneszkának, még csak nem is a gyerekeinek, nem a hadastyánkórháznak, ahová befogadták, nem a Gajdáknak és semmiféle hadviselő országhazának nem adósa, de még az Isten sem követelheti tőle, mégis addig kell élnie, amíg valahogy le nem rója. És nem volt mód ezt Agneszka tudtára adni, mióta szegény oly elesett lett. Csak gorombán védeni lehetett. Mindenkitől, tőle is.
    – Fölöslegesek vagyunk? Fölösleges vagyok neked? Ezt érdemelte a gyerekeid anyja? – toporzékolt az istenadta. Senki, te oktondi, soha senki nem fölösleges, csikorgatta szájában kegyetlenül a néma szót a sánta hadastyán; és nincsen fölösleges szenvedés sem. Talán még az, talán még a kislány szenvedése sincsen hiába, az sem volt hiába, hiszen lám, gyógyul, mióta kitartóan bepakolja reggel-este a térdét a méhpempővel kevert szőlőmagzúzalékkal.
    És tudd meg, ha nem is tudhatod meg, mert vagy füled nincsen rá, vagy nekem szavam nincsen hozzá, én e tudás elfogadásától is szenvedek. De nem fájlalom, és nem azért nem, mert valamiféle szentségre pályázom, isten mentsen, sem mert talán érzéketlen lennék, aki fennebb céljától veszi magának a jogot, hogy felszabadítsa a részvéttől!
    Amikor Anton fejével labdázni kezdtek a lőporfüstös, kloroformos, vérpólyás démonok, bizony csak Agneszka vigyázott rá. Hanem amikor azok elmentek, Antonnak mindjárt elege lett a babusgatásból, s nem tanúsított csipetnyi hálát sem. Elkönyvelte, hogy Agneszka is csak azért tesz meg mindent, amiért ő: mert még feladata van. Aztán? Aztán senkinek semmi. De beteljesül, aminek be kellett teljesülni. Magának való volt? Megmaradt benne magnak az ördögfiókák között egy törleszkedő házi kedvenc? Vagy valóban a próféták éktelen dühe aludt a lelke mélyén, akik rosszabbak az inkvizítoroknál, kegyetlenebbek minden hadvezérnél, mert bajtársak nélkül küldik az embert a lelkiismeret pergőtüzébe, azt képzelvén, hogy van mindennél magasabb törvény, s annak ők, mindegyik azt hiszi, pontosan ő a letéteményese, nem ismernek tehát, így, ahogy mondom, ők aztán végképp nem ismernek sem istent, sem embert. Nem számít nekik a jajveszékelés, ha egy árva lélek csapja, sem a páros sírás, ha megsajnálja valaki a szerencsétlen életpanaszlót.
    Ahogy utóbb fordult a helyzet – már a konyhán is rá-rászóltak Agneszkára, ne potyogtassa kilátástalanul életsirató hisztériája könnyeit a leveseskondérba, elküldték inkább mosogatni, itassa ott az egereket, amikor rájön a rapli –, valamiféle ki nem mondott undok morgolódásba burkolt könyörülettel mégis megenyhíteni próbálta hébe-hóba. Telente, amikor már az almafákat is megmetszette, s nem akadt annyi dolog, szentképeket festett neki. Kedvtelésből engedett hirtelen hóbortjának, nem, nem a fejek, a pólyák, csonkaságok, kificamított tagok képe foglalkoztatta, isten ments, eleinte tépett ruhás, koszlott gyerekek templomi bevonulása kísértette, zászlók alatt, egy hatalmas székesegyház kapujában, sokat bajlódott vele, kezdte már unni, akkor inkább növényt, tájat, s különösen állatokat, állatokat skiccelt vékonyabb pemzlivel: sünt, nyulat, harkályt. Mikor látta, hogy Agneszka első harcias okvetetlenkedései az elvesztegetett idő miatt, oly szokatlanul gyorsan enyhülnek, észrevette, hogy mintha valamelyes halovány engesztelődés mutatkozna a látszólag rosszallott újfajta szórakozásától, a piktorkodástól, belepingálta egy fecskeseregletbe Szent Ferencet, hadd lám, mit szól hozzá. Már készült lehűteni lelkesedését, ha majd összecsapja a kezét a madárprédikátort felfedezve. De az a fránya asszonyi megkívánása a többnek, a kívánalmak támasztása nyakra-főre! Nem azt találta mondani, miért, hogy nincs rajta a blázsena, blagoszlovena? Odatehetné… A szűzmáriáját a férfikedvet szegő epekedésnek, odafestette hát neki Máriát is a sarokba, legyen vele boldog. Ezt is, meg más képeket ugyanakkor, rajtakapta, loppal kedvtelve nézegeti, mintha csak törölgetné őket, úgyhogy mikor Agneszka egyszer ágynak esett, orvosszenteket is nekiállt pingálni vigasztalására, csak az ábrázatuk nehezen akart összeállni, annyira viszolygott a felhomályló orvosi fejektől, amelyeket épp eleget látott, de hol csak elsuhanva, hol meg elmosódottan, maszkban.
    Ledobta magát mindjárt a sor elején – a legdurvább, legszutykosabb holmit rántotta magára, és esetlen mozdulatát senki se látta –, mert így, ha ültében féloldalvást rugódzva ülte végig a sorokat, adj, Uram, erőt, nem fáradt el oly hamar a merev térde. A nyakába kötve lógott a tok, melybe a metszőollót mindig visszatette. Vigyáznia kellett hát a csúszás-mászással.
    Kezdte bánni, hogy lentről haladt, nem bicegett előbb egyenesen fel; már az a kicsi is fárasztotta, amennyivel az ötödikig soronként feljebb kellett evickélnie. Innen már szemügyre tudja majd venni az almafákat is, hadd lám, mit mutatnak visszametszés után a második évben…
    Ekkor észlelte az első döglegyeket.
    Darab ideig csak hessegette őket, a lanyha telet szidva, mígnem tőkéről tőkére haladtában a sokasodásuk kezdett az idegeire menni. S akkor egy mélyedésre lett figyelmes a sor szélén, melynek közepén, mihelyt a tőke takarása látni engedte, meglátta: ott feküdt, oldalvást, kimúlva, az öreg nyúl. Nem hurokból vették ki, mert akkor itt nem hagyják, ha öreg is a húsa, és ahogy látta, sörétnyom, kutyaharapás nem éktelenítette sötétszürke bundáját. Reggel történhetett, ami történt, a végjáték. De mi volt az a mélyedés itt, a kerítés tövében, ahol a széttolt gallyak a vadcsapást jelezték? Fácán ülte ki, mint többfelé, s az öreg nyúl haláltusájában feküdt ekként kiválasztott nyughelyére? Szíve ölte meg féltében, ahogyan üldözőbe vették?
    Tudott a nyúlról. Bóklászott errefelé, alantról néha észrevette, fiakat nevelt valahol a nem messzi ritkás bozótosban, megdézsmálta a korai zöldbabot, karalábét. Futtában a lábán akadt meg mindig a szeme, a hátsó láb hajlatára meredt, amíg csak látta, arra a pontra, melyen az élete fordul meg, akárhányszor. Körbekémlelt, a fiakat nem látta, semmi nesz.
    Itt feküdt szegény, reggel óta, kinyúlva, üveges szemmel. Reggel még Anton Gajda sem tudta biztosan, ki tud-e valahára menni a szőlőbe. Még lüktetett a koponyája, nem bírta zsibbadt jobb kezét, hasogtott a lába. Agneszka, hol vagy?
    Innen rajzottak a döglegyek, szeme körül, vékonyán, fartájékon ülték meg.
    Ha csak egy pont árulkodna végzetéről… Szúrás, lövés nyomán egy piciny seb rosszabb véget mutatott a fronton, mint akárhány rémisztőnek látszó, terjedelmes roncsolás.
    A sasokra lehetne még gondolni. Mióta a dombhajlat alatt galambászkodásra adta valaki a fejét, el nem mulasztaná egy, valahol a közelben fészkelő saspár, hogy libegve beköszönjön. A tarkón egy véres pont, ez lenne a pont a nyúl élete végén – csakhogy a karmoknak mindenképp nyoma maradna, ha valamiért a madár elejtette és nem tudott visszajönni érte.
    Gajda a legfelső sor végében annak rendje-módja szerint elföldelte a tetemet, még egy tüskés ágat is kerített fölébe, hogy a vadak ki ne túrják. Le kellett persze előtte battyognia az ásóért, felcipelni a tetemet, a szerszámot, gödröt ásni. Azt hittem, mondta a homlokáról lepergő verejtékcsöppnek, megvolt belőled az utolsó, amikor a bajtársamnak sírt ástam.
    Nekitérdepelt újra a metszésnek, mint aki vezekel, talán vezekelt is, valami mulasztásos bűnért, ha hátralevő életében el találná követni. Öt ág, tíz vessző, rügyekből tizenkettő és húsz közötti. A vesszők már tetemesen duzzadoztak, a leghosszabbakon, sorozatban, kifeslettek zöld tárulkozásban a rügyek, mint valami füles gombok. Előrántotta az ollót, bekönyökölve a tőke alá. Megsínyli egy kicsit a tőke, hogy annyi fölös erőt kellett adnia a ráhagyott vesszőkbe, de a maradék majd, ha Isten is úgy akarja, annál jobban meghálálja. Járt a keze, járt a szeme, s nagyon figyelte közben, hol mennyi van az alvórügyekből. Melyeknek ideje csak év fordultával jön majd el. Térden csuszingálva a jól elvégzett munka után ugyanúgy tudott lemenni a dombon, mintha ép lenne mind a két lába. Nem várta senki.
    Semmi baja nem volt, míg csak fájó keresztcsontja, meredt térde parancsolatára hátára nem fordult a tornác alatti dikón. Akkor a révület horgolótűi pici fehér virágokat terítettek el szépen az időközben megeredt, bámulatosan szétágazódó venyigéken, melyeken egyébként észre se szokás venni ilyesmit a minden időkben semmi mást, csak az akkor és éppen akkor kibomló virágot kereső méhecskék helyett, de most fontos volt megszámlálásukban elmerülni, mert egyszeriben tűrt holminak érezte magát idegen helyen, rossz érzés fogta el, mintha valakik már kiszemelték volna a laktanyát, és szerszámok vagy bútorok helyét méregetnék falai közt…
    Látta még Ferenc Józsefet kirakatfelvételen nyúlszőr kalapban szoborrá dermedve állni; és azt, hogy Agneszka bágyadtan int. Aztán valami pergőtűzszerű jégverés söpört végig a tetőn, csak futólag éppen, de hogy a szőlővirág alakult volna-e jégmorzsává, jéggolyókká, s az, vagy a pala viharosan szétspriccelő törmeléke szórta meg az ő fejét is, fel nem foghatta oly rövid idő alatt, míg tarkója felől áthasított rajta élesen két parancs. Anton Gajda voltál. Megszabadultál. Folytasd utadat.

A lap tetejére