NAPÚT 2009/3., 3–4. oldal
Tartalom
Sulyok Vince
Elidegenedve önmagamtól
Rab László
Dögölj meg!
Nagy András
Hogyan él a dráma?
Mondják: színházban él igazán. És csakugyan: ha nincs a szorongó izgalom, már az olvasópróba előtt, majd pedig végig, a bemutatóig mind szaporábban telő időben, akkor mintha nem is élne. De hát miként élhet az, aminek estéről estére – úgymond – „életre kell kelnie”, és ezáltal életre keltenie másokat? Mi is történik ennek az elevenségnek a feltételével? Miként és miért is adják oda neki szenvedélyeiket, élményeiket, önmagukat a színpadot benépesítő eleven lelkek? És persze előfordulhat, hogy a szerző, a szöveg, a hagyomány – vagy bármi egyéb, lényeges „összetevő” – nincs jelen, akár ezredévek óta halott, mindez mégis lényegtelen, mert annak, aminek estéről estére meg kell elevenednie, annak efféle „létmódhoz”, akár: mulandósághoz, nem lehet köze.
Csakhogy máskor mintha éppen a színház „ellenére” élne a dráma. Amikor a szöveg kilép abból a tradicionális, színpadi keretből, ami pedig a kortársak számára állandónak és változtathatatlannak tűnik; nem vesz tudomást konvenciókról, megszokásról, kánonról vagy éppen tilalmakról, és nekiáll törvényt bontani és teremteni. Mint egy alkotmányozó gyűlés, ott, az íróasztalon, a szigorúan egyfős létszám mindig abszolút többségével. És így teremt törvényt a színháznak is, akár. Azzal például, hogy egyszer csak nem számol a színpadon otthonos kronológiával, vagy éppen nem érdekli a konkrét térhez és mindig eleven lényekhez való kötöttsége; más esetben átszáguld évezredeken akár, vagy váratlanul hatalmasra nyit egyetlen pillanatot, hogy az szippantsa magába az időt. És ez is dráma – Madách és Karl Krauss és Goethe és Artaud és Jarry és a többiek drámája –, és aligha lehet eléggé hálás a színház ennek a képtelen és „szín-telen” radikalizmusnak, amely nélkül előbb-utóbb akár társasági eseménnyé züllene maga az előadás, ami pedig valaha rítus volt, máskor szertartás, netán szembenézés. És megannyi más.
Ilyenkor tehát másként él a dráma. Papíron, de inkább papírok között. Furcsa létállapot, amely születésének technológiáját tükrözi inkább, semmint lényegének legfontosabb vonásait: hogy amikor majd megtalálja a maga színpadát, akkor mégiscsak zihálás lesz, izzadó tenyér, kitartott csendek, és a közönség reakcióit is érzékelő, elnyúló időközök. De hát néhány évezrede nemigen tudott másként világra jönni dráma, mint valamiféle írószer és írólap „interakciójában”, előzze meg magát az előadást vagy kövesse azt – s a példák a kalózkiadású Shakespeare-daraboktól Grotowskiig sorolhatók. És ez alól a rögtönzések vagy a rendezői intenciók alapján létrejövő posztmodern kollázsok sem kivételek, ha egyszer ismétlődésre vannak ítélve, mert az emlékezetnek mégiscsak legfontosabb alkalma lehet a szöveg – szemben a mindig esendő és mindig korlátok közé szoruló memóriával. Színészé, közönségé egyaránt.
Ha ismétlésről egyáltalán beszélhetünk. Vagy az emlékezet „örökkévalóságáról” – hiszen jól tudjuk, hogy maguk a rögzített szövegek is sokszor csak mintegy a memória sajátos kiterjesztéseként érvényesek, s ha elveszett mögülük a – mindig mulandó – élmény, akkor máris ki vannak téve a félreértések és félreértelmezések megannyi veszedelmének. Ami persze hosszú távon majd „művészettörténetté” – színháztörténetté – áll össze: s ennek a Csehov-darabok utóélete éppúgy példája lehet, mint a drámai „ősváltozatok” archaikus sorsa: Aiszkhülosztól Goethén keresztül akár Molnár Ferencig.
Tehát hogyan is él a dráma? Ihlető és a műfajtól elidegeníthetetlen ambivalenciában. Ott születik, azokon a lapokon, amelyeken először formálódik meg, ám a létrejövetel első pillanatától kezdődően ott van mögötte az írói képzelet, amely nyilván a színpadra tekint. Előtte pedig ott a sorsa: s ebben a rendezői fantázia éppoly lényeges, mint a nagy színészek alakítása által létrejövő formateremtés, illetve a tér elképzelése és betöltése, a hangok, a fények, a csendek. Mintha a dráma ezek között élne: a lapok és a deszkák, a képzelet és az ismétlődés, az élmény és a konvenció különös „limbusán”. Ahonnan utak nyílnak a bemutató – mindig belátható – idejétől, a lapokon – kéziratban, folyóiratban, kötetben – őrzött művek „beláthatatlan” idejéig. Mindezen pedig nem változtathat zúzda, zajos siker, kalózkiadás, jogvédelem, bukás, felmagasztosulás; semmi. Mert ezeket is felülírja az, ami a drámák által történik: a színház; és ami a drámával történik – és az is a színház.
Tág értelemben, nagyon is tágban. Valamiként „az egész világ”-éban, amely, tudjuk, táplálja és emészti a drámát.
Mint mindannyiunkat.