NAPÚT 2009/1., 65–67. oldal
Tartalom
Koppány Zsolt
A mondén világ festője, avagy magyar gróf a 111-es cellában
Somodi-Hornyák Szilárd
festményei
Gyorgyovich Miklós
A répa
Se az, amit gondolok
(Somodi H. Szilárd képeihez)
Se című albumának (pontosabban: Se vonal se szín se ritmus se az amit gondolok – de ebből kiemelendő a „se”) bevezetőjében Somodi H. Szilárd azt írja: visszatérő témái „szélsőséges emberi megnyilatkozások”. Ráadásul „néhány képemet néhányan talán durvának mondanak, de valójában nem a kép durva, hanem az élet, mi a képet ihlette”. Ehhez kép/est az elemző többnyire derűs képeket lát. Szólhatnak bármily mocsokról (istenné vált médiáról /Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma/; halálról /Sok szép halott állat/; az erkölcs és/vagy a gondolkodás csődjéről – azaz általános elbutulásunkról – /Nő kozmetikusnál/ stb.) a legtöbb életszeretetet, élet-igenlést sugároz. (Úgyhogy a cím tagadószavát is kicserélnénk erre: De!)
Csak nem harmónia? De, úgy érezzük, az – még a szemkápráztatónak szánt, rikító és diszharmonikus színkompozíciók ellenére is. Hiába a „kellemetlen” hozzávalók (valóban vörös vörösek, női szájakból vonagló mérges kígyónyelvek, „kitett” nemi szervek, körmök, kések és lángoló frizurák) ezek a képek nem idegenítenek el „kellemetlen” témáiktól. Nem az undor által (pedig az erős habarcs!) döbbentenek meg minket, nem émelyítve hívják fel figyelmünket az élet ún. „durvaságaira”. Nem eltakart szemmel, s csak néha-néha odapillantva kell figyelni őket. A Sok szép halott állat virágzó belsőségeitől nem fordul fel a gyomrunk – ahogy Rembrandt Mészárszékén sem. (Érdekes: Chaďm Soutine Mészárszékén inkább – de ennek így kell lennie, ha egy expresszionista meg egy belgyógyász találkozik a boncasztalon…) Somodi H. Szilárd csúnya dolgokat fest, de a humor szépségével – ahol elemző arra a szép humorra gondol, amire Örkény tanított meg minket, s ami – nevezzék akár groteszknek, akár bármi másnak – minél metszőbb, annál inkább hordozza az öröm kódját. Mert minél élesebb, minél kifacsartabb(nak tűnik), annál emberibb. Minél természetellenesebb (első hallásra), annál természetesebb. (Ahogy a természet általában – mondanánk. S az emberi természet is, persze.)
A humorral (együtt) élni nagyon nehéz: vagy nagyon világosnak kell lennie, vagy nagyon elrajzoltnak, avagy: ahogy a gyönyörben, úgy a humorban sincs középút. Somodi H.(umora): hol nagyon világos, hol nagyon elrajzolt – tehát mindenképp, mindenkor hatásos. Erre ő, úgymond: fogékony. (A képeket kísérő szövegeiből: bevezetőből, elő-utó-közbeszavakból, kis kommentekből, idézetekből; pláne a műcímekből is ez olvasható ki egyébként.)
Elemző kedvencei: A tehén csak egy állat, de a traktor az tudomány. A képen serény kis piros ún. „mezőgazdasági munkagépek” (amiket – tudjuk meg a bájosan hülye tévéreklámból – Aparhanton már a neten rendelik a derék magyar, „kunfajta nagyszemü” parasztlegények) sormintáznak egy mélabúsan elől-hátul potyogtató, bamba páros ujjú patást, aki szegény azt se tudja, hol van Aparhant, ráadásul bőrének mintázata se EU-konform. Ellenben ő igazán „kínzottja sok-sok méla vágynak”. (Elemző tudja, hogy Aparhant nem a Hortobágyon van – nem ezért idézte Adyt…)
Aztán: Nagymamám, Krasznahorkai Jánosné az utcán összefut Sophia Lorennel. Jó cím, pimasz cím, jó pimasz kép: az indiántakaró-színű háttérből piros keretben emelődik ki a történet (mert egy bravúros kis novella ez!), a két öreg hölgy találkozása. A nagymama szerény egybefekete, de egyetlen ünneplő „nagymama-ruhában”, ridiküllel, vastag keretes okulárral, kissé duzzadt vádlival (vagyis körülbelül úgy, amilyennek nagymamáinkat látni szoktuk), az olasz díva meg felvarrott arccal („rúzsba kötve”), a róla elnevezett divatos szemüvegben, kissé elvirágzott mellbimbót láttatni engedő cseresznyemintás, idegesítően neonzöld miniruhában (lába közt határozottan meghúzva az Y). Elég ramatyul néz ki, szegény (pedig az ő neve „bölcsességet” jelent, a Jánosné meg csak annyit, hogy „János neje”), viszont kedvesen mosolyog. Bájosan groteszk jelenet – de végeredményben két Ember „jó pillanatát” ábrázolja. Kérdezhetnénk megint: akkor hát Somodi kigúnyolja a sztárt? A természetest meg a mesterkéltet hozza össze? Lehet, de sokkal fontosabb a kép alaphangulata: a derű. A két nő, mint ravasz csitrik, sutyorogva dugják össze a fejüket: mintha csak „arról a fiúról a kettő bé-ből” pletykálnának.
Szintén kedvenc a Lenin visszarúgja a labdát a gyerekeknek, de közéjük is lövethetett volna. Ugye, itt megint ún. „rossz érzés”-nek kéne támadni. Lenin, a nagy, a monstrum, a kommunizmus lomha rinocérosza mindjárt sóval szórja fel a játszóteret, a két málcsikot meg bányába küldi. Jaj, de gonosz, hőkölünk, és jaj, de szörnyű volt ez a huszadik század! Az volt, persze – de nem ezen a képen. Ezen a faroston (Somodi legtöbbször arra dolgozik, akrillal) a „szimbirszki Zidane” (még a kopaszságuk is közös!) lazán, bokából pöccinti vissza a két kis klambónak a grundon a pettyest; előre néz, de közben balra húz (igen, erre a pimasz cselre az utóbbi években csak Zidane, esetleg Totti, meg egyes brazil -inhók voltak képesek): nincs itt diktátor, kérem, csak labdazsonglőr. Ennek a képnek legfeljebb annyi köze van a vérhez, mint Reinhard (!) Marx münchen-freisingi érsek A tőke című könyvének, amelyet épp a minap nyújtottak át szeretettel XVI. Benedek pápának. És az ember ezt is örömmel hallja.
A poénokból kifogytunk, nekiláttunk hát a szexnek című képen egy hatalmas kék segg néz vissza ránk – a szó szoros értelmében, hisz a farpofák egy pofát formáznak; felül, a ruha ráncai közt a szemek, a tanga vonala talán az orr, a combok köze pedig a… de ebbe „ne menjünk bele”. Milyen jó kék ez a kék, andalodik el mindjárt az ember, aztán feszengeni kezd: olyan haragos tekintettel bámul rám ez a hátsó fertály. És eszünkbe jut a vicc, mikor az apa visszaszól undorodva fintorgó fiának a kuplerájajtóból: „Na, fiacskám, menj szépen haza, és mondd meg anyádnak, hogy én nem szórakozni járok ide”. Hát bizony, a játék az nem játék… (S milyen jó, hogy lefordították idegen nyelvekre a képek címét, mert A poénokból kifogytunk… például még angolul is jól hangzik: Run out of jokes so started sex. /So easy, tehetnénk hozzá./ Németül viszont: Wir hatten keine Pointen vorrätig, wir fingen denn an, Sex zu machen. Szóval németül már ein bisschen kompliziert – avagy a „Sex zu machen” sok mindent megmagyaráz…)
Egyébként a szex-„hangulatok” egész kis tárházát nyújtja az album: van férfi szempontból fájó /Férfit alázó; Önmagából kivetkőző nő angyallal; Tehetetlen férfit molesztáló nő/; női szempontból fájó /Hátsó gondolat/; tökéletesen problémamentes, idilli /Nem figyeltem bocs, pedig mentél tv/; „költői” /Tebeléd Én beléd nyugszom; Bekentük magunkat egymással/; fajsúlyos-drámai /Kísérleti csók I-II./; „agitprop”-felvonulók kérték /Munka után jól esik a projekt/ (egyébként valószínűleg az összes hímnemű felvonuló szíve szerint sztriptízt kért volna, de sajnos csak Harangozó Teri volt); van kendőzetlen no comment /I love you/; szürreális /Nő nagy dohánnyal/; humoros /Nő a répásban/ – s, ha már szexusok, van Hideg vizet ivó meleg férfi, illetve Nő a nővel boldog. (Ráadásul ezek a különböző hangulatok, tónusok, típusok, pózok, viselkedések sokszor más-más formában-technikával és stílusban jelennek meg: a leggyakoribb farost-akrilltól a papír-temperáig; kissé feLugossystól a plakátművészeti allúziókon át Gustav Klimtig.
Nő-férfi harcok mellett Somodi másik kedves témájának tűnik a vallás. Egész kis ciklus foglalkozik kétezer éves, rusztikus, bölcsen barázdált, azaz olvasható arcú /Zöld szemű Krisztus (Pantokrator)/; letisztult, kisimult arcú, viszont mára sérült, csonka glóriájú /Megtalált Krisztus/; sértetlen kisfiútestű, de öregember-töprengő vagy öregember-kétségbeesett arcú /Eloi Eloi! Lámmá szábáktámi!?/ és hippi /Corpus Christi/ messiással, amíg el nem érünk a ciklust mintegy összefoglaló Melyik volt ő? táblaképig (vagy kép-regényig?), amelyen nyolc különböző Krisztus arc-más látható a rilai kolostoritól a fürtös puttószerűig, a haragos tekintetű kikergetőtől a már békés, csukott szemű haldoklóig, hogy az utolsó, a kilencedik, „te magad légy” – mert ez egy negatív, egy fekete folt, egy kérdőjel csupán. Behelyettesíthető.
Vannak aztán ún. politikai témájú farostok /Magyaros Madonna; Leszerepelt ország tapsolgat a szarnak; Mi választottuk őket, értünk dolgoznak/; s elemző ezeket kevésbé szereti – de azért kevésbé, mert megdöbbentő, hogy még a legapróbb politikai jelzésecske is mennyire leegyszerűsíti, elkomolytalanítja a komolyat. Hogy a politikával még a művészet sem tud mit kezdeni – a politika egyszerűen méltatlan arra, hogy nagyszabású esztétikai tárgy legyen. Kis kroki, anekdota, vicc persze lehet, de nincs, nincs benne annyi mélység (ráadásul túlságosan nyilvánvaló az utalásrendszere, a kódja ahhoz), hogy valami igazán fontosat közöljön emberről-világról.
Annál tartalmasabb és elgondolkodtatóbb viszont a Letérdelni nincs idő című kép. Balra egy napsárgával világító („erdővel világító”? – a’ la Hajnóczy Péter) feszület; de csak lábfejtől a térdig, azaz a Fejet (a tekintetet, a reakciót) nem látjuk, jobbra pedig egy ugyancsak arctalan (kékes)szürke bőrkabátos ügynök-csapat vész a sötétbe; sunnyog el onnan, ahol a megváltót megfeszítették. Egyszerű gondolat ez is, de kristálytiszta – magyarázni sem kell. Hatásos, intelligens, fájdalmas. Fontos kép az albumban.
Somodi H. Szilárd sokat szeret. Például példaképeket (Warholtól /Csilla metamorfózis 4db-szor/ Chuck Close-ig /Húgom smaragd szemmel/, Drozsnyik Istvántól /Szellemi tömegnyomor/ Nádler Istvánig /Szerelemnek hívják, ha kijön a lélek az ólból/ – de mintha az életet szeretné a legjobban. Tessék csak megnézni Gyermek ágytakaró-ját!
Somodi H. Szilárd három nevet varrt erre a tarka plédre: Csilla, Bence, Szilárd. S az ember mindjárt megérti, hogy miért van értelme alkotni Kazincbarcikáról is.
Deres Péter