NAPÚT 2009/3., 124–125. oldal
Tartalom
Bakos Ferenc
Huika-termés
Kántás Balázs
Csend után
Offertórium
Csepregi János: Ímé, a test… Fiatal Írók Szövetsége–Napkút Kiadó, Budapest, 2008 |
A költő bemegy a kórterembe és a tekintetébe meredő szavak börtönében találja magát. Nincs visszaút, az ajtó rázáródik. Rendet kellene raknia a kísértetiesen eltűnő, felbukkanó, lezuhanó, szétpukkadó, csöpögő szavak között. Kiszabadítja a fiókba zárt tárgyakat (fém; kés; véső; szeg; gép; penge; neon; bádog; gyolcs). Fölmossa az ágy alá menekült igéket (leborul; sóhaj; vágyakozás; remény; halhatatlanság; feltámadás). Leszedi a plafonra, rácsokra száradt képeket (Éden; angyal; Júdás; kereszt; Péter; kalász). Szagol (csendszag; sebszag; gyógyszerszag; pálinkaszag; bagószag). Megérzi a gépek alatt rothadó, a „nyikorgó próféciák”-ba elmerült testet. Nézi az elemeire hullott agyagot (fej; haj; bőr; koponya; halánték; arc; szem; száj; ajak; állkapocs; fog; toka; csont; váll; kéz; ujj; csukló; tenyér; karma; hát; borda; medencecsont; velő; has; méh; gyomor; szív; hús; ér; ízület; vér; vérrög; sejt; sav; láb; talp). A porból előhívott testet, amely az anti-világba, a lét és nemlét közé szorult leheletre zsugorodott, ahol az enyészet honol, ahol a műszerek csak megtoldani képesek a pusztulás tényét.
A költő kosarában már a test minden szava, az agyag költészete előállt. A költő ráolvas a testre. A test figyelőn hajlik az ismerős latin szavak irányába, a szakrális, biblikus igékbe bújt orvosi diagnózisok felé. De „meg se kottyan / ez a néhány maroknyi / agyagos rög”. A költő harcot vív az akciós termékekkel, marketingplakátokkal, amikhez „nem jár megváltás”. De a testen a púder már nem segít. A költő emlékezésre készteti a testet, napokra, ízekre bontja a szépet. De „már a hullák sem a régiek”, bennük „a velőben erjedő szkepszis / édeni álcsodát hirdet: / nem haltok meg”. A költő ismét szól: „emlékszel még / milyen arra ébredni / hogy szeret az / Isten?” De vigasztalhatják a szavak a „bomlásra ítélt”-et? Az agyaggal együtt az enyészet a földbe száll, döngeti az Éden kapuit. A pusztulás vihara áttöri a túlvilág falát.
Miért a matéria szenved? Bűntipológiájában Jézus maga is az érzékszervekkel példálózott („ha a te jobb kezed botránkoztat meg vágd le azt és vesd el magadtól”). Vajon „ama végső napon” a gesztusnyelv, a test tagjain áramló kommunikáció is megmérettetik? Csak „ami ott belül van”, amit nem érintett a profán, ott lehet „lassan már fél méter mély / az örökkévalóság”; „negyvenkilónyi örökkévalóság”. Az anyagi princípiumba zárt lét személyesíti meg az ontológiai jelentést, az archetípust. Odaátra importált fogalmakkal gyarmatosítja a túlvilágot, miközben tudja: mindez „Csak játék. Életet próbál lopni. Tartósítószerekbe / zárt halhatatlanság”-ot. Magának? Másnak? Nem. Ez csak játék. A lét és nemlét mezsgyéjén álló test valójában azon van, hogy „szálkákra cserélje lelke tükrének művészi gonddal faragott cédrusgerendáit”. A matéria csak matériában ismerszik meg; önmagára irányuló szemlélődésében sem szellem, sem lélek nem állhatja útját. Mert nem a „halhatatlan” léleknek, a testnek van szüksége „feltámadás”-ra.
A Búcsúzás, Gyász és Végső-kérdések „vény nélkül kapható haiku”-i, mintha Szókratész utolsó szavait idéznék fel: „Én halni indulok, ti élni; de kettőnk közül melyik megy jobb sors elé, az mindenki előtt rejtve van, kivéve az istent”. Melyik a jobb sors? Egyik a fényképen kihűlő szomjúhozó test, másik: az ismeretlen jövő. Melyik hát a jobb sors? Az antinómiák zsákutcájába gyakran téved az ember. A karja hosszáig érő linearitást hamar kinövi, vertikális irányba kapálódzik, föl-alá folynak tagjai, eszmélődése. Alámerül és felbukik. A négy irányt megtoldja még egy mélyfúrásszerű önvizsgálattal, s ezzel kimerültek lehetőségei. Fehér-fekete világában kormos a nap, szürke a hold.
A menni kényszerülő test vonásait „magába temeti… a táj”. A méhből (Sarx misterion) a szívre (Apokalipszis) húzódik az idő, megpihen. Egy neonból álló táj üzen: bevégeztetett. „Lassan csukódó / kapuk nyelik / a felkínált / reményt” (Istenkönny). A test végső útja kilenc stáción át vezet. Első helyszínen meghasonlik a mosoly menti holdra emlékeztető fogsor-metafora. A második stáción a szemhéjat még átrepeszti a búcsúfény. A harmadik percben viszont már vérzik az arc. A negyedik stációban varázslat várja, az ötödik helyszínen már látomása van. Ezékiel próféta a hatodik állomásra idézi a csontmezőt. A hetedik stáción szétválik a Jobb és a Bal fél. A nyolcadik állomáson három napig tartó mélység következik. Végül kibontja a testet „a nem várt feltámadás”. A test felkiált: „Hová temettétek / halott Istenemet?”
Csepregi János kimegy az utcára, összerakja az Embert, nyitva hagyja a cafatok csökönyös illesztése mentén tátongó üregeket, versbe konzerválja a púdert átitató ráncos vérrögöket, és újszülött csecsemőként tolja hátulról egyre magasabbra az Ég felé: „Ímé, a test…”
Iancu Laura