NAPÚT 2009/1., 58. oldal


Tartalom

Zsávolya Zoltán
Imre Király

Koppány Zsolt
A mondén világ festője, avagy magyar gróf a 111-es cellában


Századik számunk után gyors leltárt készítettünk. Arra jutottunk, hogy szinte hatezer alkotó szerepelt lapjainkon a mögöttünk álló tíz év során. Különböző nemzedékek képviselőit – szerzőinket – kértük föl, hogy e hívószóra: ezerkétszáz – írjanak, szerezzenek. Nem tudták, mire föl. Mit rejt ez a szám. Nos, ötször ezerkétszáz = hatezer. Hogy hatan a kötélnek állók? Egy meg egy a válasz: a) elszámoltuk magunkat, b) két évvel előre már…



Szakonyi Károly


Ezerkétszáz



    Még ezerkétszáz, gondolta, és odaérek. A hó térdig ért, a fák jégpáncélba vont ágai rárajzolódtak a szürke égre. Tudta, hogy ezerkétszáz, sokszor lemérte már, de nyáron vagy a szép őszi időkben az a csaknem másfél kilométer mindig kellemes séta volt azt követően, hogy letért a köves útról. De hegynek föl a szűz hóban, az utat is csak sejtve a hótakaró alatt, kimerítő volt. A kocsit máskor is a falu szélső házánál hagyta, most pedig lehetetlen volt felhajtani a házig. A vastag szvetter és flaneling alatt, érezte, verejtékes a teste. Szeme könnyezett a hidegtől, egyre nehezebben és nehezebben tapodta a havat. Pedig sietnie kellett, mert egyre csökkent a délutáni tompa fény.
    Üres volt a hegyoldal. Látott egy nyulat, ugrált a fák alól a szabad ég alá érve, megült egy pillanatra, mintha megérezte volt az embert, aztán futott tovább.
    Ha megérkezem, gondolta a férfi, ledörzsölöm magam, pálinkát iszom, és aztán vele…
    Ez felvillanyozta.
    Látta a testét. Ahogy felhúzza derekáról a trikót és előrezdül barna bimbójú melle… És a csípője íve…
    Beleszédült.
    A férj megint külszolgálatban.
    Megpihent egy percre, elővette a telefonját, hívta a számot. Hogy addig is a hangját…
    Kicsengett, de nem vették fel. Pedig nem jelzett foglaltat.
    Újra megpróbálta. Hosszan jelzett, aztán automatikusan kikapcsolt.
    Riadalom szállta meg, sebesre fogta lépteit. Zihálva törte a havat.
    Hát tényleg nem akarja?! Tényleg úgy érzi, hogy nem szabad tovább, hogy nem tehetik… Hogy nem mehet ez így tovább?!
    Kutyák bújtak ki a kerítés alól, futottak elébe. A kutyák ismerték. Két német juhász.
    Csaholva ugráltak rá, csaknem feldöntötték. Na, bolondok! Nyughassatok!
    Szaladtak előtte a házig.
    A kapun félretolta a reteszt. Verte le bakancsáról a havat az ajtóban. Megpróbálta, nyitva volt. A két kutya nyugtalanul, de elült a küszöbnél. Tudták, meddig mehetnek.
    Kezdett nagyon sötétedni. És fény sehol.
    Kiáltott vidáman, szívdobogva, ahogy mindig.
    Csend. Csend és csend.
    Ismerte a járást, ment a szobába.
    Hahóóó! A hangja megremegett. Túlzottan is vidáman, de szorongva kiáltotta újra. Hahóóó! Itt vagyok! Megint megtettem az ezerkétszáz lépést! Ami mindig hozzád vezet! Ha tudnád, mekkora a hó! Ezerkétszáz a térdig érő hóban! De most végre itt!…
    Semmi nesz. Valamit megérzett. Valami bajt. De még elhessentette.
    Aztán meglátta.
    A kanapén feküdt, féloldalasan, egyik keze a padlót érte. Szép volt az arca, a kibomlott haja, a karcsú teste, ahogy mozdulatlanul…
    Kifutott a vér a fejéből. Megbénította a látvány.
    Hát mégsem csak fenyegetődzött?! Hát mégsem?!…
    A kutyák kinn elkezdtek nyüszíteni. Kaparták az ajtót.
    Már egészen sötét volt.

A lap tetejére